Ayhan Gökhan
Klasszikus
Gyerekkorom könyvei közt egy címére-szerzőjére-nem emlékszem-könyvet említhetek. Virágok laktak a könyvben, virágokról mesélt ez a könyv. Emlékszem, ahogy az egyik megszemélyesített virág – kankalin? – a lehulló szirma után nyúl. Lila ez a virág?
Huszonnyolc éve halott anyám olvasott fel – lapozott? – ebből, ebben a könyvben.
Ajánlanám a mai gyerekeknek – én szeretném ezt a könyvet mint mai gyerek a lassúságáért, a finomságáért, a „liliomról-pergő-harmat-hulló-vízgyöngy-hattyú-tollán”-szépségéért, anyámért.
Kortárs
A friss könyvek közt Miklya Zsolt Végtelen sál című gyerekverskötetét szerettem. Hasonló okokból, mint a gyerekkorit. Nem harsány, nem dobpergés, nem harsona – elgondolkodtató, szépséges, humoros, a durván (ön)marketingelt gyerekkönyvek közt a halk, a finom, az érzékeny, a legjobbak közt említhető. Gyakran előveszem, hogy feltöltsön lelkileg ez az elgondolkodtató, mély gyerekkönyv, amely szemérmesen a végtelenbe ér.
Poós Zoltán
Klasszikus
Kormos István Vackor-történeteit először a rádióban hallottam 1978 körül, mikor beteg volt a tanítónőnk, és néhány hétig nem kellett iskolába mennünk.
A nagyszülőknél ültem télvíz idején, s míg kinn szakadt a hó, addig benn szólt a hónál is selymesebb hangon Vackor, Márkus László felejthetetlen előadásában.
Aztán kihoztam a könyvtárból a Reich Károly által illusztrált kötetet, és a varázslat folytatódott. Kormos piszén pisze kölyökmackója pont olyan, mint a legtöbb óvodás: nem ízlik neki az étel, a játékok világában él, viszont a többi gyerekkel ellentétben ő sokat csavarog. A többi mackóval szemben nem rajong a mézért – talán azért sem, mert embergyerek szeretne lenni. A vackort viszont napestig rágcsálná.
És milyen izgalmasak Vackor karakterének az előzményei! Kormos egy népmese-feldolgozásokat tartalmazó kötetben (Az égigérő fa) írt A lompos medve című székely népmese átiratában a favágóról, aki felmászott a vackorfára, aztán az 1954-ben publikált A lompos medve című mesében már szerepel a „lompos, loncsos és bozontos” összetétel. A Vackor-kalandok nem klasszikus állatmesék, a kis piszén pisze valójában inkább gyerek, akin nem rövidnadrág van, hanem mackóbunda. És hogy hová rejtette magát ebben az óvodában a szerző? Nos, a vackorfára, hiszen a Vackorban benne van Kormos is
Kortárs
A Vámpyr Vilma-univerzum korábbi kötetei – Vámpyr Vilma és a barbárbál; Vámpyr Vilma és az úrikornisok – után itt egy újabb, szerethető rémmese. A Vámpyr Vilma és az emléktolvajban olyan sok a kortárs referencia, hogy előbb-utóbb nem varázsos hosszúsági és mágikus szélességi fokon fogjuk keresni Noktűrniát, Laura Ellen Anderson történetének helyszínét, hanem a Google Mapsen.
A mese a Napvilág és a Sötétség birodalmának határán játszódik: annyira mai, hogy Rémeónak a virágillatról is a globális felmelegedés jut eszébe, és akkor még nem beszéltünk a dezinformációs hadviselésről, mikor álhírekkel összeugrasztották a Napvilág és a Sötétség alattvalóit. De olvashatunk egészségkultusz-paródiát is, ott van például az M-vitaminforrás, amelyet a vámpírok holdsugárból is kinyerhetnek. A történet jól követhető: egyszer csak feltűnik a városban egy főzéstant oktató tanár, Ködös úr, aki ködkekszkészítő-versenyt hirdet a gyerekek között, melynek a fődíja: belépő a Tréfás Tök Vidámparkba.
