Ki mire vágyik karácsonykor?
Annyi mindent lehet várni tőle, no és persze magunktól és másoktól. Néha elképedve hallgatom: vannak, akik teljes magabiztossággal arra készülnek, hogy miután elfogyasztották az összes lehetséges ennivalót az ünnepi asztalról, betelepednek egy fotelbe, és olvasnak. Ha máskor nem, karácsonykor milyen jó békésen olvasgatni…
Hát, ez nekem sehogyan sem sikerül, mióta gyerekem született. Mindig vágyom rá, de nem tart egy órácskánál tovább, akkora a nyüzsgés a téli szünetben. Igaz – ez rajtam is múlik, s változtatni is lehet a vélt renden, mégis kezdek beletörődni, hogy az ünneplés családi mozaikjaihoz mozaikirodalom jár. Mondhatom úgy is, hogy a beletörődésem átfordult a töredékesség elfogadásába, ami elhozta azt is, hogy örömet találok minden olvasásra kikanyarított időszeletben.
Mindez jelentheti azt, hogy egyik percben lopva beleolvasok a regénybe, amit ajándékba kaptam, a következőben pedig már odaülök a körbe, hogy felolvassunk néhány történetet egymásnak. Belefér a képbe az is, hogy egyetlen átlapozás után villámgyorsan hagyjuk feledésbe merülni gyerekünk új, ám nem épp telitalálat könyvajándékait, vagy ha leplezni sem próbáljuk, mennyire izgalomban tart bennünket egy könyv, amit mi adtunk ajándékba valakinek (esetleg magunk helyett).
Olyan ez a „könyvmozaikozás”, mint várni, hogy egy utazás elkezdődjön, s közben egyszer csak rájönni, hogy már rég úton vagyunk
Keressük a fejben és lélekben utazás perceit, alig várjuk, hogy áttérjünk a gondolat és az érzés szabadságába, ahol igazán meg tudunk pihenni. Ennek a pihenésnek vannak társas és magányos formái – mindkettőből hiányunk van. Azt kívánom, hogy mindannyiunknak jusson e kettőből idén karácsonykor.
Néhány éve felfedeztük kis családommal, hogy a karácsony nem ér véget 26-án, hanem sokkal tovább – ha nem is húsvétig, de vízkeresztig – tart. Erről a 12 napról (jobban mondva 12 éjszakáról és 13 napról), ahogy azt az angolórákról ismert dalocskából ismerjük – „Twelve Day of Christmas”, igazán tudhattunk volna korábban is. Ugye, milyen jó? Egyházi és családi hagyományaink idehaza másképp hangsúlyoznak, más ritmust adnak.
Gyerekkoromban sosem tudtam mit kezdeni az „ünnepek közötti” pangás-lebegéssel, s bár vártam a szilvesztert, nem volt könnyű lekerekítenem magamban a karácsonyi áhítatot, hogy az év végi féktelenséggel összeférjen. Mindig megsirattam a karácsonyfánkat, amelyet sosem vízkeresztkor bontottunk le, hanem jóval azon túl. Az elmúlt pár évben vízkeresztkor búcsúzunk a fától is, s így van elég időnk megélni a karácsonyt és közben átlépni az újévbe.
Úgy hiszem, minden egyházi hagyománytól távol maradva is van értelme ennek a hosszú átlényegülésnek, a „12 nap” ihletet adhat bárkinek saját, külön ünnepfelfogásának a megújításához.
Ez a kinyújtott idő teret adhat egy igazán kiadós irodalmi mozaikkirakásra, amelyhez, hogy stílszerű legyek, most 12 könyvet, történetet ajánlok. A 12 írás legjava nem kifejezetten karácsonyi, magját tekintve mégis a karácsony teljes megéléséhez segíthet bennünket, s a mesére nyitott lelkű emberek számára szellemi táplálékul szolgál.
Astrid Lindgren regényei közül számomra a legkedvesebb a Ronja, a rabló lánya
Ez a jeges-fagyos északi hegyek rablótanyáin játszódó történet mindig arra emlékeztet, hogy a szeretet a legsötétebb vacokban, a legzordabb világban is megél, sőt erkölcsökön, társadalmi normákon felül áll. Az apai és anyai szeretet a leghidegebb kőfalat is átmelegíti, a barátság csodája pedig a legmélyebb és legszélesebb szakadék fölött is képes hidat verni. Ha szeretitek az északi kulisszákat, felolvasva is kiváló élmény a Ronja, de kisiskolásaitok egyedül olvasva is értékelni fogják. Persze felnőttként is ér olvasni, velem is ez történt.
