A Holnap Kiadó Mesék az Operából című sorozata tavaly újabb kötettel bővült: Lackfi János Joseph Haydn A teremtés című oratóriumát „fordította” le gyerekeknek is befogadható történetté.
Haydn oratóriumában – amelynek eredeti szövegét Thomas Linley írta, majd Gottfried van Swieten fordított németre – a bibliai teremtéstörténet elevenedik meg főként három arkangyal, Uriel, Gábriel és Rafael tolmácsolásában. Őket kíséri a kórus, valamint a mű végén Ádám és Éva is színre lép. Az oratórium az őskáosszal kezdődik, a rend megalkotásával és a világ teremtésével folytatódik, a végén pedig az első emberpár immár az angyalokkal közösen dicsőíti Istent.
Lackfi János meséje is követi a hagyományos bibliai eredettörténetet, de a kötet elején szán egy kis időt arra, hogy elmagyarázza, helyesebben alaposan körüljárja a semmi és a minden fogalmát, valamint a teremtésben és alkotásban rejlő erőt. Lényeges különbség még, hogy a mesében nem az angyalok az elbeszélők, és Isten maga is megjelenik (nem is akárhogyan), cselekszik és gondolkodik.
Istenkép
Lackfi nem bolygatja meg a hagyományos, nagy szakállú öreguras istenképet, sőt a Szentháromságot is bevonja Isten értelmezéséhez:
„Az Atyát úgy tudjátok elképzelni, mint egy ősz öreg bácsit, akinek a szakálla a földet söpri.”
„A fiát Jézusnak hívják, és járt már a földön is, miközöttünk, eléggé régen.”
„A harmadik elválaszthatatlan jó barát a Szentlélek, őt galambnak szoktuk elképzelni, mert olyan, mint egy madár, ide suhan, oda suhan.”
Ők tehát a szöveg szerint hol egyek, hol hármak, hol jó barátok, hol a Szentháromság, hol Atya–Fiú–Szentlélek, hol Hármas Egyisten, hol Atyaisten meg Fiúisten meg Szentlélek Isten, hol Háromszemély-Egyisten, hol Atya, Fiú és Lélek.
Jézus olykor meg is szólítja Istent, Apunak, Atyusznak is nevezi.
A Szentháromság tengernyi játékra is lehetőséget ad: jönnek a paradoxonok, a kicsit tudathasadásos párbeszédek és játékok.
„Gondolatolvasók vagytok? Persze hogy azok. Hiszen mindhárman belelátunk egymás szívébe és eszébe” – mondja Isten.
„– Barkochbázzunk! – javasolta az Atyaisten.
– Oké, de úgyis ismerjük egymás gondolatait – vágta rá a Szentlélek Isten.
– Nem a győzelem a lényeges, hanem hogy együtt vagyunk, és találgatunk – zárta le a vitát a Fiúisten.”
Bár Lackfi többször is hangsúlyozza, hogy Isten magasan az ember fölött áll, és emberi ésszel szinte föl sem foghatóak a tettei, motivációi, sokszor mégis mint játékos, alkotó ember jelenik meg, és a szövegben olykor szükség van rá, hogy helyére kerüljenek a dolgok az olvasó fejében:
„Mikor Isten elfáradt… Na, jó, nem. Isten sose fárad el! Tudtátok? Mikor Isten megunta… Na, jó, nem. Isten sosem unatkozik. Tudtátok?”
Bár a Szentháromság kétségtelenül ügyes megoldás arra, hogy még viccesebb legyen a teremtés, és három vidám figura gyurmázza meg a világot, a keresztény vallásos nevelést nem kapott gyerekek fejében lehet, hogy egy kis kavarodás lesz.
