Mesekönyv a környezetvédelemről, a tengeri élővilágról, a gyermekkori autizmusról, a túlhallásról és a kirekesztettségről
Ez az Emma csöndje.
Érzékenyítő könyv. Milyen jó, hogy vannak most már ilyenek is, hogy nevet és történetet illeszthetünk társadalmi jelenségek, emberi viselkedések mögé, amelyekről korábban hallgattunk, különösen a kisgyermekek előtt. Szülőként bizonyos szempontból szerencsés helyzetbe is hoznak ezek a mesék, mert az érzékenyítés mindig a másikról szól: nem mirólunk, nem a mi gyerekeinkről, hanem azokról, akik valamiben mások.
A „mások” (legtöbbször) nem „mi” vagyunk, hanem „ők”. Így aztán megspórolhatjuk magunknak, hogy fáradt estéken még holmi meseszövegek is kapargatni kezdjék a nap végére amúgy is málladozó ön- és világképünket.
Az Emma csöndjével azonban nem lehet megúszásra játszani
Rafináltabban van összerakva – megírva és megrajzolva –, semhogy egyszerűen „csak” érzékenyítsen. A „látod, kislányom, ilyenek az autisták, ők is rendes gyerekek” (nem is tudjuk, hogy Emma valóban autista-e – ez ugyanis nem szerepel a szövegben), vagy hogy „na, ugye, ezért jó, ha minél kevesebb műanyagot használunk” – ezek csak féligazságai a mesének. Természetesen fontos igazságok – de egy mesekönyv önmagában attól, hogy fontos igazságokról szól, még nem lesz jó.
Az Emma csöndje szerencsére túl okos ahhoz, hogy „valamiről” szóljon. Egyszerűen csak „szól”. És akár akarjuk, akár nem, elkezd kapargatni…
Egyszerre több nyelven is szól hozzánk: a szöveg és a vizualitás nyelvén egyaránt folyékonyan beszél.
„A halakat értem” (2) – e szavakkal kezdődik a mese, majd tengeri állatok képi és szöveges felsorolásával folytatódik
Az első oldalpáron a szövegszerűen felsorolt tengeri állatok rajzait látjuk kontextus nélkül egymás mellé rendelve, akárha egy lexikont lapozgatnánk: ez a fehér cápa, az a lamantin – még a fajnevek is a képek fölé vannak írva. Így lebegnek a tengeri állatok a semmiben, a(z újrahasznosított) barna csomagolópapíron, amelyre rárajzolták őket.
Általában „laposnak”, redundánsnak tűnik az az illusztráció, ami pontosan ugyanazt „mondja el”, mint a szöveg (és itt most ne a legkisebb korosztálynak szóló képeskönyvekre gondoljunk, ahol ennek nagyon is helye van). Az Emma csöndjében az ismétlés inkább jelentésgazdagító. A történet e pontján ugyan még nem tudjuk, hová is tegyük ezt a lexikonszerűséget: talán Emma rend iránti igényének (objektív kategóriák, ismétlés) kifejezője ez a kezdet? Nyilván igen, de közben azért azt is előrevetíti, hogy a mesekönyv egyik kulcstémája a megértés, fő poétikai szervezőelve pedig az ismétlés lesz.
Nemcsak konkrét kifejezések ismétlődnek, hanem gesztusok is: a tengeri élővilág „lexikona” után lapozva egyet rögtön a következő oldalpáron ó olvassuk: „[…] azt képzelem, hogy a világ egy nagy akvárium. A város is akvárium. Az iskola is egy akvárium” (4–5). A felsorolást alkalmazó szöveget ezúttal is ismétli a kép: három akváriumot látunk, egyikbe a Föld, a másikba a város, a harmadikba az iskola rajza került.
