Várszegi Adél válaszolt az ordító hiányra, ami a majmok gyermekirodalmi szempontból kiaknázatlan voltából adódott
A gibbon és a makákó barátságának története a harmadik kötetet tölti meg (az első kettőről a Meseterasz adása ITT látható). Akik az első két kötet nyitva maradt kérdésein merengenek, azoknak mondom, hogy mindenképpen vegyék kézbe A nagy félreértést, mert egy válasz készen van: az óriástatu a történet stratégiai pontján végre repül.
Pillangószárnyak verdesése és a káoszelmélet
A Corvinus Egyetemen ma is létezik a Társadalomelméleti Kollégium – melynek keretén belül egykor volt Vonnegut-szeminárium résztvevői remélhetőleg ma már boldog szülők, s mint ilyenek, a gyermekeiknek a társadalmi felelősség jegyében haladéktalanul beszerzik Várszegi Adél majom-trilógiáját. A Várszegi által álmodott elhagyatott állatkertben (sehol egy gondozó, ketrectakarító, növényszervezettan-gyakorlaton lévő zoológushallgató vagy elhivatott önkéntes) zajló történetek 2019-es nyitó köteténél a barátságok anatómiájának vizsgálatában merülhetett el az olvasó (kinőhető-e a barátság?), a 2020-as folytatásban pedig nemcsak a barátság, de az elme pH-ját is megbontó szerelemről kaptunk közeli képet, ahogy arról a nem csekély mennyiségű bajról is, ami az állapotból kifolyólag el tud burjánzani, viszályt és háborúkat szítva.
A harmadik kötetből aztán kiderül, hogy viszály és forradalmi hangulat nem pusztán a szerelem nyomán harapódzhat el az állatvilágban, hanem történhetnek apróságok, melyek következtében egész sor katasztrofális esemény állhat elő – majdhogynem a semmiből.
Ahogy a pillangóeffektusról sem nagyon tudja megmondani senki, hogy pontosan melyik jelenségre kell gondolni az alkalmazott matematika területéről, úgy a káoszelméletről is inkább közhelygyárunk van, mint pontos fogalmi rendszerünk, s a társadalmi jelenségekről is több az ember érzékelése, mint reflektív tudása, különösen abban az esetben, ha nem történelmi távlatból vizsgálja őket.
Semmiképp sem akarok nagy szavakat használni, de A nagy félreértést a csodásan megénekelt állatközikapcsolat-elemzések után akár társadalomelméleti lapozóként is forgathatjuk – például Grela Alexandra illusztrációinak is köszönhetően.
A mind bátrabb és harsányabb rajzok csöppet sem modorosak, nem viszonyulnak szolgaian a szöveghez, hanem kiváló dramaturgiai érzékkel viszik a történet vizuális narrációját, perspektívaváltásokkal segítve a teljesebb befogadást.
A külső borítón az állatkert színe-java ott pompázik, jellegzetes, kifejező és végtelenül vicces állati orcák keresik emberi tekintetünket – hátha van.
Nincs baj a teknőssel
Az illusztrációk színpompáját tekintve a harmadik kötet nyújtja a legteljesebb élvezetet, melynek kapcsán felmerülhet az olvasóban az a kellemetlen kérdés is akár, hogy vajon zavarja-e, ha ez a sokszínűség az őt körülvevő közösség jellemzője.
Jelentős méretű állati csoportosulás üvöltözik az első fejezet nyitóképében az elefánt kifutójában – Grela Alexandra csodálatosan ábrázolja a leginkább feszültségteljes pillanatot – Várszegi Adél pedig mesterien csavargatja a hangerőt, és váltogatja a csendéleti mozdulatlanságot egy komolyabb futballstadionnyi őrjöngéssel.
Az első két kötet humorát és groteszk látásmódját, nyelvi, dramaturgiai és történetvezetési bravúrjait meghaladva a harmadik továbbmutató lépése a társadalmi perspektíva. A két főhős a történet nagy részében nincs jelen – teret hagyva a hiány ellenére bekövetkező katasztrófáknak, melyek a többi állat jelleméből, gondolkodásából és vágyaiból erednek.