Semmi kontra minden
Mielőtt a teremtéstörténetbe belefognánk, a szerző körbejárja, megpróbálja gyerekeknek is értelmezhetővé tenni a teremtés előtti semmit, és hogy milyen az a minden. A semmit körülbelül ugyanúgy tudjuk elképzelni, mint a végtelent: véges felfogóképességünkkel csak játszhatunk a fogalommal, és közben paradoxonokkal találjuk szembe magunkat. Ezt Lackfi is alaposan kihasználja, amikor a semmi szót biggyeszti a szavak elé. Káoszt és képtelenségeket kapunk.
A semmi
„Aztán evett egy nagy fürt semmiszőlőt, de nem lakott jól… Persze, mert nem is volt éhes. Mert a hasa is semmiből volt.”
A minden a mi esetünkben természetesen csak a saját mindenségünk lehet, ez a félelmetesen és nagyszerűen összetett, színes kavalkád: először az Isten teremtette biológiai sokféleség, később pedig az ember alkotta világ.
És hogyan tudnánk jobban elképzelni a mindent, mint hogy számba vesszük például a földi életet, ahogy a szerző is teszi:
„Több millió növényt locsolnak, és több millió gyümölcsöt szüretelnek le, és több millió baba pottyan a világra, és több millió esküvőn táncolnak, és több millió autóst büntet meg a rendőr, és több millió csokiba harapnak bele, és több millió iskolás felel egyesre vagy ötösre…”
Deus ludens
Lackfi teremtéstörténete jóval játékosabb és részletesebb az eredetinél, ami az elég vaskos Biblia csupán első két-három oldalát tölti meg, tördeléstől függően. Nem véletlen, hogy ez a meglehetős szűkszavúság másokban is hiányérzetet keltett az idők során. Az oratórium szövege is több információt tartalmaz, mint az eredeti, a zene pedig itt-ott – különösen az élőlények teremtéséről szóló részeknél – nem mentes a humortól. A könyvben viszont már óriási móka és kacagás a teremtés: az Atya, a Fiú és a Szentlélek az angyalok segítségével egy iszonyatosan szórakoztató, hat napon át tartó teremtésparádét tart. A legmulatságosabb persze itt is az állatok megalkotása. A tényleges teremtés előtt a tervezőgárda játszani kezd: a madarakat előbb papírrepülőkkel modellezik, a szárazföldi állatok teremtése előtt pedig barkohbáznak:
„– Foltos, nyakigláb, lombevő?
– Aha – felelte az Atya, és máris világra bukfencezett a zsiráf.
– Dagi, vízben él, apró szemű?
– Aha – felelte az Atya, és a víziló hatalmasat csobbant a tengerben.”
Rengeteg növény- és állatfaj elevenedik meg a könyv lapjain, Lackfi bőven kihasználja, hogy a gyerekek nagy része eleve vevő az állatos történetekre. De hát tényleg ez a legizgalmasabb része a teremtésnek, és kétségtelen, hogy a furcsa lények megmozgatják az ember fantáziáját: na, ezt most hogy csinálta Isten? Vagy éppen minek? Lackfi is él a lehetőséggel, felsorol jó csomó fura lényt, sőt a játszásba nagyon belejött egyszemélyes triónak vagy háromszemélyes egyénnek még meg is enged egy kis hülyéskedést:
„– Figyelj, Atyusz, nem lehetne háromfülű, úszó zsiráfot csinálni?
– Hát egy perec formájú, guruló gólyát?
– Lila oroszlán kellene, amelyik át tudja fúrni magát a föld túloldalára!”
Pihepuha pihi, aranyélet
Ádám és Éva teremtésével pedig befejeződik a teremtés, értelmet nyer az egész addigi játék. Isten akar valakit, aki „…se nem angyal, se nem isten. Nemcsak test, nemcsak lélek, hanem mindkettő egyszerre.”
