Katherine Applegate érzelemgazdag regénye nagyon finoman érzékenyíti a kamasz olvasókat
A másság elfogadására és a természet szeretetére tanítja őket, azonban szerencsére sosem válik didaktikussá. A kívánságfa a barátságról, a szeretetről, a kirekesztésről és a befogadásról, valamint magáról az életről szóló történet, ami egyszerre valóságos és leírhatatlanul csodálatos.
Nagyon izgalmas a történet nézőpontja: a főszereplő, egy északi vörös tölgy mondja el a jelen történéseit, miközben olykor vissza-visszaidézi a múltbeli eseményeket is. Egy idősebb, de ereje teljében lévő mesélő hangján szólal meg a fa, akinek nyelve egyszerre hordozza a tapasztalt, sokat látott emberek bölcsességét, miközben megmarad a közérthetőség szintjén. Nem fentről szól az olvasóhoz, hanem az ő saját nyelvükön, de úgy, hogy ez a nyelv sosem válik erőltetetté.
Az első pillanattól kezdve érezzük, hogy Vörös hozzánk szól, nekünk beszél, szinte párbeszédbe von minket: akarva-akaratlanul is gondolkodásra, véleményformálásra hívnak a mondatai.
A tölgy bölcs, kimért szavait remekül ellensúlyozza Bongó, a varjúlány hangja, ami tulajdonképpen állandó szkepticista károgásával igyekszik megvilágítani a másik oldalt is. Bongó vicces, szarkasztikus, zsémbes figura, akinek az összes megnyilvánulásán remekül szórakozunk, ugyanakkor fontos látni azt is, hogy ez a szereplő az, aki képes árnyalni az olvasó gondolatait a témáról. Míg Vörös a megértő, bölcs, optimista és nyugodt karakter, aki egyfajta távolságtartással képes szemlélni a történéseket, addig Bongó izgága, türelmetlen és bizalmatlan, aki szenvedélyesen és mélyen átéli az eseményeket. Azonban vele is egészen könnyen azonosulunk. Mivel az ő figurája is szerethető, ezért a varjúlány megnyilvánulásai azt sugallják, hogy elfogadható, ha nem minden helyzetben tudunk megfelelően reagálni, ha néha túl hevesek, máskor pedig túlságosan kételkedők vagyunk.
Habár két igazán más temperamentumú karakterről van szó, a kettejük közötti erős kapocs, szoros barátság megkérdőjelezhetetlen
Igazán megindító a könyvben az a rész, amikor Vörös és Bongó arról elmélkedik, hogyan születik a barátság. A két hős beszélgetéséből végeredményben az derül ki, hogy a barátságra nincs recept, sőt nem is szükséges, hogy a barátokban legyen valami közös. Hiszen Vörös és Bongó is barátok, mégis mennyire különbözők! A fa méltóságteljes és nyugodt, míg a madár folyamatosan suhan és cikázik. Aztán arra jutnak, hogy a barátsághoz már az is elég, ha két lény összenevet.
Teli van a kötet ilyen elmélkedésekkel az emberek viselkedéséről, a világ működéséről, a természet védelméről, az együttélés nehézségeiről, a kapcsolatokról, amelyek csak épp annyira mélyek, hogy ne váljanak túlságosan filozofikussá és a szöveg is közérthető maradjon.
Nagy előnye a könyvnek, hogy ezek a diskurzusok sosem válnak didaktikussá, nem hangzik el az egyetlen, mindenek felett álló igazság, mivel a könyv üzenete tulajdonképpen az, hogy nem is létezik ilyen. A valóságot sokféleképpen érzékeljük, ezért az igazságok is sokfélék.
Ezekből az elmélkedésekből csak nagyon lassan és finoman bontakoznak ki a történetszálak, amelyeket két fő konfliktus ural
Az egyik, hogy Vöröst az ingatlantulajdonos ki akarja vágatni, mert zavarja a felhajtás, ami a kívánságfa körül zajlik minden májusban (az emberek ilyenkor összegyűlnek a fa körül, és mindenki a szalagokra és a papírfecnikre felírt kívánságait a fára kötözi, majd várja a csodát), ősszel pedig a lehullott levelek okoznak neki problémát. Úgy tűnik, hogy pont a május elseje a legalkalmasabb a kivágásra, mert aznap az emberek közelsége miatt elhagyják Vöröst a rajta élő állatok is. Ez a szembenállás a természet és az emberek között zajlik, és finoman érinti a jelen környezetvédelmi kérdéseit is. A másik konfliktus viszont az ember és ember közötti polémia. A Vörös körül álló lakóházak egyikébe nemrégiben egy muszlim család költözött, akiket másságuk miatt nem fogad be a közösség. Egyedül az állatok és Vörös az, akik ugyanolyan emberekként látja őket, mint a többieket.
A család egyik tagja, a kislány, Tamar éjjelente kijár a tölgyhöz, a fa alatt üldögélve pedig az állatok is közel merészkednek hozzá és megbarátkoznak vele. Aztán egy nap Tamar kívánságot is visz a fához: „Bárcsak lenne egy barátom!” – írja a papírra. És innentől kicsit felgyorsulnak az események, Vörös és az állatok ugyanis terveket szőnek, hogy sikerüljön összehozni Tamart a szomszéd kisfiúval, Stephennel.
A két konfliktus a történet végére megoldódik, azonban a könyv mégsem a klasszikus tündérmesei befejezéssel zárul
Vörös azt mondja: „Ha ez egy tündérmese lenne, akkor most azt mondanám, (…), hogy a világ megváltozott, és mi mind boldogan élünk, amíg meg nem haltunk. De ez a történet az igazi életről szól. És az élet, mint a jó kertek: rendezetlen. Volt, ami megváltozott. Más meg nem”.
Ehhez a csodás történethez igazán méltó képeket adnak Charles Santoso illusztrációi. A borítón Vörös méltóságteljes alakja rajzolódik ki, a levelei mögött felsejlő éjszakai égbolt pedig a fa csodatévő erejét hivatott jelképezni. A belső oldalakon látható ceruzarajzok kétféle funkciót töltenek be: a tölgylevelek egyrészt keretezik az egyes lapokat, az állatokról készített képek pedig a fa lakóival ismertetnek meg minket. Remek ötlet volt, hogy emberekről egy rajz sem készült, így minden olvasónak megvan a lehetősége, hogy magában megrajzolja Tamar, Stephen vagy a többi lakó alakját. Az állatok képei pedig részletgazdagok, valószerűk, így lényegében olyanok, mint az ismeretterjesztő művek ábrái.
A csodaszép történet mások elfogadásának fontosságáról, a barátságról és a természet szeretetéről szól. Minden korosztály talán benne mondanivalót a maga számára, az üzenete időtlen, hiszen az idegengyűlölet bárhol és bármikor felütheti a fejét. Ezért is nagyon fontos, hogy a kamaszok olvassanak ilyen történeteket, amelyek toleranciára, összefogásra és a remény fontosságára tanítják őket.
Kocsis Katica
Katherine Applegate: Kívánságfa
Maxim Könyvkiadó KFT, 2019
200 oldal
2599 Ft