Az előző kötet végén a szerelmes makákót egy gödörben hagytuk („amit még az elefánt ásatott magának a prérikutyákkal előző nyáron, amikor végigsöpört az állatkerten a jakuzzi-őrület”), s most 82 oldalon keresztül nem tudunk sem róla, sem a gibbonról, egyszerűen eltűntek.
Elmerülhetünk viszont az állatmese hagyományának megújuló, feltörő, bővizű forrásában, hiszen az elefánt majdhogynem elsajátítja a szagalapú tájékozódást – ezzel a törekvéssel katalizálva a történetet. Az elefánt személyében olyan a figurához jutunk, aki már méretéből adódóan is jelentős helyet foglal el a regény első tíz fejezetében, de bár társadalmi szerepvállalása és világjobbító szándékai mind megkérdőjelezhetetlenek, a véletlenek kósza összjátéka folytán majdnem tömegszerencsétlenséghez vezetnek.
Ehhez szükség van azért egy klasszikus aesopusi figurára
Várszegi Adél a teknőst választotta, szájába adva a pletykát, ami alig negyedinformáción alapul, de a pesti viccet megszégyenítő sebességgel és hatásfokkal hozza létre az állatkerten belül az ezek és azok terminológiát, aminek befogadására a felkészülést nem lehet elég korán elkezdeni, bár valami magyarázatot fontos lehet majd adni a gyerekeknek, szülői felelősségünk teljes tudatában. (A teknőssel egyébként már Lázár Ervinnek is volt valami baja, talán kizökkentnek látta a La Fontaine-i megoldást, ami a nyúl és a teknős versenyénél bekövetkezett, s A négyszögletű kerek erdőben tolta helyre, a nyúlfutásra oktató tanfolyam keretén belül bizottság által validálva a teknős futását.)
Megképződik az ilyenek–olyanok homályosan definiált ideológián nyugvó különbségtétel két állatcsoport között (éjszakai és nappali aktivitás szempontjából), s ez pillanatokon belül egymás ellen fordítja azokat, akiknek addig semmi bajuk nem volt a másik állattal. Tematikában szerencsésen kitér még a generációs különbségekre is a szerző, valamint a kitaszítottság és félreismertség melankolikus fájdalmával is találkozunk („Ez vagyok én, nyusziorrok megszúrója. Pedig én azt hittem, hogy mi mind együtt vagyunk.”)
„Fura hely ez, gibbon!”
A regény időkezelése jót tesz az olvasói érdeklődés fenntartásának; kéthetes időintervallumot jár be retrospektíve, először a teljes állatkert nézőpontjából, másodszor gibbonikus, makákóorinetált, mosómedve-szervilis makroőrületből kifolyólag.
A majomfókuszú történetmesélés belső monológjai a barátság komoly mélyülését is jelzik, ahogy közösen küzdenek az állatkerten kívüli világ zord valóságával – ez sötét fenyőerdőben, birkákban és a hozzájuk tartozó kutyában ölt testet. A nyelvi és narratív lelemények csak egy-két fejezetben tűnnek laposabbaknak, s a fiatalabb olvasók nem mindig tudják elkülöníteni a két majom mondatait, álláspontját; a megoldás pedig kevésbé fergeteges, mint az a rengeteg röhögés, ami a gibbon és a makákó barátságát addigra megpecsételi.
Az emberi jellemvonások közel arányosan vannak szétosztva az állatseregletben – talán a teknős figurája az, akivel a legkevésbé szeretnénk azonosulni, demagóg ellenséggyártási hajlamából kifolyólag.
Várszegi tükre segít, hogy ne csak a két majom röhögjön egymáson, hanem végre mi is jól kiröhögjük magunkat. Ránk fér – úgy társadalmi, mint egyéni felelősségünk szempontjából.
S bár kapcsolatainkban hol egyik, hol másik szerepet töltjük be, a biztonság kedvéért az én makákómnak ezúton üzenem, hogy kész vagyok a mosómedvéje lelkére kötni egy norvégmintás pulóvert is akár, ha úgy kívánja.
Parti Judit
Várszegi Adél: A nagy félreértés
Illusztrátor: Grela Alexandra
Csimota Kiadó, 2021
130 oldal
2990 Ft