A jeges-havas táj képzete szorosan kapcsolódik a karácsonyi időszakhoz, de egyre többször jár a fejemben, mit lehet kezdeni a „havas” irodalmi örökséggel, ha kevés hóval felnövő gyereket nevelünk. Nem mondhatunk le a legszebb téli történetekről csak azért, mert most ez a fehérség ritkábban száll ránk, olykor mégis zavaró, sőt fájó felolvasni azokat a történeteket, amelyekben a fehér karácsony a világ legtermészetesebb dolga. Lázár Ervin Hóban című elbeszélését mégis sokszor fogom mesélni a fiamnak, ha majd iskolás lesz, mert úgy érzem, olyan gyógyerejű táplálék a télben, amely a vastag hótakarónál is ritkább.
A történet kis főhőse a legszebb szülői gondoskodásban él, a szegénység ezt kicsit sem csorbítja. Egy reggel iskolába indul a hófödte dombokon át, de hirtelen hóvihar kerekedik, és az ismerős táj megszűnik körülötte. Van-e menekvés? Lázár szívet facsaró, aztán ugyanazt a szívet azonnal át is melegítő története azzal a tiszta erővel olvaszt ki bennünket, amely a kis hőst is végigviszi felejthetetlen útján. Minden télen elolvassuk a Hóbant.
Ha olyan történetre vágytok, amely kijózanít, kimozdít, és segít az igazán lényeges dolgokra összpontosítani, felolvasásra ajánlom Fekete István klasszikusát, a Karácsonyi látogatókat. Ugyanúgy meglelitek majd benne a régi idők falusi teleinek káprázatos világát, s ugyanúgy lesz kiért izgulni, bár Fekete nyelvezete másképpen mágikus, látomása másképp ragad magával – talán még jobban le kell lassulni hozzá.
A megáradt patak jegén korcsolyázó fiúk virtuskodásával kezdődik minden. Hogy mivel végződik, majd megtudjátok, csak annyit mondhatok, hogy az égi csodák a legkisebb házba is ellátogatnak olykor, ha nagy szükség van rá. Borsosékhoz is.
A megmenekülés csodája segít megőrizni a bizalmat abban, hogy a világ jó, ha úgy tetszik, van gondviselés. Ezeket a csodákat aztán ki-ki elszámolja a maga könyvelésében, de az bizonyos, hogy a földi lények, az ember jóságának gondolata nélkül nehéz a csodákról fogalmat alkotni. Ha olykor az emberfelettitől érkeznek is, nekünk muszáj mindent megtennünk, hogy ezeknek a csodáknak helyet teremtsünk.
Tavaly óta van egy olyan mesekönyvünk, amelyhez nyúlva mindig ennek a bizonyossága köszön rám
A két csillag című rendhagyó mesegyűjtemény kiapadhatatlan forrása a szív erejéről és a világ jóságáról beszélő történeteknek. Talán azért, mert minden történetet fejből mesélt el valaki Samuel Allo breton mesemondónak, vagyis ezek a mesék itt élnek körülöttünk a világban, s ha távoli földrészről érkeznek is hozzánk, tökéletesen értjük őket. Gombos Kata szép missziója, hogy könyvalakban megjelentetett hét mesét a sok százból, hatalmas ajándék azoknak, akik érzik és áhítják az „itt és most” erejét, a mesék által hordozott kérdések és válaszok aktualitását. Ez a könyv attól is alkalmas a lassításra, hogy az illusztrációk rendhagyó módon ölelik körbe a történeteket, nagy teret adva a képzeletnek, az elmélyülő befogadásnak – minden mese lapjain a dramaturgiának megfelelően kapunk egy teljes képes oldalpárt, amely kinyílva a szemünk előtt behív abba a tájba, ahol a történet játszódik. Az emberalakokat csak távolról, hátuk mögül látjuk – inspirálva a szabad asszociációkat, személyes ráhangolódást.
Felolvasásra, fejből mondásra, saját meséink felfedezésére ösztönöz A két csillag, s útitársul szegődik egész évre, mindörökre – úgy hiszem.
Ha képekkel elbeszélt történeteknél járunk, nem feledkezem meg Az elveszett lélek című Olga Tokarczuk-könyvről, amellyel tavaly muszáj volt megajándékoznom magam. János, aki túlhajszolt férfiként ráeszmél, hogy elveszítette kapcsolatát saját lelkével, egy elhagyatott házikóba költözve, az elvonulást választva talál vissza önmagához, így nyerve vissza életébe a színeket, s kapva vissza saját életét. Ez a könyv több ízben változott varázslatos könyvajándékká az orrom előtt, mikor standokon árulva egy-egy vevő kézbe vette, és rögtön megszólítva érezte magát. Úgy hiszem, évtizedeken át friss marad a polcon, esetleg a Nobel-szalagot fogjuk kishajóvá hajtogatni a borítóról. A Csirimojó már készül egy, a bámulatos tehetségű Joanna Concejo által illusztrált új könyvvel, amely a tengerről mesél. Legyetek résen az újév elején!
