Makkai Kinga gyerekirodalom-oktató 2020 újat hozó könyvei közt tartja számon Dér Adrienn: Hősteki és az eltűnt holdtehén című művét
(ITT olvashatod Makkai Kinga körkérdésünkre adott válaszát)
A szerző második, gyermekeknek íródott meseregénye az elsőhöz hasonlóan a fantasy határán balanszírozva dobálja meg a nyájas olvasót nyelvi hógolyókkal több mint száz oldalon és mindenféle verzumon keresztül.
Verzum-térképészeti problémák
A világteremtés az eposzi kellékek útján indul: megismerjük a hőst és a hős hozza is az átlagon felüli attribútumokat. Rögtön ott a kék páncélja, ami teknősök esetében viszonylag ritka, aztán ott van még az olthatatlan vágya, hogy hőssé váljon – idő és energia nem számít. Ezen a ponton jelentkezik az első kuszaság a szándékok tekintetében: Erdőliverzum lakói ódzkodnak a furcsa teknőstől, ám ezt a történet kezdetén még indokolatlan mítoszképzési, vágyát átlátszó és esetlen módon mégis támogatják.
Ebben az érdekes kettősségben a teknősünkben egy Don Quijote-jellegű hős (Teki) képződik meg előttünk az első oldalakon, mellette hűséges fegyverhordozója, egy különcsége miatt szintén számkivetett kefefarkú borz, Borzi.
A kötet illusztrátora, a lírai csodavilágokat teremtő Szulyovszky Sarolta ezúttal kevésbé szerencsésen nyúlt az anyaghoz, teknősének esetlensége elüt a költői, finoman rajzolt hátterektől. Ellátta figuráit emberkezekkel, amelyet üdvözölhetnék is, hiszen ennél gyengédebben nem lehetne emlékeztetni bennünket antropomorf voltukra, ha nem lenne az összhatás nagyon idegen: mintha egymástól merőben különböző legókészlet darabjai volnának.
Az első két fejezet úgy különül el a többitől, hogy általuk megismerjük a hőst és különleges küldetését, mely röviden így hangzik:
Megtalálni a barackborsó magját és így visszaszerezni a holdtehenet. (Apropó, holdtehén: végre rendszerezett mitológiai alátámasztását olvashatjuk annak, hogy sajtból van a hold.)
Az országokat itt verzumokként jelöli a szerző (merő véletlenségből Kartolíriát elsőre Kazohiniának olvastam), ám az ezeken a verzumokon keresztülhömpölygő kalandnak számomra nem tűnt ki a határozottan vezetett útja; zavart a képzeletbeli világképzésben az, hogy nem állt össze a regény egésze alatt az útvonal – ez legyen az én szegénységem, s talán a következő regény kidolgozottságának támogatója; azért hozzáteszem, hogy a gyerekeimet ez a szerkezeti döccenő legkevésbé sem zavarta.
Tanítványképzési útmutató és az ellenségszótár
A hőssé válás gyermekien gyönyörű útját írja le a szerző tizenhat fejezeten keresztül, amelynek indítója és rejtett mozgatója egy mester és tanítványi kapcsolat terepén oda juttatni az egyént, ahol az önmagát látni szeretné – mondhatnánk klasszikus pedagógiai tanmesének, de nem az. Amivel Dér Adrienn szóalkotásban megkínálja az olvasót, az fenntartja a kíváncsiságot több mint száz oldalon keresztül: mit tud még mutatni?! („megbotlott egy kőszáli kavicsban”, „ablakos ribizlifa”, „hangyamacska”… stb.)
A roppant szórakoztató szóképeken azonban olykor megbicsaklik a szüzsé vonalvezetése; vagy túl gyorsan és komolyabb építkezés nélkül kerülünk bele egy új helyzetbe, vagy látszólag indokolatlanul (hirtelen) kerülünk belőle ki – bár ez lehet a gyerek szemszögén keresztüli olvasás szándékolt sajátossága is.
Talán épp a nyelvújítási szándékok mentén tompulnak a karakterek kissé: a gonosz nem nagyon gonosz, a fordulatok nem ráznak meg túlzottan – meglepnek viszont az új és új darabjai egy-egy kitáruló világnak, akár az olyan egyszerűbb lények is, mint a felvonócsigák, vagy a pufimókusok.
Ahhoz, hogy egy tisztességes hős megképződjön, szükségünk van tisztességes ellenségekre is
Dér Adrienn jól válogatja és teszi egymás után az ellenségeket különböző verzumokba: először sajtkukacokkal, majd az egyélmeg-eprekkel kell szembenézni a három fősre duzzadt kollektívának, a Sajtköves-hágó után ugyanis a teknős és a borz mellett még egy táncoló kobold is segíti a cselekmény kibomlását. Szóval volt egy ellenség, ami meg akarta őket enni, majd egy, amit ők akartak megenni: egy külső és egy belső fenyegetettség után találkoznak még halálos sérüléssel, nagyon kicsi és nagyon nagy ellenféllel (kommandós pitypangok, melákok); olyannal, amire jól fel lehet készülni (trollok) és olyannal, amire egyáltalán nem lehet felkészülni (paca) és olyannal is, amiről hőseink egyáltalán nem gondolták, hogy árthat (pletyka).
A Gulliveriáda és Michael Ende padlása
A nyelvi és vizuális utalásokkal teli történet az áthallások ellenére nem feleltethető meg egyik megidézett típusnak sem, de a saját ösvényét sem taposta ki maradéktalanul. Az Óriás fák erdeje és a Megfáradt Utazók Fogadója Tolkien világát is felvillantja egy pillanatra, ahogy a negyedik főszereplő, Liliom, a tábortűzfülű gyík papírra testesülve Szulyovszky Sarolta képzeletéből, emlékeztet a Végtelen történet szerencsesárkányára; maga Teki pedig Bux Barnabás Boldizsárra, ahogy a szinte beláthatatlan távolságban élő javítóbanya is ezen a ponton Jajulálára.
Dér Adrienn könnyed és humorral átszőtt története azonban az egzisztenciális fenyegetettséget is légiesen hordozza: nehéz elhinni neki a nagy bajt. (Egyik kedvenc jelenetem a csuklómacska bajszától csuklani kezdő fűszálkard kialakulásának története.)
A nagy baj hiánya az abszurd lények csokrában nemcsak bocsánatos bűnnek, hanem természetes velejárónak tűnik, az elvarratlanul lengő jellemszálak hasonlóképpen: a hazudós tábortűzfülű gyíkhoz szólva Teki két mondattal kihúzza a jellemfejlődés problematikájának méregfogát. („Liliom, nem szükséges hazudnod. Anélkül is közénk tartozol.”) Nem lévén egyforma hangsúly a négy utazón, a történet végén is darabos az összetartozásuk, így nehéz lezárni a fabula szintjén a közös kalandot – ez nem is sikerül feltétlenül jól.
A megoldás úgy hat ránk, mint az áprilisi hó – bár prognosztizálva volt, mégis: amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is olvadt. A holdtehén megkerülésétől nem várhatunk katarzist, de a szerző világának gazdagabb kibomlását nagyon is remélhetjük következő regényeiben.
Parti Judit
Dér Adrienn: Hősteki és az eltűnt holdtehén
Illusztrátor: Szulyovszky Sarolta
Bookart: 2020
112 oldal
3790 Ft