Ha kivonjuk a meséből a vámpírokat és a rémes díszleteket, a kaland akkor is kiváló, így az írónő minket is meghív a vidámparkjába.
Nyulász Péter
Klasszikus
A legkorábbi kedvenc gyerekkori könyvemre bizonyára azért emlékszem, mert mindennap előkerült. Leginkább este, de mindig csak egy mesét olvastak fel a szüleim. Illetve plusz a Hapcimanót, mert azt kértem ráadásként… Ebből már nem nehéz kitalálni, hogy ez a könyv nem más, mint T. Aszódi Anna Minden napra egy mese című örök érvényű gyűjteménye, melyben különböző nemzetek népmeséiből kaphatunk ízelítőt. Igaz, egyik-másik történet egyszerűbb a maiaknál, de legalább egyik sem hosszú, hamar a végére lehet érni. Jó szívvel ajánlom a mai kisgyerekes családok figyelmébe – de csakis azt a változatot, melyben Reich Károly varázslatos illusztrációi láthatók.
Kortárs
A kortárs gyerekkönyvek közül jóval nehezebb kedvencet találnom, olyasféle helyzeti előnye egyiknek sincs, mint az iméntinek. Ráadásul az az egy, ami eszembe jut, máris kettő, és igazából nem annyira friss. Cirka húszéves ez a páros, és valóságos klasszikusnak számít. Még az a szerencse, hogy alkotójuk, Kiss Ottó nem hagyott fel a versei gyerekhangra komponálásával, így nem is muszáj a Csillagszedő Máriót vagy az Emese almáját külön méltatni, elég, ha a három éve megjelent A bátyám öccse című verseskötetről mondjuk el (ITT írtunk róla korábban): éppolyan zseniális, mint az a másik kettő (hogy A nagypapa távcsövét ne is említsem). Mert Kiss Ottó finomhangolt humora, mély filozofikus gondolatai, nem ritkán könnyfakasztó érzékenysége egyaránt jelen van ezekben a kötetekben, s éppolyan élvezetes gyerekkorban, mint felnőttként. Legfeljebb nem pont ugyanakkor mosolyodik el a kötet(ek) felolvasója, mint a hallgató.
Harmath Artemisz
Klasszikus
Jól mutatja a művészet hatalmát vagy inkább fricskáját és cinkos fintorát, hogy irodalmárként visszagondolva az egyik kiemelkedő könyvélményem a Vidám matematika I. és II. volt. (Meseterasz-adásunkat ITT láthatjátok róla.) Az öcsémnek olvastam fel tizenegy évesen, és tanítottam vele számolni. Ezt az interaktív együttlétet én legalább annyira élveztem, mint ő. Lehet, hogy én jobban.
Épp akkor költöztünk nagyon szegényes körülmények közé, és az egész árnyékos időszakból a rongyszőnyegek és a vidám matematika színei maradtak meg az emlékezetemben otthonosságként.
A nagyon színes könyvben, szerethető jellemű és nevű szereplőkkel utaztunk furcsa tájakra: egy kockából összerakott Kockapaci, egy mackó és Pipacska, a zöld sapkás lény. Veszélyes kalandokon és megfejtendő rejtélyeken át vadásztunk számokra, megoldásokra.
Mindenféle matekos játék és remek kis költemények vártak az utazókra, illetve az olvasókra, az illusztráció pedig Gaál Évát dicséri, és elválaszthatatlan ettől a mesei világtól. Az eredetileg orosz versszövegeknek (L. A. Levinova és K. A. Szapgir) zseniális fordítója volt Rozsnyai Ervin személyében. Úgy tűnik, a margón közölt pedagógiai módszertan számomra inkább varázslatos bájt jelentett, mint zavaró, felnőtteknek szóló betűhalmazt, nem is beszélve az édes kis soráthajlásokról az alábbi versikében:
Hogy száll a gőz!
