„Nagyapának igaza volt. Ez több mint hangszer. Időgép, kapocs a múltjához, az én történetemhez.”
A Nagyapa hegedűjének középiskolás én-elbeszélője így határozza meg annak a titokzatos hegedűnek a lényegét, melyet nagyapja padlásán talál. Ez az öreg, kopott, évtizedekre a feledésbe száműzött hangszer a regény központi szimbóluma, mely összeköti az unokát a nagyapával és a nagyapát fájdalmas múltjával. És ahogyan a hegedű kikerül a sötét padlásról, később a tokjából, majd szakadt húrjai helyett újakat kap, végül játszani is kezdenek rajta – úgy halad az idős férfi is az emlékezés, a múlt elengedése, a jelenben való részvétel felé.
De a regény nemcsak a nagyapáé, hanem lányunokájáé, Shirlié is. A lány dráma tagozatos gimnáziumba jár, ahol a tanév nagy eseménye egy zenés, énekes darab bemutatója, melyben ő is szerepet kap. Jelmeznek használható ruhadarabok után kutatva merészkedik fel nagyszülei padlására, ahol a már említett hegedűt is megtalálja. A hangszer felkavarja a nagyapját, Zejdét, és hogy miért, az csak fokozatosan, fejezetről-fejezetre válik világossá.
A lengyelországi, zsidó származású, az auschwitzi haláltábort is megjárt férfi ugyanis jelképesen a múltjával szakítja meg a kapcsolatot, mikor meg akar szabadulni hangszerétől.
A megrendült nagyapát unokája segíti végig az emlékezés fájdalmas útján, lépésről-lépésre botorkálva, míg végül képes lesz beszélni családjáról és a vele történt tragédiáról. Eközben pedig a nagyapa is segíti a lányt, nemcsak a darabbal kapcsolatban, hanem érzéseinek felvállalásában is.
A szöveg alapját ez az őszinte, szeretettel átitatott kapcsolat jelenti
A két különböző generációhoz tartozó szereplő, nagyapa és unoka más-más úton járnak: egyikük az öregedéssel, felesége elvesztésével és a múlt hirtelen előkerülő démonaival küzd, másikuk az első szerelemmel, a felelősséggel, az önállósággal. Mégis, bár az utak másfelé visznek, egymás kezét fogják és egymást támogatják végig feltétlen szeretetükkel. A zene (amiről a nagyapa, az emlékeitől való elfordulása miatt sokáig beszélni sem hajlandó) szeretete és csodálata pedig még közelebb hozza őket egymáshoz, a lány lenyűgözve hallgatja az idős férfi hegedűjátékát, ő pedig nem győz álmélkodni unokája „angyali” hangján.
Nemcsak az ő különleges kapcsolatuk ilyen irigylésre méltó azonban a regényben, hanem az egész közeg, ami ezt New Yersey-ben élő lányt körbeveszi: szülei szeretete, figyelme, az osztálytársak, a barátok. Ebben a szövegben még a mogorvának tűnő igazgató is jófej (bár ez nem derül ki azonnal) és a tanár is csak akkor kiabál, ha fáradt, és akár elnézést is tud kérni diákjaitól.
Tényleg jó lehet ilyen segítő, támogató közegben élni, és az is látható, hogy aki sok szeretetet kap, az még többet tud adni. A szeretet, a figyelem soha nem fogy ki ugyanis az itt szereplő emberekből.
Még akkor sem, ha a körülöttük és mögöttük terpeszkedő világ korántsem ennyire békés vagy idilli. Nemcsak Auschwitz szörnyű árnyéka lopakodik be a szövegbe (egyébként feldolgozható, mégis, az események súlyához mérten sokkoló módon), de a közelmúlt egyik legfontosabb történelmi traumája, a 9/11 is ott pulzál a történések mögött: „Már majdnem öt hónap telt el a támadás óta, amikor összedőltek a tornyok. Egyrészt olyan, mintha tegnap történt volna. Másrészt viszont, mintha időtlen időkkel ezelőtt lett volna, vagy soha meg sem történt volna. Aztán bekapcsolod a tévét, és látod, ahogy még mindig takarítják a Ground Zero helyszínét.”
A XXI. századi Amerikában sem kevés a gond, felbukkan például egy Amir nevű boltos, akit az ikertornyok felrobbantása után gyakran ér inzultus, holott nem is muszlim, hanem hindu vallású, de az ellene irányuló támadások nyilvánvalóan a megjelenésén, rasszjegyein alapulnak. A nagyapa hamar meg is találja az összefüggést a huszadik század elejének és a regény jelenének történései között:
„Amir ráadásul hindu, de még ha muszlim is lenne, attól még nem terrorista. Azok a barmok a szórópisztollyal, azok a terroristák. A nácikat juttatják eszembe.”
A történelmi áthallásokat és összefüggéseket tovább erősíti, hogy a Shirli életének középpontjában álló darab a Hegedűs a háztetőn, melynek a zsidók elleni pogromok és erőszakos cselekedetek adják a történelmi hátterét.
Nagyon hatásos és világos történelmi lecke ez a kötet a fiataloknak, a vallási és faji alapú üldöztetések, sőt bármiféle kirekesztés elleni felszólalás, mely úgy simul bele egy érdekes, szerelmi szállal és középiskolai versengéssel megspékelt történetbe, hogy a kamasz olvasó észre sem veszi, hogy leckét kap.
Mert valójában nem is lecke ez, hanem mély bölcsesség, melyet kiváló arányérzékkel zártak egy több szempontból is lebilincselő történetbe. A szerelem, a gyász, az őszinteség, a történelem, a fajgyűlölet, a generációk közötti kapcsolatok, az idősek helyzete a világban csupa olyan kérdés, mely előkerül a Nagyapa hegedűje lapjain, de olyan tökéletesen összefésülve, hogy olvasóként fel sem tűnik, hány és réteg rakódik itt egymásra. A Nagyapa hegedűje nemcsak kamaszoknak, hanem szülőknek is tökéletes olvasmány, mely minden borzalma ellenére melengeti a lelket, megmutatja azt, hogy a külvilág csapásai elől a család biztonságába el lehet rejtőzni, és innen pedig apró lépésekben jobbá tehető a világ. A könyvet olvasva hinni kezdünk ebben, a nagyapa bölcsessége, értékrendje fényt visz a világba, legszívesebben beülnénk a kis konyhájába egy almalére, csak hogy közelebb kerüljünk hozzá.
Kolozsi Orsolya
Eric Walters – Kathy Kacer: Nagyapa hegedűje
Fordította: Demény Eszter
Tilos az Á, 2021
306 oldal
3490 Ft