Tandori Dezső: A veréb-hajnalcsillag
Szpéróm, Szpéróm, csillagom:
elmentél egy hajnalon.
Este is csak vártalak,
ahogy alább szállt a nap.
Csak a hajnalcsillag jött föl,
szomorú is lettem ettől.
Hova szálltál, kis veréb?
Látlak még utóbb-elébb?
Vagy csak csillagként ragyogsz?
Visszatérni sose fogsz?
Vagy – így vagy mindig velünk?
Hajnalcsillag-verebünk…
Az Új Magyarország napilap Bóbita című gyermekirodalmi mellékletéhez leadott, nem publikált vers.
Új Magyarország, 1991. december 9., 12. oldal
Az Íróalbum című rovatban: Tandori Dezső – bemutatkozó írás; Az asztal, Játékmedvék verébdala; Poszi vándorlásai
A kéziratot gondozta: Tóth Ákos
Tandori Dezső A veréb-hajnalcsillag című versének kézirata (1991)
(Írógéppel készített másolat A/4-es méretű átütőpapíron)
Tandori Dezső és Tandori Ágnes hagyatéka, a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattár
„Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?”[1]
Amikor a magyar gyermek- és ifjúsági irodalmi színtér 2000-es években történő hirtelen és váratlan (?) gazdagodásáról és jelentőségének növekedéséről gondolkodunk, nem árt figyelmeztetni magunkat arra, hogy mindez valójában egy olyan hosszan készülődő struktúraváltás következményeként játszód(hat)ott le, melynek intézményi alapjai és meghatározó keretfeltételei még a rendszerváltás előtti gyermekirodalmi infrastruktúra és a témáról való évtizedekkel korábbi gondolkodás körében keresendők. Az utolsó évtizedek fontos fejleménye, vagyis a tágan értett gyermekirodalom könyvpiacon belüli szerepének és súlyának egyértelmű megnövekedése, bizonyos értelemben könyvipari húzóágazattá válása ennek értelmében nem mondható teljesen meglepőnek:
nemcsak a nemzetközi, nyugati könyvkiadói trendek begyűrűzéséről beszélhetünk a gyermekirodalmi boom kapcsán, sokkal inkább egy létező és korábban virágzó diskurzus újra magára találásáról.
Természetesen, ha az 1989 – vagyis a magyar irodalom intézményrendszerében is valódi rendszerváltásnak minősülő évszám – előtti évtizedek magyar gyermekirodalmi kontextusának leírását tűzzük ki célul, ugyanúgy nem élhetünk leegyszerűsítő szólamokkal, nem közelíthetünk a témához egyetlen nézőpontból, ahogyan a rendkívül rétegzett mai és tegnapi állapotok meghatározása is érzékeny, több nézőpontú megfigyelést követel meg. Bizonyosan kijelenthető, hogy a szocializmus gyermekkultúrájának fontos résztvevői voltak az érintett korosztályokat megszólító folyóiratok, havonta vagy más időközönként megjelenő kiadványok, antológiák, füzetek, brosúrák, melyek a gyermekirodalmi paletta jelentős részét képviselték az erre szakosodott kiadói vállalatok kínálata mellett.
Külön kutatási témát és komoly tudományos feladatot jelez a korszak reprezentatív gyermekfolyóiratai történetének a megírása
Például annak figyelembevételével, vajon milyen átrendeződési folyamatok figyelhetők meg a lapok életében, szerkesztési szokásaiban, kapcsolataiban az említett évtizedforduló közeledtével-távolodtával. Ilyen összesítések feltárása helyett e rövid írásban csak egyetlen jellegzetes kezdeményezésre és Tandori Dezső ezzel összefüggő „esetére” hívom fel a figyelmet, az adódó bővebb irodalom- és sajtótörténeti következtetések levonását is meghagyva a téma valódi kutatóinak-vizsgálóinak.
