Charlie csodálatos átváltozásai
Már két kötetet is megjelentetett a Kolibri Kiadó a kilencéves Charlie McGuffin fantasztikus kalandjairól, és a borítón mindkétszer garantálják a hangos nevetést. Nem is lőnek nagyon mellé: a szerző sajátos stílusa valószínűleg tényleg megnevetteti a megszólított korosztályt, legalábbis azokat, akik fogékonyak erre a fajta humorra. Csak csirke és T-rex nincs sehol.
Semmi jót ne várjunk Sam Copelandtől: hazudozik, mellébeszél, helyreutasít, kiszól, beszól, magyarázkodik, beszélget az olvasóval, szóval mindent csinál, csak róla legyen szó. Kész csoda, hogy közben sikerült a történetet is egyben tartania.
Ahol nincs csirke
A könyvek főszereplője, Charlie szorongós kilencéves kisfiú, akinek mindig van oka az aggodalomra. Az első kötetben a bátyja súlyos betegen fekszik a kórházban, az iskolában az egyik srác folyamatosan piszkálja, készülnie kell egy kínos iskolai fellépésre, amelyen egy szomorú krumplit alakít, és a tetejébe a legváratlanabb pillanatokban valamilyen állattá változik. A legszörnyűbb az egészben, hogy az átváltozások szemtanúja pont az előbb említett fiú, akitől Charlie a legjobban tart, és aki ezután sakkban is tartja őt különféle jól kifundált fenyegetések megvalósítását kilátásba helyezve.
Charlie a szorongásait és különös metamorfózisait csak a barátaival (Flora, Mohsen és Wogan) tudja megosztani, akik – miután tényleg elhiszik, hogy állattá változik – maximálisan támogatják őt. Az első részben a gyerekek azt próbálják megfejteni, hogy miért változik át Charlie állattá, és hogyan tudná ezt megakadályozni. A kis csapatban egyértelműen és deklaráltan Flora az ész, kissé koravén kislányként ő a csoport mini pszichológusa, aki némi hümmögés után általában rátalál a helyes válaszokra. Mohsen és Wogan a vicces, néha kissé esetlen kísérők, akiknek alakja és megnyilvánulása a humoros hátteret biztosítja a kalandoknak. Flora segítségével sikerül Charlie-nak kiderítenie, hogy miért és mikor változik át állattá (rendkívüli stresszhelyzetekben), és hogy hogyan tudná ezeket oldani (például jógalégzéssel). Miután Charlie-t barátai hajmeresztő próbáknak vetik alá, hogy kényelmetlen helyzetekbe kerüljön, kiderül, hogy az átváltozások oka tényleg a stressz. És bár az orvoslatként kiötlött jógalégzés nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, az azért megnyugtató, hogy vannak jó pillanatok is egy kilencéves életében, amelyek segítenek oldani a stresszt.
Ahol nincs T-rex
Charlie-nak a második kötetben is jut elég szorongás: apja munkahelyi gondjai miatt felmerül, hogy el kell adniuk a házukat és a macskapisiszagú Brenda nénihez kell költözniük, sőt az is a lehetőségek között szerepel, hogy Charlie-nak esetleg másik iskolába kell majd járnia, és elválnia a barátaitól. És bár az idő múlásával valamennyire kontrollálni tudja, hogy mikor változzon át állattá, azt még nem sikerült kidolgoznia, hogy milyen állattá. Ez is elég jelentős stresszfaktor, igaz, humorforrás is. Ráadásul átváltozásai során egyre jobban „benne ragad” az állatszerepben, és fél, hogy nem tud majd visszaváltozni. Míg az első könyv kalandjait jórészt maguk az átváltozások teszik ki, a másodikban a kis kompánia már Charlie apja cégének a megmentésére szövetkezik, hozzá kell tenni, a kilencévesek minden naivitásával látnak hozzá a feladathoz.
Ami szívén, a száján
A szerző tudja, mi foglalkoztatja a mai gyerekeket: Charlie átváltozásai persze maguktól adják a szuperhősös utalásokat, és „harrypotterezésből” sincs hiány.
Például arra biztatja olvasóját, hogy képzelje el Charlie-t olyannak, amilyennek akarja (az illusztrációk ellenére), de azért megjegyzi, hogy van egy villám alakú sebhelye. Aztán persze visszavonja. Olykor ugyan „douglasadamses” áthallások is megjelennek, azokkal valószínűleg saját magát szórakoztatta, nem tűnik reálisnak, hogy nyolcévesek olvasták volna a Galaxis útikalauzt. Szóval folyamatosan „kibeszél” a szövegből, magyarázó lábjegyzetekkel látja el a regényt, amelyekben vagy kertelés nélkül bevallja, hogy hülyeség, amiket ír, vagy tényleg megmagyaráz egy-egy kifejezést. Úgy tűnik, kimond mindent, ami elsőre eszébe jut, aztán csavar egyet rajta, visszavonja. Állandó kommunikációban van az olvasóval, és mindezt viccesen, jópofán teszi.
Muszáj hozzászokni a vicces könyvekhez
Sam Copeland könyveinek nem kifejezetten az ütős történet az erőssége, ilyen sztorikat, ahogy mondani szokás, bárki ki tud találni. Tanulságos tanmesét se nagyon várjunk, még csak mélyenszántó gondolatiságot se. Viszont a könyv sajátos humora, amire kétségtelenül kell egyfajta fogékonyság, előfutára lehet az idősebb korban kedvelt könnyed, ám mégis cizellált humorú szerzőknek, hogy angolszász területen maradjunk: P. G. Wodehouse, Gerald Durrell, Douglas Adams, Jerome K. Jerome előszobájába léphet az ifjú olvasó. A borítókon garantált hangos nevetés oka a szerző kikacsintós, folyamatosan önmagára, az olvasóra és saját szövegére reflektáló, ironikus stílusa: a csevegős történetmesélés és Pék Zoltán remek fordítása adja a regény igazi értékét, míg Sarah Horne kifejező, a szöveget hűen kísérő illusztrációi mindvégig lépést tartanak a szerző agymenéseivel.
A végtermék
A gyerekek kalandjai során állandó visszatérő motívum valamilyen végtermék ürítése. A kaki-puki-pisi tematika ennyire hangsúlyos jelenléte sokszor visszarettenti a fanyalgó szülőket, nem szeretnék, ha a silány, olcsó humor lealacsonyítaná a gyereküket. De tudjuk jól, hogy van az a korosztály, amelyiknek ez még tényleg vicces, és ami nem is baj. Nyolc-kilenc éves kor körül annyi minden belefér, a gyerekek már értik a finomabb iróniát is, de azért egy kontextusában jól elhelyezett puki is mulatságos még. Ebben a korban a még nagyon éretlen fiúk órákig tudnak a kakiról értekezni, a jóval érettebb lányok pedig már néha kifestik a körmüket, de azért olykor még jégvarázsos zoknit húznak. Talán higgyünk a szerzőnek: három gyerek gyakorló apukája.
Szokács Eszter
Sam Copeland: Kicsi Charlie csirke lesz
Kicsi Charlie T-rex lesz
Fordította: Pék Zoltán
Illusztráció: Sarah Horne
Kolibri Kiadó, 2019
3299 Ft