Polgár Anikó gyerekversei ropogósan kezdődnek
Bizonyos svéd típusú gyerekversek epikusak, mintha egy történet mesélése indulna, és közben kanyarodnak el egy olyan ötlet révén, amely aztán megbolondítja, a líra régiójába viszi a szöveget – Kiss Ottó gyakran él ezzel a megoldással. A Paleocsontevés szerzője azonban többnyire in medias res kezdi a művet: „Ne húzd rám a nadrágot, / nem fog látni a lábam! / Ne húzd rám a sapkát, / nem fog látni a hajam!” (Nadrággondok – 7.); „Lehet aludni lassan, / közepesen és gyorsan is.” (Gyorsalvó – 14.); „A hangyának van lába, a csigának nincs: / hiába várja az anyukája, / hogy négykézlábra álljon, / csak csúszkálni tud, mint én a parketten.” (Csigagyerek – 20.) Az olvasó már a legelején bevonódik abba a világba, amely aztán a későbbiekben meg- vagy inkább kioldódik.
Ez a világ egy városi gyerek világa, akit az apja olykor operába visz (Bogárember az operában – 42.), aki, mint minden gyermek, olykor haragszik az anyjára (Hóanya – 27.), máskor meg mindenféléket kérdez tőle (A gepárd szíve – 51.), aki más gyerekekhez hasonlóan játékból kegyetlen („Ha a pókot beleteszem a joghurtba, / joghurtos lesz a lába, a hasa, / és mindenét megehetem.” – A pók – 19.), és aki mindenből játékot csinál, mindent játékként él meg, a szlovákórát is („Oszem őrszem mi vagyunk: / András, Dani, Levente, / Ada, Arni, Matyi, / Balu meg én.” – Játékok szlovákóra után – 58.) A gyermek különben természetközeli, nem szereti, ha kivágják a fákat, örül viszont, ha visszanőnek, és a gepárdról érdeklődik.
Két gyermek szerepel a kötetben, Kornél és Flóra, de gyakran egybeolvadnak, pontosabban: nem mindig lehet kitalálni, melyikük beszél: a gyermek beszél.
A gyerekversek és mesék gyakori szempontja az, ahogyan a gyermek belenő a világba, ahogy kezdi megérteni, de még nem érti egészen, és a humor éppen ebből származik. Majd bizonyára tapasztal mást is magyarként Szlovákiában, egyelőre viszont játéknak érzi az idegenséget, és ez jó. Nemzetiségi szempontból is jó, most azonban csak irodalmilag értem, mert a szlovák szavak ütköznek a magyar nyelvvel, miközben a gyermek teljesen természetesnek veszi, hogy ő most Szmetyi Matyit játszik, és bizonyára mulat azon, hogy korábban „bívaj-bivalyt“ játszott.
A Paleocsontevésnek már a címe is meglepő
A szerző 2009-es kötetére emlékeztet, a Régész körömcipőbenre, s ez a folyamatos meglepetés élteti a könyvet.
Polgár Anikó jó érzékkel hallja meg és jegyzi le mindazt, amit a gyermekei mondanak, tapasztalnak és élnek. A beszélő nem próbál megfelelni mandarin-elméleteknek, amelyek úgy gondolják, az anya nem ember: a Hóanya egyik strófája arról panaszkodik: „Nem vagy jó anya, / rácsaptál a számra! / Más anyuka / maga is mond csúnyát, / és nevet rajta, ha vicces a gyereke.” Ám az csak az egyik lényeg, hogy az anya is ember – a másik az (s ez is örök tapasztalat), hogy a más anyja-apja mindig jobb, bár végül mégis mindenki visszatér a magáéhoz.
Gyenes Gábor jópofa rajzai remekül illusztrálják a négy ciklusba rendezett habókos kérdéseket és válaszokat, mindazt, ami csupán felnőtt fejjel tűnik annak, hiszen a gyermek így él, így beszél, így próbál megérteni valamit a felnőttek világából, míg végül egy olyan idegenből, aki nem ismeri a szabályokat, olyanná válik, aki ismeri őket.
Demény Péter
Polgár Anikó: Paleocsontevés
Illusztráció: Gyenes Gábor
Anser Társaság-Kabóca-könyvek, 2019
64 oldal
2900 Ft