Az 1991. április 26. és 1997. december 2. között megjelenő Új Magyarország nevű napilap (főszerkesztő Albert Gábor, felelős szerkesztő Kocsis L. Mihály, főszerkesztő-helyettesek: Kiss Gy. János, Molnár István), melyet a sajtótörténeti kutatások a regnáló Antall-kormány által finanszírozott és szellemi támogatásban részesített, a polgári szemléletet középpontba állító sajtóorgánumként határoznak meg, láthatóan nagy figyelmet fordított a rendszerváltás előtti kultúrörökség egyik vállalható részeként értékelt gyermekirodalmi érdeklődés fenntartására és továbbfejlesztésére. A frissen alapított napilap hetedik számában máris külön oldalt szentel a gyermekirodalmi és ifjúsági kultúrával összefüggő kezdeményezések bemutatásának a frissen induló, Bóbita névre keresztelt rovattal.[2]
„Kedves gyerekek! Lázár Ervin meséjével mondunk nektek felvidító jó napot! Lapunkban ezentúl minden hét végén jelentkezni fog a BÓBITA oldal. A ti oldalatok. Amelyet szeretnénk a ti segítségetekkel, közreműködésetekkel összeállítani. Írjátok meg, mit szeretnétek látni, olvasni ezen az oldalon. Várjuk ötleteiteket, beszámolóitokat, meséiteket, verseiteket, rajzaitokat: A szerkesztők.”[3]
Ha a külön grafikai elemekkel jelzett logó[4] alatt sorakozó beköszöntő szövegeket ma visszaolvassuk, akkor nemcsak a gyermekkulturális fórumok hagyományos résztvevőinek – felnőtt- és gyerekolvasóknak, kultúrakedvelőknek – megszólítására figyelhetünk fel, de regisztrálnunk kell az interaktivitásra való törekvés megannyi jelentkezését (felhívások, pályázatok hirdetése, közösségek bemutatása és szóhoz juttatása), valamint a kollektív kapcsolattartás iránt megnyilvánuló igény kifejeződését is. Lázár Ervin, Marin Sorescu (Sz. G. fordításában), Szávai Géza, Domokos Eszter rövidtörténeteinek, valamint Galambosi László versének szomszédságában máris két felhívás (a Kedves Gyerekek! kezdetű, főleg rajzküldeményekre vonatkozó pályázat, valamint a SZÓ-JÁTÉK, Mesterbolt elnevezésű nyelvművelési célzatú, játékos feladvány) található.
A következő számok igen látványosan jelzik az itt feltűnő törekvések minél komplexebb megjelenítésére vonatkozó szerkesztői szándékot, hiszen például a Sas-hegy Védő Egyesület, valamint a Dimenzió Alkotóközösség által szervezett gyermekrajzpályázatra beérkezett 850 alkotásból válogatott kiállítás (a XI. kerületi TIT Stúdió kiállítótermében) díjátadó eseménye, a terület polgármestere és az ifjú díjazottak találkozása kapcsán „a dolognak, ha úgy tetszik, politikai, közéleti oldala” ragadja meg a tudósító figyelmét.[5]
A Bóbita – mely rovatcím vállaltan Weöres Sándor A tündér című versére való asszociációt tartalmaz[6] ‒, folytatva az előzményének tekinthető hasonló vállalkozások eljárásait, több sorozat közlésébe is belekezd: Igaz mesék gyűjtőcím alatt Domokos Eszter történeteit, Háry János Akadémia megjelölés alatt Szávai Géza kollektív, nagyotmondásra ösztönző mesefolyamát (mottója: „Kiment a ház az ablakon. Benne maradt a vén asszony!”), Itt: a pénz beszél – A numizmatika évszázadai címmel pedig többrészes ismeretterjesztő sorozatát indítja útnak.