Ugyanezt, az élet értelmét finoman firtató minőséget kapjuk a Jussváry Jakominusz boldog órái című grandiózus albumtól. Ha általában jólesik elidőznünk egy óriás fényképalbum lapjain, akkor az elragadó, bicebóca Jakominusz nyúl élete sem hagy majd bennünket hidegen. Rébecca Dautremer édesen provokatív vállalkozása spontán számvetésre hív bennünket, legyünk akárhány évesek. Mitől nyer értelmet egy élet? Kell-e valami átlagon felülit letennünk az asztalra, hogy érdemesek legyünk a boldogságra? Miből születik meg az elégedettség? Mennyi kérdés, amit egy kicsi nyúl hatalmas könyvében találunk a böngészni való tablókon, pár velős sorral kommentálva – mely sorok aztán elvezetnek bennünket egy olyan rendhagyó perspektívához, ahonnan talán még sosem tekintettünk senki életére. Különösen nem a magunkéra.
Ugyanezt a reflexív, elmélyült tudatállapotot teremtheti meg Przemysław Wechterowicz és Marta Ignerska bámulatos képeskönyve, a Nagy álmok. Ez a vagány lengyel könyv épp most jelent meg egy „elsőkönyves” kiadónál, a Diófa Booksnál. Meglepően jólesik hatalmas képek közt repülve találkozni különféle lényekkel, akik épp az álmaikról mesélnek nekünk. Kicsit pótolja a hiányomat a hőn szeretett lengyel városaimban kószálást illetően – azt a csodát, amikor utcáról utcára kóborolva újabb és újabb felséges vagy letaglózó mural-munkák nyílnak ki előttünk. Valamit harsogva, valamit suspitolva, valamit énekelve, valamit részletesen elbeszélve. Ignerska vizuális világa ösztönösen szabad, így a befogadó sem tehet mást, mint lerúgja a cipőjét, és felugrik hozzá a közös lebegésbe, a nagy, széles tájak fölé vagy épp bebújva házak falai, esetleg két, cipős láb közé. Az egysoros szövegek a felnőtt vagy kamasz sok szálon rétegződő konnotációira is számot tartanak, de teljesen el is engedhetők, szabadon röptethetők, akár egy-egy papírsárkány. Így aztán ifjabbak is elkalandozhatnak a Nagy álmokban – egy, a képekről örömmel beszélgető felnőtt terelgetése mellett. Ez a könyv az újévi álmodozáshoz, tervezéshez is jól illik, mert segít kilépni a magunkra szuszakolt klisékből, ami ehhez a belső munkához elengedhetetlen.
Gyakran jár az eszemben egy regény, ami tavaly röppent rá újra a tudatom villanydrótjára: A repülő osztály. Írtam is akkor egy ajánlót róla, mert szöget ütött a fejembe, mennyire friss ez az egyébként 1933-as könyv. Bár megjelenik a karácsonyba érkezés a regényben, én mégis az ifjúkori s az ifjúkorból felnőttkorba áthajló barátságok történeteiért vagyok hálás Erich Kästnernek. Talán azért, mert mostanában megtalált ez a kérdés a magánéletemben, sőt próbára is tett – vagy csak amiatt, mert olyan rendkívüli szépség lakik mindkét felnőtt férfi főhős lelkében. Ez a két érett és legfőképp szeretni képes férfi ad modellt a felnövekvő diákoknak, kettejük egymáshoz és önmagukhoz való őszintesége válik mércévé – a legtermészetesebb módon. No jó, a karácsonyra hazavágyó fiúnak és pénztelenségtől szenvedő családjának összekapcsolódása a legszeretettebb tanárral önmagában fényes csillagként világít a kötetben.
Az egymás tiszteletén alapuló világ étosza kopottabb, mint közel száz éve, de látva, hogy a mai fiúk is szeretik olvasni A repülő osztályt, mindig reménykedem, hogy képesek vagyunk őrizni a fényt, amikor elgondolkodunk azon, mi volna igazságos, vagy hogyan segíthetnénk a másik emberen.