Látszólag egyszerű trükk
A mese előrehaladtával azonban mind bonyolultabb mintázatok állnak elő a folyamatos ismétlések révén. Emma az osztálytársairól beszélve a mélytengeri állatok lexikonát idézi meg: Félixet, aki „elveszi a nála gyengébbek uzsonnáját” a fehér cápához („a tenger csúcsragadozója”) hasonlítja. Próbáljuk megérteni, amit Emma mond, elfogadjuk a párhuzamokat, amelyek segítségével értelmezi a világot: a már ismerős felől a még ismeretlent. Csakhogy ezek a párhuzamok változékonyak: Iván, a fehér cápa, most már nem csupán Félix, hanem Emma alakmása is. Mert ahogy a gyanútlan Ivánt is hátulról kapta el a hajócsavar, úgy Emmát is hátulról támadták meg (éppen Félix), s amiként Ivánnak sem kell visszamennie (egyelőre) a tengerbe, ugyanúgy Emmának sem kell visszamennie az iskolába. Azért e változékonyság, mert Emma meséje, amit E/1.-ben mond el nekünk, olvasóknak (v. ö. a szöveg utolsó mondatait: „Nagy levegőt veszek. / És elkezdek mesélni” [46]) önmaga alakulóban lévő, képlékeny megértésének a története.
Bár a kutatóintézeti akvárium állatai humorban és karakterességben vetekednek a Némó nyomában szereplőivel, őket nem a Pixar alkotta ilyenre. Emma és a szülei adnak neveket nekik, és csak Emma érti meg őket. „Nekem kell beszélnem helyettük” (46) – mondja Emma. Ez a „helyettük való beszéd” persze jelenti a mikroműanyagokat és a nejlonzacskókat is (benne van a mesében a környezetvédelem – Emma a rajzokon még egy sárga esőkabátot is kapott, akárcsak Greta Thunberg). De jelentheti azt is, hogy Emma az állatok szájába adja azt, amit nem tud másként elmondani. „Emma túl érzékeny, semmi keresnivalója egy olyan veszedelmes helyen, mint az iskola!” (16) – meséli nekünk a kislány Iván szavaival. Olyan ez, mint a gyerekek játéka: a játék szereplőit, kellékeit beszéltetve mondják el, amit egyébként nem képesek szavakba önteni.
Fülöp, a sérült kardszárnyú delfin, Emma újabb alakmása az egyetlen az állatok között, aki nem beszél
Ezúttal a kislány túlhallása és a delfin siketsége kerül párhuzamba, azazhogy mindkettejük számára nehéz a másokkal való kommunikáció. A többi állattal szemben Fülöpöt nem beszélteti Emma, hanem megértve a delfin (és általa a saját) némaságát és csendjét, helyette kezd beszélni – másokhoz. Fülöp azért maradhat a számára túlélést jelentő akváriumban, mert az Emmára emlékeztető cápa összegyűjti a bátorságát, hogy immár meggyógyultan kiússzon a nyílt tengerre, ezzel párhuzamosan pedig Emma is beszélni kezd a Fülöp sorsáról dönteni hivatott főorvossal Fülöp siketségéről, majd visszamegy a veszélyekkel teli iskolába.
Az Emma csöndje egy átmeneti állapotról szól, amit Emma a könyvben vizuálisan is kiemelt „egyelőre” szóval foglalt össze: „most még nem, talán később, de az is lehet, hogy hamarosan. Olyan, mint a senkiföldje két ország között. Mint az amőbák sejtfala a mikroszkóp alatt. Mint a vihar előtti csend” (29).
Ebben az átmeneti állapotban, a némaság és a beszéd határán talál önmagára a kislány, és lesz képes lesz maga megszólalni. Olyan csönd ez, amikor már tudod, mit akarsz mondani, sőt már majdnem megszólalsz, de még gyűjtöd a bátorságot. Emma végül megszólalt: és beszélt a megszólalás nehézségeiről is.
Ez az a rétege az Emma csöndjének, amely mélyen a bőr alá mászik, és még az esti meseolvasás meghittségében is kapargatni kezdi a szilárdnak tűnő külsőt. Nem a „másság” megértése és elfogadása olyan nehéz, hanem éppen az, hogy Emma csöndje nem (csak) egy „autista” kislány csöndje. A saját csöndjeimet hallom meg a mesében (na meg a gyerekeméit), amikor nem tudtam kiállni másokért vagy magamért, és inkább csöndbe burkolóztam. Azt, amikor félelmetesnek tűnt kapcsolódni másokhoz, ezért inkább csak néztem a többieket. Azt, amikor még magamnak sem tudtam elmondani, mi fáj. A gyerekkori csöndek különösen eszembe jutnak, az azelőtti csöndek, hogy megtanultam volna Emmához hasonlóan szólni.