Az első hónapok, illetve félév anyagának végiglapozása alapján kijelenthető: a rovat az irodalmi kommunikáció hagyományos, egyirányú modellje helyett, mely a professzionális megszólalást képviselők (írók, költők, szerkesztők) közleményeit részesíti előnyben, mind nyitottabban viszonyul a szerző szerepére pályázó más csoportok (diákírók és -költők, amatőr szerzők) rovaton belüli képviseletéhez. A Bóbita a gyermekirodalom fórumából egyre inkább a gyermeknyilvánosság alternatív, kortárs találkozási pontjává kívánt előlépni, mely a szerkesztőség által felvetett értékszempontok és kulturális preferenciák mentén egy lehetséges közösség virtuális egybegyűjtését vállalja magára.
A Bóbita egyik nyári megjelenését a HÍD című rövid írás nyitja, mely a tatai HÍD-táborról számot adva a rovatnak a kisebbségi magyarok helyzete iránti, korábban is megfigyelhető érzékenységét ezúttal a magyarországi kulturális és nyelvi kisebbségek tapasztalatai iránti kíváncsisággal egészíti ki, mintegy tartós programot adva-hirdetve: „Már sokszor leírtuk, hogy a Bóbita oldal a magyar gyerekeké – akár Magyarországon, akár a szomszédos államokban élnek. Heti rendszerességgel biztosítunk teret, ahol együtt jelentkezhetnek – alkotásaikkal – azok, akiket az országhatárok elválasztanak, de akiket egyetlen nagy közösségbe fog a magyar nyelv és kultúra.”[7] Ez az érthető és jól nyomon követhető, a korszak kultúrpolitikai tájékozódásával messzemenően összeegyeztethető küldetés érdekesen formálódik a Bóbita következő megjelenései, évfolyamai során, amikor az irodalmi részvétel kollektív-közösségi formátumai iránti igény megmutatkozása egybeesik a kultúra intézményeinek demokratikus „visszafoglalásával”, vagyis olyan beszédmódok előállításával, megteremtésével és támogatásával, melyek a korábbi rendszerekben rögzült centrumok és perifériák újraértékeléséhez járulnak hozzá.
Kimondottan izgalmas kérdés, hogy ebben a több szempontból is ösztönző és revelatív közegben hogyan találnak helyet a gyermekirodalom folytonosságát képviselő nagy nevű szerzők, életműveik, illetve azok a kulturális-művelődési feltételek, melyek az irodalombefogadás hagyományos menetrendjét követve óhatatlanul újrateremtik az író és olvasó közötti, korábban relativizált távolságot.
A Bóbita szerkesztője 1991 szeptemberében új sorozat indít Íróalbum címmel
Az első rész Lázár Ervinről szóló rövid ajánlója és irodalmi közlése (A bolond kútásó című mese) előtt a következő beharangozót olvashatjuk: „Kedves Gyerekek! Új sorozatot indítunk. »Albumunkban« be szeretnénk mutatni azokat a magyar írókat és költőket, akik nemcsak a felnőtteknek írt műveikkel váltak ismert, jelentős alkotókká, hanem az úgynevezett gyermekirodalmat is sikerrel művelték, művelik. Az írók és költők saját maguk kiválasztotta művekkel ’mutatkoznak be’ oldalainkon – olvasóinkat pedig arra kérjük, készítsenek rajzokat a sorozatunkban megjelenő versekhez, mesékhez, és azokat küldjék be szerkesztőségünkbe. Reményeink szerint ugyanis külön könyvben jelentetnénk majd meg ezt az írói antológiát, amelyet a ti rajzaitokkal illusztrálnánk.”[8]
Az Íróalbum című közléssorozat 1991-ben megjelenő darabjaiban a lap frissen körvonalazott közönsége-közössége olyan szerzők bemutatkozásaival, műveivel találkozhatott, akik a magyar gyermekirodalom rendkívüli sokszínűségét, a rendelkezésre álló hagyományok komplexitását és békés egymás mellett élését, érését, folytathatóságát képviselték.
Az Íróalbum művészválogatottjának éppen úgy tagja volt Kányádi Sándor költő (október 14.), mint Gyurkovics Tibor, író (október 21.), valamint Fodor Sándor (október 28.) vagy Ágh István (november 18.), Ferenczes István (november 25.), Nagy Gáspár (december 2.) és Kiss Dénes (december 16.).