Valaki főz!
Ki főz? Egy őz!
Mit főz? Teát!
Nyolc őzbarátja jön teára
nemsokára.
Mondd meg tehát,
hogy aznap ott
hány őz ivott
teát!
A másik két kedvencem lemez volt, azaz hangjáték formájában töltötte be világomat, a „nagyszoba” szőnyegét, ahol vagy ötven meselemez társaságában nődögéltem. Az egyik az Óz, a csodák csodája Galambos Erzsi felejthetetlen boszorkányhangjával, a Szegény Dzsoni és Árnikán pedig, hogy Lázár Ervin személyében egy magyar szerzőhöz érkezzünk el, a mai napig nem tudok nem sírni, akárhányszor újraolvasom. A Bizottság dalait emellett ötévesen menő családi irodalomként fogtam fel.
Kortárs
Pipacska és Kockapaci kalandjait sem egy ország olvassa, pedig tehetné, könnyed mese. Még sem lett ismert és népszerű. Mégis igazi klasszikusnak, alapkönyvnek érzem, a gyerekeim is falták, jól szórakoztunk. Ilyen értelemben a korábbi évekből tudok hasonló színvonalat, telitalálatot mondani: Bertóti Johannától az Almából ki, körtébe be, (erről is készült egy Meseterasz-adásunk, a videót ITT láthatod) és Harcos Bálinttól A boszorkánycica. (Erről ITT írtunk korábban.) És Zalán Tibortól a Királylányok nagykönyve. (Ezt is ajánlottuk korábban, ITT) No és abszolút kedvencem Simon Márton 99 magyar vers című válogatása.
És ha már a fiatal felnőttek, idősebb gyerekek korélményét firtatjuk, akkor nem hagyhatom ki A Káli holtakat. A legnagyobb popregényünk, középiskolai tananyag, zseniális színházi darab és előadás, és úgy tűnik, a közeljövőben filmvásznon is megéled. Szerintem maradandó lesz. De ki tudja…
Orosz Annabella
Klasszikus
Szerettem nagyon azokat a könyveket, amelyekben ábrák voltak, anyukám könyveit például, sejtek és képletek ábráival. Vagy a Dacia 1300-as műszaki rajzai a technikai könyvében. Emlékszem, volt olyan mesekönyv, amelyben a rajzoktól egyenesen borzongtam – a mai napig sem olvastam el.
Benedek Elek Arany mesekönyvét Deák Ferenc rajzaival még most is szívesen lapozom, ahogy A vitéz szőcs is máig él bennem, Árkossy István képeivel.
Nemrég fejeztem be Olga Černától az Egy essexi professzor elveszett naplóját, (ITT írtunk róla) és bizony jólesett elképzelni, hogy világunkban léteznek még felfedezésre váró pontok, leginkább egy hajótörés után, amikor nem tudni, hogy valaki ránk talál-e még valaha.
Pontos, kifejező elnevezéseiben csodás, látványos kreatúrák jelennek meg: az emberi képzelet határait feszegeti, hogy egy bömböc körülbelül mekkora, és milyen puffszőr vagy hajszösz fedi a testét; vagy hogy a füles piriny jobban hall-e, mint ahogy lát. Miroslav Šašek rajzai akadémikus tudással közelítik meg az élőlények ábrázolását, Pet’ovská Flóra nyelvi humora pedig élővé teszi az amúgy is izgalmas kalandokat.
Nagygéci Kovács József
Klasszikus
Sajnos, de inkább szerencsére nem tudok egyetlen ilyen könyvet megnevezni. A jelenséget viszont megpróbálom körülírni. Olyan könyvet érdemes olvasni, illetve egy könyvet úgy érdemes olvasni, amelyben ha Swallow-nak hívják a hős indián (vagy fehér barátja?) lovát, akkor ne nevess magadon, ha így szólítod a biciklidet, miután közölted a szüleiddel, hogy mész egy kört a prérin (ami a játszótér).
