„Minden gyerek fél a sötéttől. A sötétség ajtó és ablak nélküli szoba, ahol a szörnyek elkapnak és némán felfalnak. Én csak a saját sötétségemtől félek, attól, ami a szememben van.”
Ezekkel a mondatokkal kezdődik az Én és a cseresznyefa című regény, melynek lapjain egy kislány veszíti el fokozatosan a látását, és próbál megbirkózni ezzel az embert próbáló helyzettel. A könyv szerzőjét, az olasz Paola Perettit egy ritka, genetikai eredetű szembetegséggel (Stargardt-szindróma) diagnosztizálták majdnem két évtizede. Az írónő első, magyarul csak most megjelent regényében egy kislány alakján keresztül dolgozza fel ezt a súlyos traumát, a vakság fenyegetését, a látás fokozatos elvesztését. Az önéletrajzi indíttatású témaválasztás nagyon súlyos kérdéseket vet fel, a tálalás mégsem tragikus, sokkal inkább valamiféle megérteni vágyás uralkodik benne. Az eredetileg újságíró végzettségű szerző jó érzékkel ragadja meg a témát, nem mártja feketébe, ugyanakkor nem is bagatellizálja el, nem teszi súlytalanná azt, ami egyáltalán nem az.
A látás elvesztése, a vakságra (bár ez a szó egyszer sem hangzik el a szövegben) való felkészülés egy kilencéves kislány történetében íródik fikcióvá
A szerzővel készült interjúk szerint a kötet segít feldolgozni saját válságát. Az Én és a cseresznyefa kis főhőse Mafalda, aki édesanyjával és édesapjával szerető családban cseperedik, az olasz kisiskolások mindennapi életét éli, leszámítva, hogy tisztában van vele, rövid időn belül semmit sem fog látni, teljesen sötétben marad. Hogyan képes ezzel a tudattal megbirkózni egy negyedikes gyerek? A kislány az iskolája udvarán álló cseresznyefa segítségével méri, mennyit romlik a látása napról napra, hétről hétre: „Ma reggel a cseresznyefa haja gesztenyebarna, szőke tincsekkel, mint anyának. Egy, kettő, három… harminc, negyven, hatvan. Százhúsz lépés. Hatvan méter a szemem és a cseresznyefa között.”
A regény elején még hatvan méterről veszi észre a fát, a végére már egészen közelről sem látja. Ezzel a látásromlással párhuzamosan az a lista is szűkül, melyet arról vezet, mi mindent szeretne az életében átélni. Nagyon megrázó olvasni, ahogy egyre-másra rövidíti vágyai listáját: Látni, milyen lesz az arcom felnőttként, Megszámolni az összes csillagot, Focizni a fiúkkal, Tengeralattjárót vezetni stb).
Vastag vonallal húzza ki azt, amire már egész biztosan nem lesz lehetősége, s így láthatóvá válik nemcsak az, hogyan szűkül a fizikai mozgástere, de az is, miként zsugorodnak és vesznek el az álmai. A magányos harcban, melyet állapota elfogadásáért folytat, nem számíthat a szüleire, nem meri őket bevonni, félelmeit velük megosztani, mert tisztában van azzal, mennyi félelemmel küzdenek ők is.
Apját és anyját próbálja védeni azzal, hogy csak a naplójában és csupán gondolatban foglalkozik a félelmeivel
Talán a szülőket helyettesíti az a különös nő, aki az iskola egyik portása, és akivel a kislány szoros barátságot alakít ki. Rajta kívül kedves könyvének szereplői (kedvenc olvasmánya Italo Calvino A famászó báró kalandjai című regénye), a macskája, Ottimo Turcaret és az életében mind nagyobb teret nyerő fiú, Filippo állnak még mellette ebben a magányos, reménytelennek tűnő harcban. Gyógyulásról azonban itt szó sem lehet, az elfogadás, a megbékélés ennek a „csatának” a valódi tétje.
A szöveg kiváló arányérzéke és finomsága éppen abban rejlik, hogy nem kicsinyíti a problémát
Ugyanakkor megmutatja, hogy a szerelem, a barátság egy ilyen tragikus, nehéz életszakaszban is sokat segít. Ezzel együtt nem rózsaszín mázzal leöntött, a lelkünknek talán kedves, mégis hiteltelen bemutatása ez ennek a nem mindennapi traumának, hanem szívfacsaró, de nem teljesen kétségbeejtő ábrázolás. A történet végkifejlete is valóságos, sírunk és nevetünk is egyszerre, éppúgy, ahogy ez a fajta katarzis a valóságból is ismerős. Nem oldódik meg minden; mégis ott van valamiféle megkönnyebbülés, a jövőre vonatkozó remény. A szöveg persze korántsem realista, nagyon is mesei, de a valóság hihetetlen természetességgel olvad össze a mesével. A címben is megjelenő központi szimbólum a cseresznyefa, az a csodálatos látvány, mely hamarosan el fog veszni Mafalda számára; valamint az eget és a földet összekötő híd is egyben, egy olyan hely, melyre feljutva el lehet menekülni a valóság fenyegetései elől.
A fa mellett fontos szerephez jutnak a csillagok, a kislány nagyon szereti az éjszakai égboltot figyelni (ez utal a rá váró sötétségre), és felnőtt barátnőjének neve is Stella, azaz csillag.
A borítón is visszaköszön ez a motívum: egy kislány, lába mellett a szeretett macskájával, aki a hatalmas, csillagos eget kémleli. A gyönyörű, mesei, érzéseiben mégis realisztikus és hiteles történetet fekete-fehér grafikák illusztrálják, a színek hiányával is érzékeltetve a kislány körül növekvő sötétséget, az árnyalatokból árnyékokba és bizonytalan körvonalakba mosódó világot. Az egyszerű rajzok kiválóan illeszkednek a szöveg finomságához, törékenységéhez.
A Szívünk rajta-program ajánlásával megjelent kötet nagyon nehéz témát választ, de talán épp ezért olyan különleges alkotás. Szívbe markoló és szívmelengető egyszerre, súlyos, mégis katarzist hozó olvasmány, mely nemcsak felső tagozatos kiskamaszoknak, de szüleiknek is bátran ajánlható.
Kolozsi Orsolya
Paola Peretti: Én és a cseresznyefa
Maxim Kiadó, 2020.
208 oldal
2699 Ft