A Vérvonal a magyari ifjúsági disztópiák legmegrázóbb sorozatának ígérkezik az első kötet kegyetlenségei és durvaságai alapján
Szerzője, Miklya Luzsányi Mónika hívő keresztyénként elsősorban bibliai meséket ír, állandó szerzője a Reformátusok Lapjának, illetve a Harmat és a Parakletos adta ki gyerekkönyvei nagy részét. Az Étienne könyvében előforduló, magas korhatáros besorolásba illő gyomorforgató jelenetek éppen emiatt kapnak különös hangsúlyt.
Mivel a műfaj jellegzetesen európai irodalmi hagyományokra épül, a híres előzmények klasszikusai is európai – gyakran gyarmattartó – nagyhatalmak jövőbeli képét vetítették a cselekmény mögé. A disztópia elsősorban figyelemfelkeltő: az elborzasztó jövőből visszautal azokra a gyökerekre, amelyekből kialakult a bemutatott világ, hogy kellő erővel figyelmeztessen a megírás jelenének hibáira.
A fordulatos és az ingerküszöb emelkedése miatt egyre megdöbbentőbb cselekmény csupán hordozója annak az üzenetnek, amely a túlzásoktól igyekszik megóvni a jelenkor társadalmában élő olvasót. A folyamatos változás a számunkra ismerős teleologikus történelemszemléletre épül, ahol a disztópia egy újragondolt jövőbe vetített történelemkönyv.
Ez a célelvű megközelítés jelentősen eltér, mondjuk, a középkori elképzeléstől, mely az isteni hatalom kiteljesítése felé haladó, de alapvetően állandónak tekintett folyamatként értelmezte a földi életet.
Miklya Luzsányi Mónika elhagy, vagy a hagyományokhoz képest háttérbe szorít más bevett formulákat
Nem tisztázza például a cselekmény idejét és helyét, emiatt akár egy valóságos helyre is gondolhatnánk, ebben viszont elbizonytalanítanak a nevek: a fejlett, uralkodó északi Kontinens francia elnevezéseihez képest a Mezsgyén lengyeles nevű települések és szereplők tűnnek fel. Viszont mindenki egy nyelvet beszél, dialektusok nélkül, még az afrikai és közel-keleti jellegű Déli-Szigeteken is. A szerző talán úgy vélte, nem érdemes az olvasót feleslegesen terhelnie. Éppen emiatt kezdünk arra figyelni, amit viszont említésre méltónak ítél.
Az Étienne könyve többnyire kerüli a kliséket. A technológia fejlődése szempontjából például derűlátó, hiszen sok hasznos találmány könnyíti meg a Kontinens kiváltságosainak életét. A tárgyi kultúrához tartozó szókincs követi a műfaji elvárásokat, így a kutyákat és a genetikailag kiválasztott gyerekeket is „kalibrálva” kapják a felhasználók, kontaktpanelen olvassák az üzeneteket, az üvegablakok a fényt és a hőt „blokkolják”.
A jólétből kiszorult tömegek viszont az életveszélyes Peremen vagy a technikailag fejletlen, de még élhető Mezsgyén egyáltalán nem, vagy csak csempészek által jutnak hozzá a létfenntartást biztosító eszközökhöz. A számunkra ma ismert vidéki környezetben, természetközeliségben élik küzdelmes életüket. A korábbi identitását egyik napról a másikra elveszítő, kényelmes életéből kidobott Étienne tudatából előkerülnek az elit katona és a kívülállókat gyilkoló úrifiú emlékei, miközben túl kell élnie a vadonban korábbi bajtársai irtóhadjáratát.
A kettős tudat a szembesítés mellett az elnyomó közeg módszereinek ismertetésére is alkalmas.
A rendszert belülről ismerő, de kívülállóként elítélő szereplő jól bevált alakja azonban az Étienne könyvében új jelentésréteggel gazdagodik.
A sorozatcímben szereplő genetikai szelekció a náci árjaelmélet és a szélsőjobboldali retorika arisztokratikus kiválasztottságtudatát tette hivatalos kasztrendszerré
Étienne révén csak a legfelső kaszt kiváltságairól és a törvényen kívüliek élet-halál harcáról olvasunk, maga a szöveg utal a sokrétegű társadalomra. A fehér ember szégyenkezése csendül ki Étienne bűnbánó gondolatai mögül, mikor a szigorú szisztémából kicsöppenve összegzi magában a különbségeket. Emlékeiből tűnik fel a krisztusi áldozat elemeit pogány módra újraértelmező valláspótlék. „A vér mitológiája ez, az Első Rend magasabbrendűségének bizonyítéka, amit őseink évezredek óta őriznek megváltásmítoszaikban” (121).
