Egy fiú, egy lány, két különböző trauma…
Más-más félelmek és gátlások, összekötő kapocsként pedig egy végtelenül türelmes, a legapróbb rezdülésekre is fogékony kutya, Alaska. A fiú és a lány történetesen osztálytársak, a kiskamaszkor és a kamaszkor közötti átmenet kapujában álló hetedikesek, akik az első tanítási naptól gyűlölik egymást. Ebből az utálatból aztán néhány hét alatt barátság születik – ez Anna Woltz Alaska című regényének alaptörténete.
A könnyen átlátható, világos szerkezetű szöveg két szólamra épül: Parker és Sven egyes szám első személyű megszólalásai egymást váltják, a félreértések elkerülése végett mindig pontosan jelölve, ki beszél az adott fejezetben. A történet időrendi sorrendben, lineárisan halad előre, ugyanazt a szálat látjuk váltott nézőpontból.
Mindkét hős tudatába bepillantást nyerünk (ezért lehet az, hogy bár ők ki nem állhatják egymást, az olvasó az első perctől megérti és kedveli mindkettőjüket), így azt is pontosan tudjuk, mit gondolnak egymásról, valamint egyre nagyobb teret nyerő visszaemlékezéseikből kiderül, mitől szoronganak már az első iskolai napon, miért akar az egyikük valami felejthetetlent véghez vinni, a másik pedig minél inkább beolvadni a tömegbe.
A tizenhárom éves főhősök az iskolakezdést megelőző hónapokban nagy megrázkódtatáson esnek át, ennek terheit cipelik magukkal még akkor is, mikor belépnek az új gimnáziumba, az épp csak formálódó osztályközösségbe.
Hogy egész pontosan mik ezek a traumák, azt lassan bontja ki a szöveg, ezzel is adagolva a feszültséget és fenntartva az olvasó érdeklődését. Elsőként az derül ki, hogy Sven epilepsziával küzd, bármikor, bárhol, előjel nélkül rátörhetnek a teljes eszméletvesztéssel járó rohamok. Az ezek miatti állandósult félelemérzet és szorongás mellé ráadásul ott az aggodalom, mit gondolnak róla a többiek, mikor veszik észre, hogy egy sajnálatra méltó, fura srác (saját szavaival freak).
A lány, Parker másféle problémával küzd: ő egy fegyveres rablás emlékétől nem bír szabadulni, emiatt veszíti el az alapvető biztonságérzetét. Az egyik a saját testétől, másik az őt körülvevő világ gonoszságától fél, de a szorongás, az alapvető bizalom elvesztése közös élmény az életükben. Mint ahogyan közös pont, Alaska is, aki kiskutyaként Parker kedvence, majd néhány hónap után Sven segítőkutyájává válik. A kutya lesz az a kapcsolódási pont, ahol a két főhős élete keresztezheti egymást, ahonnan kiindulva, ha nehézkesen is, de felépülhet közöttük valamiféle bizalom, észrevehetik, hogy problémáikkal nincsenek egyedül.
A Tilos az Á Könyvek Vészkijárat sorozatának kifejezett célja, hogy „kemény témákról, láthatatlan problémákról” beszéljen
Hogy szövegeken keresztül mutassa meg, minden problémát meg lehet oldani, minden szobából ki lehet jutni, van vészkijárat, csak észre kell venni. Az Alaska lapjain ez a vészkijárat egy végtelenül szeretetre méltó, mindenkit elfogadó állat és – ahogy az a kötet végére nyilvánvalóvá válik – Parker számára Sven, Sven számára pedig Parker.
Az egymás gondjaira való rálátás segít a két kamasznak abban, hogy saját küzdelmüket kívülről szemlélhessék, egy másik ember harcához viszonyíthassák, és észrevegyék azt is, hogy senki nincs egyedül, ha másért nem, hát azért, mert mindenki a maga háborúját vívja:
„Azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen – mondtam halkan – de ez nem így van. Mindenki a Marson ténfereg. Te mondtad, hogy mindenki fél.”