Ebben a – választott kulturális-irodalmi minták alapján – érdekesen vegyes és eklektikus elveket tartalmazó szerkesztői összeállításban kapott helyet a rovat december 9-i közleményei között Tandori Dezső Íróalbum-beli bejelentkezése. A közreadás különös figyelmességre valló időzítése, a Tandori december 8-i születésnapjának közelében való megjelentetés talán a nemrég lezajlott és több fórumon megünnepelt[9] ötvenedik Tandori-születésnap következményének, valamint azon mind erősebb irodalomtörténeti konszenzus belátásának tekinthető, miszerint Tandori az újabb magyar irodalom – különösen a költészet – meghatározó, máris korszakosnak nevezhető egyénisége. Felmerülhet persze, hogy a sorozatot bejelentő rövid programismertetésnek az a kitétele, miszerint a „gyerekirodalmat is sikerrel művelő” felnőttirodalmi szerzőket mutatnak be a következőkben, vajon mit jelenthet és jelezhet Tandori esetében.
Tény ugyanis, hogy a pályája korai, de máris másodiknak tekinthető szakaszában a hazai gyermekköltészet világába a Medvék minden mennyiségben[10] című kötettel sikerrel bekapcsolódó szerző az 1980-as években e területen véghez vitt tematikus és stilisztikai újításait, kísérleteit[11] követően az utóbbi esztendőkben mintha kevesebb üzenettel látta volna el a művészi életútja e regisztere iránt érdeklődőket.
1984-ben még megjelent az eddigi gyerekköltészeti életmű összegzésének is felfogható illusztrált gyűjtemény,[12] mely a gyerekvers Tandori-féle fogalmának két ágra szakadt, két ágban fejlődő kísérleteit, a hagyományos-régi medvés és az újító-újabb madaras jeleneteket, helyzeteket feldolgozó verseket tartalmazza.
A felhúzható medveorr[13] az 1980-as évek második felében keletkezett medvés-madaras versek gyűjtőhelye, mely ugyanakkor a költő gyermekirodalmi műveit gondozó irodalmi műhellyel, a Móra Könyvkiadóval való kapcsolat megszakadásának is dokumentumává válik (Tandori gyermekirodalmi portfóliója kivétel nélkül a Móra Könyvkiadó és leányvállalatai, például a Kozmosz Könyvek szerkesztőségeihez kapcsolódva bontakozott ki az elmúlt évtizedek során).
Az említett versgyűjteménybe felvett-válogatott művek a medvés irány tovább éltetését szolgáló Főmedve-szólítások és -versmonológok szerepeltetése mellett megerősítik a korszak legfontosabb személyes kötődéseként, egyúttal irodalmi témájaként is ismert, az átlagos Tandori-olvasók előtt a szerzői világgal egyértékűnek tekintett „verébkirályság” pozícióit. A keretes szerkezetűnek is mondható könyvszerkezet elején és végén az állandónak – hisz halhatatlannak – bizonyuló medvehang kér-követel figyelmet az olvasótól A terepszínű tábor és A virághagyó vándorút című fejezetekben, míg közöttük a lezárt életszakaszként felfogott, visszaidéző nosztalgiával kezelt, az elégikus költőiség megannyi színét kibontó A szárnyra kelt szoba című ciklus sorakoztatja fel az egykori madárkolónia főszereplőit (az együttes kompozicionális vezérelve valóban az enumeráció programjára épül az egymás mellé helyezett madár-versportrék segítségével).
Visszatérve szerzőnk Íróalbum-beli bemutatkozásának 1991-es eseményéhez és körülményeihez, felvetődik tehát, hogy az a szinte folyamatos és az írói felkészülés folyamatait is állandóan a publikálandó mű által előtérbe állító, nyilvánosságra hozó, egyes értelmezések szerint perfomatív (vagy egyenesen performance-) értékű jelenlét, mely Tandori művészetének primer közleményeként értékelhető, a lehetőségét-kibontakozását korábban folytonosan garantáló, vele együttműködő irodalmi infrastruktúra felbomlása, helyzetváltozása után vajon képes lesz-e továbbra is fenntartani és működtetni terjedelmi extenzivitásban testet öltő jelentéseit, magánmitológiáját.