Olyan különös és szép, hogy a karácsonyban az embernek először is magával kell megbirkóznia, képessé tenni magát az ünnepre. Hogy méltó legyen a szeretetre. Hogy tudjon adni és kapni. S egyáltalán átélni, mit is jelent embernek lenni… Mivégre a sok küzdelem? Leena Krohn Emberruhában című regénye régen kísér az utamon, s ilyen időkben gyakran gondolok rá. Elgondolkodtam, mi lehet ennek az oka. Talán az, hogy a regény egy pelikánról szól, aki arra vágyik, hogy emberré legyen. Miért vágyhat erre egy pelikán? Mi a jó az emberi létben? Mitől vonzó ez egy szabad madárnak? A pelikán barátja egy kisfiú lesz, aki maga is épp a világ felfedezésénél tart, így a lehető legtermészetesebb módon tudnak egymásnak támaszt nyújtani.
A lélek tisztasága ad alapot a világ dolgaira való csöndes rácsodálkozásnak.
A regény nagyon északi: úgy transzcendens, hogy egy pillanatra sem jutna eszünkbe megkérdőjelezni a csodák és furcsaságok létjogosultságát. Az emberi társadalom sűrű labirintusában való bolyongáshoz időnként jól jön, ha megállunk egy nagy víz partján, csukott szemmel eltöprengve: mégis miért éljük úgy az életünket, ahogy.
Nem feledkezem meg a kicsikről sem, s elpirulva bevallom, hogy mint oly sokaknak, nekem is a Pettson karácsonya az örök kedvencem Sven Nordquisttől. Erre két okom van: ellenállhatatlanul őszinte karakterek mindketten – az öreg Pettson, nemkülönben Findusz kandúr –, ez pedig garantálja, hogy az ünnepre való készülődésük is hiteles; a másik, hogy éppen az történik a mesében, amire karácsonykor mindannyian vágyunk: megérezni egymás törődését. Az öreg Pettson és szomszédsága olyan idilli világba kalauzol, amelyben gyerekként vagy macskaként felnőni egyformán csodálatos. A spájzban álltában megfogyatkozott mézes tészta misztériuma és a sonkalé illata egymást kerülgetve járják át képzeletünk karácsonyi szobáit.
És akkor jöhetne a két utolsó történet a 12-ből
Nem könnyű kitölteni a 12-es szép teljességét, mert a választás nem egyszerű. Az egyik egy buddhista mese, amely papírszínházi alakban jelent meg a Csimota Kiadónál: A bátor kis papagáj. Felségesen szépek az illusztrációk, melyek a káprázatosan termékeny alkotó, Szimonidesz Hajnalka munkáját dicsérik. A történetet pedig többször volt mostanság szerencsém mesélni papírszínházi alkalmaimon. Számomra most a karácsony lakik benne.
A kis papagáj önfeláldozó szeretete és az égben üldögélő istenek közül az egyetlen, őt ki nem nevető isten együttérzése áll a mese fókuszában. Ez a fókusz már egy hároméves gyermek számára is elsajátítható, átélhető – olyan boldogság látni az ámuló arcokat, amint követik a szárnyaival a folyóból vizet hordó apró madár küzdelmét, aztán ahogy megkönnyebbülnek, mikor megérkezik a nagy segítség. A részvét és tetterő csodája ez – öröm rágondolni is.
A tizenkettedik történet lehetne Tolsztoj Panov apójáé vagy Malamud Az első hét esztendő című megrendítő novellája, amely már kiskamaszoknak is csodás karácsonyi élményt nyújthat egy családi felolvasáson, most mégis valami más, egy igazán rejtőzködő történet jár a fejemben: Kirsti Palttónak A csengő című meséje.
Van egy család a környezetünkben, amely nemrég vándorolt ki egy másik országba szerencsét próbálni. A tengeren túl vannak. Nemrég még itt voltak. Ezer szállal kapcsolódnak még ahhoz a világhoz, ahol az eddigi barátaik éltek, s az itteni világ is hozzájuk. Ha az online világot tekintjük, szinte itt vannak. Látjuk őket a fényképeken, ahogy az aranyfényű nap alatt várják a karácsonyt. Csupa izgalom, szépség, bátor pillanat. Mi itt várjuk a karácsonyt, s gondolunk rájuk is. Könyvet választunk nekik a pálmafa alá.
A tengereken átívelő barátság és szeretet könyve A csengő. Kívánom, hogy nekik, nekünk és mindenki másnak, aki távol él valakitől, legyen egy varázscsengője, mely a tenger vizébe merülve úgy csilingel, hogy hangja egészen a túlpartig ér. Bármelyik túlpartig, bármilyen messze, ahová csak szeretnénk.
Vörös Júlia