Valaki, aki gondozza a teremtett világot, valaki, aki miatt értelme lesz az egésznek. Így hát megteremti az embert, örök élettel ruházza fel, és hogy ne unatkozzon, feladatot is ad neki: nevezzen el mindent a földön. Ezen a ponton Lackfi megint viccelődik egy kicsit, de azután meg is érkezünk a keresztény ember elképzelése szerinti egykori aranykorba, az Édenkertbe. Egy idilli világba, ahol nincs semmi rossz, minden csak jó. Derűs és harmonikus hely, ahol csak a játéknak, a jókedvnek és a békességnek van helye. (Ha a gyerekek észrevesznek majd egy-két ellentmondást, például hogy minek alkotott Isten ragadozókat, ha az állatok nem vadásztak egymásra, az nem a szerzőnek róható fel.)
De könnyű volt így a happy end, hisz a bűnbeesés már nem része a történetnek. Felnőttként persze nem tudjuk nem belelátni a szövegbe az iróniát az első emberpár reagálásakor:
„– Te is választhatsz engem és az életet, meg választhatod a halált és a tiltott fa gyümölcsét.
– Bolond leszek azt választani, hisz jó vagy, te teremtettél – nevetett Ádám.
– Hát persze, senki sem szavaz ilyen butaságra – nevetett Éva.”
Hagyományos teremtéstörténet modern utalásokkal
A szerző a keresztény teremtéstörténetet meséli el (ahogy Haydn oratóriuma is), a modern nyelv erejével, mai hasonlatokkal hozza közelebb a gyerekekhez a bibliai történetet. Az elkészült ég például szinte az összes színárnyalatot képes bemutatni, mint egy képernyő vagy egy mozivászon. Isten beprogramoz egy-két dolgot a madaraknál, a vándormadarakat GPS-szel szereli fel, a kolibri úgy lebeg, mint egy helikopter, az angyalok nyomják a slágerlistás szerzeményeiket, Isten a festéket környezettudatosan belekenegeti a papagájok tollába, egyszer pedig így szól az emberhez:
„Gyerekek, vasárnap van, pihenőnap, nem lehetne, hogy nem zúgattok fűnyírót, nem flexeltek, nem fúrjátok itten a falat?”
Lackfi az egész könyvet a mai kor gyerekeire hangolta, a tőle megszokott stílusban beszéli el a történetet, noha mondanivalóban és vallásos magyarázatban nem tér el a megszokottól.
Nála a hagyományos keresztény istenkép – például hogy Isten szeretetből teremti a világot, jobban szeret minket, mint hogy fel tudjuk mérni, mindenhol ott van… – egészen otthonosan érzi magát ebben a mai nyelvi és fogalmi közegben.
A mesét kísérő képek
Bár az illusztrációk minősége kifogástalan, a humoros, olykor abszurdba hajló szöveg lehetővé tette volna mindenféle vicces teremtmény, helyzet, állapot ábrázolását. A hangulat illik ehhez az életigenlő, kissé hedonista világhoz, szépek és színesek a rajzok, az állatok aranyosak, de az a változatosság, ami a föld élőlényeit jellemzi, és ami a szövegben is megjelenik, nem lelhető fel az illusztrációkban. A képi világban kevesebbet kapunk, mint a nyelviben.
Haydn oratóriuma
Haydn műve, ha olykor még játékos is, egészen más hangvételű, mint Lackfi János szövege. A Teremtés oratóriumot – dacára az olykor felcsendülő könnyedebb muzsikának – azért nem biztos, hogy egy klasszikus zenét ritkábban hallgató gyerek egy szuszra befogadja. Egy opera, főleg, ha színpadon is látjuk, mégiscsak látványosabb, gyerekbarátabb, mint egy kórusmű.
Hogy segít-e a meghallgatásban ez a könyv? Ki kell próbálni. A két művet mindenesetre biztosan nem lehet egyszerre befogadni: hallgatni a zenét és olvasni a könyvet, mert egyik sem alkalmas aláfestő háttérzajnak. Vagy az egyikre kell figyelni, vagy a másikra.
Szokács Eszter
Lackfi János: A Teremtés
Illusztrátor: Szimonidesz Hajnalka
Holnap Kiadó, 2020
76 oldal
3100 Ft