A Bóbita felkérése nyomán végiggondolandó gyermekirodalmi aktivitások természetes módon a folyamatosság motívumának felfedezésére, az átmentett értékek újrafelmutatására koncentrálnak
A bemutatkozó esszét felvezető, E/3. személyben fogalmazott sorok nem véletlenül ismertetik és hangsúlyozzák a következőket: „Tandori Dezső 1938-ban született Budapesten. Vers mellett prózát, rádiójátékot, drámát, krimit, tanulmányokat is ír; számos ifjúsági és gyermekkönyve jelent meg. Az angol, amerikai és német irodalom ismert fordítója, de a fél világlírát bekalandozta már ugyanígy. Gombfocibajnokságairól, madarairól, medvéiről, kutyájáról, lovakról is bőven szokott mesélni.”[14] A régi és tipikusnak mondható főtémák (gombfoci, madarak, medvék, kutya) megjelentetése mellett már ide kéredzkednek a lovak is, az új, éppen elkezdődő évtized egyik főszólamának választott lóverseny-lexika és -élménykör képviseletében.
Tandori ezután következő, külön cím nélküli önértelmező kisesszéje lényegében olyan életösszesítés leírására és pályaív megrajzolására törekszik, mely a történetet jellemző töredékesség szempontjainak kiküszöbölésével, az áhított és szuggerált egység víziójának érvényesítésével alkotja meg az individuum régi-új terét.
A játék hívószava és az általa felölelt, öröknek tekintett emberi tapasztalat konnotációi lesznek hivatottak ebben az alternatív életelbeszélésben az identitás egységének és folytonos önmagáról tudásának megteremtésére:
„Ameddig csak visszaemlékezhet eszem és szívem, játszottam. Jó régóta van ez, akkor hát.”[15] A gyermek régmúlt, irodalom és kultúra előtti világát megnevező momentumok (ajándékba kapott faállatok, gombozás, valamint az ezeket megszemélyesítő, távolba vesző, felidézésre váró nevek: „Anti”, a nagybáty és dr. Erdélyi „Misi”, a barát) a játék mindenkori formátumai révén kerülnek összeköttetésbe a jelen tendenciáival: „Feleségemmel húsz éve játsszuk ezt a »bajnoki rendszert«; madarak és medvék a csapatok, és halott madarainkról is örökké megemlékezhetünk így, mert Nagy Nevük ott van a klubok elnevezéseiben.”[16]
Mindebből máris nyilvánvalónak tűnik, hogy amikor Tandori a játék motívuma segítségével összekapcsolja kiterjedt művészeti univerzumának szétszakadt, távoli tagjait, a bemutatkozás ilyenkor szokásos és ajánlatos etikettjén túl írásművészete és poétikája „mozgástörvényeire”, elkerülhetetlen sajátosságaira irányítja a figyelmet: a nyelv alapvető esetét képviselő nevek újraszituálásán, játékba hozásán keresztül a köznapi értelemben vett emlékmunka keretein belül valójában a múlt jelenben való megtartására tesz mindannyiszor kísérletet. E műveletsor, mely az elégikus megidézés alkalmainak műegyüttesen belüli előállítását, s ezzel a retrospekció-rekonstrukció fikciós munkálatait helyezi előtérbe, persze nem csupán az emlékezésben testet öltő pozitív, animáló energiák megmutatkozását hangsúlyozza, hanem a távolság újrafelméréséből adódó szkepszis, a dialektikus gondolkodásból eredő feszültség esélyeit is jelzi.