Klasszikus
Vannak olyan szempontok, amelyekkel nem rendelkezünk, mondta nemrég egy gyerekirodalmi szakértő, például ilyen a jövő perspektívája, és ez biztosan így van. Elképzelni sem tudom, milyen lesz a jövő könyvdivata. Ha én állítanám össze a kánont, biztosan beletenném Zágoni Balázs A Gömbjét (Meseterasz-adásainkat ITT és ITT láthatod, kritikánk pedig ITT olvasható) és Regős Mátyás Tikijét, (ITT írtunk róla, ITT pedig Kötve hiszem podcastunkban beszélgettünk a könyvről a szerzővel) legalább egy Kiss Ottó- és egy Varró Dani-kötetet, Darvasi Pálcikáját és a képek miatt bármit, amit Orosz Annabella vagy Rofusz Kinga rajzol (mert ők úgysem fognak rossz szöveghez rajzot adni).
Both Gabi
Klasszikus
Gyerekkori origóm mindenképp a Mary Poppins első kötete, kilencévesen revelatív erővel hatott rám, és azóta is mágikus erővel bír. Bármikor előveszem és belelapozok, képtelen vagyok letenni. Annyi csodás elem van benne, és olyan fantasztikus szabadság árad belőle, ami egy egész életre meghatározta a mesés történetekhez való viszonyomat. (ITT egy tanulmányt olvashatsz róla, ITT pedig egy ajánlót a Leporoló rovatunkban)
Kortárs
A frissen megjelent könyvek közül sokkal nehezebb választani, mert óriási a kínálat, de ha abból a szempontból nézem, hogy mit ajánlanék az egykori gyerekkori önmagamnak közülük, akkor mindenképp Bajzáth Mária és Ónya-Oláh Dóra Erdők-mezők népmeséit vásárolnám meg magamnak, mert lélegzetelállítóan szépek az illusztrációi, és arra is ráébreszt, hogy ez az egyetlen világunk van, de ha nem vigyázunk rá, akkor vége lesz az emberiségnek.
Van még egy óriási kedvencem, amit sűrűn forgatok, és nem tudok betelni a képekkel, ahogy az izgalmas szöveggel sem, ez pedig Révész Emese és Grela Alexandra csodakönyve, a Hol lakik a művészet? Talán ha gyerekként a kezembe kerül, most festő lennék, nem szerkesztő. (ITT olvashatod el az alkotókkal készült interjúnkat)
A külföldi szerzők nemrégiben megjelent könyvei közül pedig két lengyel szerző, Marta Guśniowska – Robert Romanowicz: Ha lúd, legyen kövér! című könyve volt rám óriási hatással. A Wonderland Alapítvány könyvét minden olyan gyereknek tiszta szívből ajánlom, aki az élet legnehezebb kérdéseire keresi a választ. Annyi bizonyos, hogy a humor és a fájdalom egy tőről fakad. (Hamarosan megjelenik a könyvről Nagy Gabriella Ágnes írása – a szerk.)
Oké, nem bírom abbahagyni, de ez már tényleg az utolsó!
Gemma Elwin Harris: Az univerzum, a tehenek meg minden – fontos kérdések, egyszerű válaszok című könyvében gyerekek kérdezték a legnevesebb tudósokat a világ mibenlétéről. A gyerekek bölcs és lényeglátó kérdései is lenyűgöztek, ahogyan a tudósok szintén bölcs, nagyon egyszerűen megfogalmazott és állati izgalmas válaszai is. Győri Hanna pompás fordítása igazi stílusbravúr. Ha gyerekként kerül a kezembe ez a könyv, lehet, hogy mégsem festő lettem volna, hanem olyan tudós, aki soha nem felejti el, hogy ő is volt egyszer gyerek.