Innen nézve a környezetvédelmi szál csupán mellékszólam, ami akkor szól igazán szépen, mikor nem akarja túlharsogni a mesét. Ilyen „túlharsogás” nekem csak egy helyütt bántotta a fülemet: a kardszárnyú delfint megtaláló turisták fájóan sztereotipikus ábrázolásakor. Ők a „buta” emberek, akik csak lájkokra vadásznak a közösségi médiában a sérült állattal készült szelfikkel, egyébként még a szemetet is eldobják. Ők a „nem mi”, a „mások”, akiket utálni szeretünk, ami ugye sokkal könnyebb is, mint percnyi bűntudatot érezni afölött, hogy nekünk magunknak van némi szerepünk a környezetszennyezésben.
Azt már említettem, hogy Takács Mari képeit mennyire hasonló „poétika” szervezi, mint a szöveget. Kép és szöveg remekül támogatják egymást, hasonló üzenetet fogalmaznak meg más-más nyelven. Ilyen az (újrahasznosított?) barna csomagolópapír-alap és a helyenként (5–6) feltűnő „újrahasznosított” (kollázsolt) elemek.
Mindeközben kép és szöveg folyamatos párbeszédben van, bizonyos szövegrészek beemelődnek az illusztrációba. Ezek helyenként csak szavak, amelyek a látványnak lexikon- vagy infografika- (28) jelleget kölcsönöznek, a magyarázó képi műfajokhoz közeledve. Máskor egy-egy tételmondat kerül a képeken látható szereplők szájába (18), és a képregény felé mozdul el az illusztráció. Mindkettő (vagy mindhárom: képes lexikon, infografika, képregény) olyan műfaj, ahol a szöveg és a kép közel egyenértékű. Ezzel ellentétes irányú, de hasonló eredménnyel járó gesztus, mikor a tördelt szövegbe kerül bele egy ikonszerű kép (például a megszólaló vészcsengő a 19. oldalon), vagy a képszerűen tördelt szöveg (29: „Egyelőre”).
Kép és szöveg párhuzamossága ennél direktebben, vizuálisan is jelen van: az oldalpárok egy jelentős részén felül a kép fut, az alsó egyharmadban-egynegyedben pedig a szöveg. Ez a nyugalmat és stabilitást (ugyanakkor a „lefordíthatóság” látszatát) sugárzó elrendezés amiatt nem válik unalmassá, hogy megfelelő ritmusban (és megint csak a szöveg, a történet ritmusához illeszkedve) olykor megtöri egy másféle layout: ahol az oldalpárok bal vagy jobb felét foglalja el a kép, a másikat pedig a szöveg. Ez egy nagyon erős váltás: a „széles vásznú”, horizontális (négyzetes formátumú könyvről lévén szó) perspektíváról ugrunk egy inkább vertikálisra.
Összességében elmondható, hogy az Emma csöndje kielégíti a kortárs szülői kívánalmakat („szóljon a mese valami fontos témáról”), mégsem válik didaktikussá, s amelyben a fontos témák mellett meg kell hallanunk a szöveg és a képek hangját is. Nem utolsósorban: amit a mellénk kucorodó óvodásnak és kisiskolásnak felolvasva kicsit önmagunkkal is szembesülhetünk.
(A képre kattintva megnyílik a lapozható galéria) Fotók forrása
2022-ben a X. JUBILEUMI KAPOSVÁRI ASSITEJ NEMZETKÖZI GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI SZÍNHÁZI BIENNÁLÉn az ASSITEJ MAGYAR KÖZPONT ÜVEGHEGY-DÍJát nyerte el mint a LEGJOBB GYERMEKSZÍNHÁZI ELŐADÁS, valamint a hallgatói zsűri különdíját kapta gyermekszínházi kategóriában.
A szöveg egy korábbi változatban megjelent a Hamupogácsa meseantológia részeként [1] (a kötetről ITT írtunk korábban – szerk.), valamint bábszínházi előadás is készült belőle (Kolibri Színház).
[1] Gimesi Dóra. „Emma csöndje”. Hamupogácsa: Mesekönyv az érzelmekről. Szerk. Csörgei Andrea – Kreil Melinda. Szentendre: Cerkabella Könyvkiadó, 2022. 98–103.
Bátori Anna
Gimesi Dóra: Emma csöndje
Illusztráció: Takács Mari
Pagony, 2022.
48 oldal
4490 Ft