Gyerekeknek írni nehezebb, mint felnőtteknek, vallotta egy interjúban Roald Dahl. Ha egy felnőtt elolvas egy regényt, akár jó regényt is, azt általában egyszer teszi, és már veszi is elő az újat, míg egy gyerek több tucatszor is képes elolvasni valamit, legtöbbször a végén kívülről fújja az egészet. Egy gyerekkönyvnek muszáj kiállnia ezt a próbát. Aztán azt is mondja, hogy a felnőtt, amikor gyerekeknek ír, legtöbbször dagályos lesz, felnőttes, és elveszti a humorérzékét.
A számos, magyarul megjelent műve mellett talán a Karcsi és a csokoládégyár, vagy A fantasztikus Róka úr által leginkább híres szerző kétségtelenül nem ezek közé a felnőttek közé tartozott.
A barátságos óriás is remek könyv, amelynek bája, humora, szíve van
Szofiról szól, akit elrabolnak egy árvaházból, méghozzá egy óriás, mert nem hagyhatja, hogy a kislány elmondja másoknak, hogy meglátták. Az óriást HABÓnak hívják, amely név egy mozaikszó, abból jön, hogy Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás. HABÓ egy nagy trombitával álmokat fúj az alvó gyerekek szobájába. „Szeretni való, aranyos álmokat. Olyan álmokat, amelyek örömet szereznek azoknak, akik álmodják őket.” Mint utóbb kiderül, képes mindenféle álmot előidézni, a kedves és jámbor – vagy ahogy ő mondja gyámbor – égimeszelő. Szofi és HABÓ barátok lesznek, miután kiderül, hogy HABÓ vega, de azért akad bonyodalom is: léteznek ugyanis más, nem annyira jámbor óriások, akik nem egészen vegetáriánusok, sőt inkább emberevő óriások olyan nevekkel, mint Húshabzsoló, Csontkrámcsáló, Gyerekfaló, Nyakfacsaró, Bendőnyelő, Lánycsócsáló, Vértunkoló, stb.
A barátságos óriás ugyan remek könyv, amelynek bája, humora, szíve van, de azért ahhoz, hogy ezt így kijelentsük, nagy adag jóindulat is kell. A (ha minden igaz) diszlexia tüneteit produkáló HABÓ szófacsarásaihoz például türelem kell. Neki „sanyarú pákoszta” a „savanyú káposzta” és „kacsa a nokedli” helyett „kacsa a hokedlit” mond. Valószínűleg ezeket a gyerekek élvezettel javítják ki, miközben felolvassák nekik a mesét, de azért amikor az „elegem” helyett „melegem” szerepel, az nem akkora poén. A bájosság pedig néha szirupos giccsbe ragad. „Szofi adott egy puszit a HABÓ hüvelykujja hegyére, majd így szólt: – Tudtam, hogy meg fogod tudni csinálni.” Ez szerintem giccs. Az az igazság, hogy nem biztos, hogy ez Roald Dahl bűne (vagy nem csak az övé), lehet, hogy a fordító (Nagy Sándor) megoldásai is elvesznek az élvezeti értékből. Például a HABÓ nevet sem érezzük telitalálatnak, és nem csak azért, mert létezik már egy A babó, ami a J.R.R. Tolkien A hobbitjának gyerekkori neve (fordította Szobotka Tibor), ami mellesleg ugyancsak nem véletlenül nem ragadt meg a köztudatban.
Persze nem akarnánk a szirup(osság)ot, illetve a gügyögést csak a fordítóra kenni, meg kellene nézni, hogy az eredetiben mi állhat vajon a „fincsámcsi a csodazöldség” és ehhez hasonló szövegrészeknél. Nézzük is meg!
Azt tapasztaljuk, hogy ugyan az angol eredetiben is vannak szófacsarások, de kevesebb, mert ott a szerző más nyelvtani hibákat is rejt a szövegbe.
Például: „Human beans from Panama is tasting very strong of hats.” A magyarban ez a mondat így szól: „A svájci emberbabnak prédául igen erős sapkaíze van.”
Mi a gond? Egyfelől nem tudni, miért és hogyan változott Panama Svájcra. A magyar olvasók ne tudnák, hogy létezik panamakalap? Másfelől a „prédául” szófacsarás egyszer még beleférne, de az angol például itt azzal játszik, hogy az állítmányt nem többesszámban szerepelteti. (Ráadásul, ha már egyszer így mondta az óriás, mindig így kell mondja, és így is mondja…) A többesszám direkt helytelen használata a magyar változatban is lehetséges volna, így az óriás beszéde sem lenne annyira fárasztó. A zöldségféleségek helyett „öldségféleségek” szerepel például.
De azt nem mondhatnánk, hogy a fordítás rossz színvonalú lenne, mert például az olyanok, mint a „szöttyedt kis farhógyag”, vagy a „rottyadt kis fröcsönye”, a „bakaraszos bakafánt” igazi nyelvi lelemények.
Nem volt könnyű dolga a fordítónak
Egyébként maga a regény is elég fárasztó, és a belőle készített film is. Aki nem olvasta az eredetit, nem tudja, milyen nehéz dolga volt a rendezőnek. Igaz, hogy sok helyen vicces az alapanyag is meg a film is, izgalmas is sokszor mindkettő, bájos is, de sajnos az alapmese nagy része idegenvezetés, ami abból áll, hogy a kislány kérdezi az óriást, az meg elmondja, hogy mi van.
Mi az a ropipop, a hopfüzsgő, meg az orrborka, meg hogy megy ez az óriásbiznisz úgy általában?
A sztori pedig nem igazán halad. A filmváltozatba vélhetőleg ezért raktak bele csavarokat, és húztak ki abból részeket, de így is hosszú lett a végeredmény. Például milyen jó, hogy a filmben HABÓ csak egy álmot mesél el a kislány kérdésére. A regényben négynél áll meg a szerző, holott egy is elég volna.
Az a gondolat kerülgethet bennünket, miközben olvassuk a könyvet, hogy Roald Dahl egy igazi legenda volt: háborús hős, kém, csokoládétörténész és feltaláló. Ki merné félbeszakítani.
A barátságos óriás hosszan nyújtózik, hosszabbra, mint kellene, mert prédául a világ, amelyet elénk fest, a tér, amelyben a szereplők mozognak, inkább egy novellának állna jól. Óriásföldön élnek összesen tízen, de Angliában se sokkal többen. Legalábbis van egy ilyen érzésünk.
Igen, végül is Dahl sem tudja kikerülni az összes csapdát, amiről beszélt, néhol dagályos, néhol nem annyira vicces, de azért még bőven megéri elolvasni, mert részleteiben olykor zseniális, és ha nem is tökéletes, de azért minőségi irodalom.
A rajzokról: elég aggályos fekete-fehérben közölni az ilyen típusú vízfestékkel kiszínezett, amúgy zseniális illusztrációkat. Azoknál, amelyeknél kicsit sötétebb színeket használ Quentin Blake, sajnos az egész olyan, mint egy szürkésfekete paca.
Toroczkay András
Roadl Dahl: A barátságos óriás
Illusztráció: Quentin Blake
Fordította: Nagy Sándor
Kolibri Kiadó, 2019
286 oldal
2999 Ft