A társadalmi különbségekből eredő előjogokat az európai jóléti társadalmak még alig tudták feloldani a huszadik századra, látszólagos egyenlőségünk máris veszélybe került az új népvándorlás következtében.
A disztópia erre is figyelmeztet: társadalmi feszültségek megoldására gyakran kínálkoznak frissen kreált ideológiák.
A cselekmény legfontosabb motívumai bibliai és mitológiai eredetűek
A drámai felütésű, a főszereplői tudat kimaradásai miatt szaggatottan és látszólag következetlenül bemutatott indító konfliktus az ősi emberi veszteséget idézi. Étienne-t úgy zárják ki a luxusból, ahogy az első emberpárt az Édenből. Az angyalokat helyettesítő és könyörületet nem ismerő SaS-különítményesek nem lángpallossal, hanem elektrosokkolós gumibottal dolgoznak. A Kordonon kívülre taszított kisgyerekeket a Taigetosznál kíméletlenebb módon érinti a meg nem indokolt változás, hiszen már fel tudják fogni, hogy szüleiknek nem kellenek, de nem értik, hogy a túléléshez szükséges készségek nélkül elpusztulnak. Ha a SaS-ok az SS-re és a Gestapóra emlékeztetnek, akkor nem csoda, hogy a kitett gyerekek megmentője Sztéhlo Gábor evangélikus lelkészre, akinek bátorsága Miklya Luzsányi Mónikát már akkor lenyűgözte, amikor tanulmányt írt róla.
„Horác fantasztikusan tehetséges abban, hogy a legpraktikusabb dolgokat megfejelje valami filozófiai agymenéssel” (148) – összegzi a lelki fejlődésének még csak elején tartó Étienne, mikor az öreg egy felderítőhelynek is alkalmas sziklahasadéknál a meditálásról beszél neki. Az evangélikus lelkész Világ Igaza gyerekmentő alakját idéző Horác prófétai bölcsessége egy bekezdésre összpontosul ugyan, de az Étienne-ben a legnagyobb szükség idején is feltörő fohászkodások fényében a kalandok köré szerveződött regény metafizikai rétegéhez tartozik.
A fajelméleti elkülönülést magyarázó újpogány mitológiával szemben gyakran felmerül a „Megváltó Vallása”, amelyben ugyanazok a motívumok – vér, test, áldozat – vannak jelen, de amelynek megélése szervezett – egyházi – keretek nélkül az őskeresztyének mártírhalálig vállalt önfeláldozó hitvallását idézi. Ebben az értelemben – az első keresztyén vértanú, István nevét hordozó – Étienne inkább Saul pálfordulását ismétli meg, amikor üldözőből üldözötté válik, ráadásul a genetikai beavatkozások hatása elmúlik, és új arc néz rá a tükörből.
A Peremvidék Vadonjában megtapasztalt szörnyűségek pedig a bűnhődés motívumait hordozzák, mikor Étienne szembesül az elkövetett kegyetlenségek súlyával. A legnépszerűbb ellenutópiákban gyakran tűnik fel az egyház tanaira emlékeztető elnyomó gondolatrendszer vagy az eltorzult egyház a hatalom eszközeként (például A szolgálólány meséjében). Itt ellentétes irányt látunk.
A nem szokványos metonimikus megnevezés kerüli Krisztus nevét, de azok, akikhez valami közük van, a krisztusi tanításokat követik cselekedeteikben is.
Az abúzus, a nemi erőszak, az élve elégés, a fegyvertelen ártatlanok lemészárlása csak a felszínen látszik figyelmet megragadó hatásvadász fogásnak
A mindezek fölött szemet hunyó vagy ezeket egyenesen támogató „fejlett” világgal kerül szembe a perifériára szorítottak vagy önként kivonultak csoportja, akik között még a férfigyűlölő amazon Mignone vagy a mogorva vénasszony Manuelle is jóságos, bár mélyen sérült segítő. A karakterformálásban egyébként ez a mű a romantikus kalandregények szélsőségeit követi. Míg a főhős régi életéből felidézett alakok nem állják ki az emberség próbáját, addig új ismerőseiről sorra derül ki, hogy értik az egymásrautaltság törvényeit. A természetközeliséghez egyfajta romantizált erkölcsiség társul. A legrejtélyesebb szereplő azonban a nehezen meghatározható korú – talán tízéves – Lilly, aki, mint egy médium, előre megérzi a támadást, majd az átélt élményekbe majdnem belehal. Az ő életben hagyásával és Étienne (utolsó oldali) találkozásával Miklya Luzsányi Mónika előkészítette a könyv folytatását.
Kovács Gergely
Miklya Luzsányi Mónika: Étienne könyve (Vérvonal sorozat)
Móra Könyvkiadó, 2022
339 oldal
3999 Ft