Ez a tapasztalat, ez a belátás támogatja őket abban, hogy visszahúzzák a tüskéiket, elfogadással, megértéssel forduljanak a másik, s így saját maguk felé is.
A szöveg nemcsak két kamasszal és az őket ért traumákkal szembesít, de a körülvevő világot is hitelesen építi fel
Az iskolai bullying megjelenése szinte szükségszerű egy olyan közegben, ahol valaki eltér az átlagtól, valaki más. Sven egyik súlyosabb epilepsziás rohamát egy diák telefonnal felveszi, és a felvétel a tanárok kérése ellenére is futótűzként terjed az iskola diákjai között, horrorvideóként kering a közösségben. De a könyv nem csupán a bullyingról beszél, hanem azt is megmutatja, mire képes egy iskolai közösség, ha van, aki kiálljon, van, aki felhívja a figyelmet arra, hol a határ.
Nagyon sokat beszélünk (és beszéljünk is!) az iskolai kirekesztésről, zaklatásról, erőszakról, de kevesebbet arról, hogy egy-egy iskola vagy osztály sokszor maga a csoda, gyakran tapasztalható hihetetlen összefogás, véd- és dacszövetség, és az egymás melletti kiállásra, a szolidaritásra is rengeteg példa akad. Ebben a regényben is megjelenik ez utóbbi.
Sven videója után az osztálytársak elkezdnek magukról furábbnál furább videókat feltölteni, egyrészt hogy eltereljék a figyelmet a fiú rohamát rögzítő felvételről, másrészt hogy megmutassák, mindenki kilóg, mindenki „marslakó” egy kicsit, még ha ez nem is látszik rajta azonnal. A szerepek mögé bújás, a másoktól való elzárkózás, a valódi én elrejtése miatt a szöveg fontos szimbóluma a maszk, amely több funkcióban is megjelenik (például a rablótámadást elkövető férfiak maszkja), és melyet eleinte Parker is visel a Svennel folytatott beszélgetésein, hogy leplezze kilétét.
A símaszk alatt, inkognitóban könnyebben megy a társalgás, de egy idő után elő kell bújni, meg kell mutatnia önmagát, bármilyen sebezhetővé is válik ezáltal. Rizikót kell vállalnia, az igazi őszinteség, a bizalom csak akkor kezdődhet, ha lekerül a maszk, és nem mást mutat, hanem önmagát. Rögös, egyáltalán nem könnyű, de az egyetlen járható út, ezt tapasztalja meg Parker, és rajta keresztül Sven is.
A regényt hitelessé is teszi az az ironikus, sokszor szarkasztikus humor, amely mindkét fiatal hős sajátja, s amely segíti őket a legtragikusabb pillanatokban:
„Egy évvel ezelőtt egy köteg papírt nyomtak a kezembe: nézd csak, te most megkapod az epilepsziás fiú szerepét. Ez a szöveged. Nem is kell sokat fejből megtanulnod. Az idő nagy részében úgyis a földön fekve nyáladzol.” Ez a fekete humor gyakran fájdalmat hordoz, de nagyon sokszor segít enyhíteni az elviselhetetlenül nehéz helyzeteket.
A lendületes, könnyen olvasható, kiválóan megkomponált szöveg jól követhető, átlátható olvasmány a 11–13 éves korosztály számára. Izgalmas, nem hétköznapi problémák középpontba állításával világít rá a barátság, az elfogadás és a megértés fontosságára.
Általános problémákról beszél közhelyek nélkül, rámutatva, hogy a tüskék általában azt jelzik, valami baj van, és ilyenkor nem menekülni és gyűlölködni kell, hanem a sor(s)ok mögé nézni.
Kolozsi Orsolya
Anna Woltz: Alaska – Nem vagy egyedül
Fordító: Rádai Andrea
Pozsonyi Pagony – Budapest, 2020
183 oldal
2990 Ft