A játéknak ez az önmagán mindig túlmutató, az elveszett múlt alakját a jelenben megjelenítő hatása érvényesül akkor is, mikor az esszé a múlt eminens alakját reprezentáló Tandori-élet(mű)rész, a madarakkal töltött évtized történetét hozza szóba. A hajdani élettársak, a „Nagy Nevek” viselői, Pipi Néni, Szpéró, Samu, Éliás, Tili, Csucsu, Tutu, Poszi, Böbe, Flóri és „mind a többi”, akiket a rövid bevezető szóba/írásba hoz, az elveszett gyermekkor igézetéhez hasonlóan, a játék, illetve a játékként felfogott kapcsolódás, az egyetemes érzékenység jelzéseire hangolódott figyelem révén lehetnek a Tandori-művek örök jelenné merevített, tablószerű világképének társszereplői.
„Valami nagyon nagy dolgot köszönhettem a játszásnak, és a madaraink is olyan életet ismertettek meg velünk itt, amilyenről fogalmunk se lett volna különben.”
A mindenkori utóidejűség állapotrajzaival szolgáló életelbeszélések, a mindennapi önkrónikák fárasztó tételei, sugalmazza ehelyütt is Tandori, nem másért valók és méltók a lejegyzésre, ezzel analóg emlékbe iktatásra, csakis a valaha megkezdett, örökké felejthetetlen életjáték megidézése kedvéért. A világ mint az én számára felkínálkozó szemiotikai kihívás részben megidézheti a modern költészet lehetséges kronotoposzát, a szimbólumok baudelaire-i erdejét mint második természetet. A semleges élettevékenységek kényszerű rendje nyomán felszínre bukkanó emlékeztetők, Tandori későbbi sajátos terminológiája szerint: „evidenciatörténetekké” váló véletlenek, mindenkor a valamikori múlt önkényesen megválasztott képzetei és a jelen között közvetítő alakzatokként viselkednek.
„Van a világnak valami Nagy Összefüggő Egésze, ebben hiszek… Ha például modellvitorlásokat látok egy idegen város szép taván, sikló, suhanó fehérségük a Szpéró ‒ öregkorára kifehérült ‒ két szárnyát idézi föl nekem.”
Az „odaadás” mint a rövid önjellemzés zár- és kulcsszava olyan készenlétben látja e poétika mindenkori megtörténtének esélyét, mely hajlandó lemondani tárgyáról, tárgyairól, az objektivizáló lírai alapviszony lehetőségéről és csábításáról, hogy egy teljességgel kifordított költői episztémé értelmében a jelek állandó bizonytalanságában pillantsa meg a múlt elérhető bizonyítékait.
„Végtelen sejtelmével indulok / e lombtalan, madártalan fasornak, / hol csupa tárgyhoz nem-szokott lobogtat, / hol maga tárgya már, ami lobog” – idézheti fel az olvasónak az ihlető alapállítást a közelibb múltból Tandori híres Szonettkoszorúja mesterdarabjában[17] mint a versbeli tájékozódás vezéreszméjét-hangoltságát. Megtudtuk: a játék, a versírás, a kódfejtő költői munka annyiban jelentős és jelentéses, amennyiben a jelen és a jelek helyettesíthetősége a meghívható messzeség, a mindig értéktöbblettel rendelkező múlt feltárulásához hozzásegít.
„Ha játszik az ember, ha gyerekeknek írhat könyvet, ezt a Nagy-és Titokzatos-Rendet találja meg, s kiderül, milyen közel járt hozzá máskor is… csak ez olyasmi, hogy nem lehet kierőltetni. Türelem kell hozzá, és ‒ amit nem szabad elfeledni, már nehogy kimenjen a »divatból« ‒ odaadás. És addig jó, amíg van kinek odaadni.”[18]
S ha hihetünk az ars poétikus esszé tanulságának, akkor ilyen nem kierőltetett, az odaadás műveiként is olvasható versek mondják és példázzák az Íróalbumban a Tandori-féle vers/játék működőképességét, képességét.
A rovatban megjelenő három, a szerző által reprezentatívnak ítélt vers a már ekkor is legalább másfél évtizedes gyermekköltészeti munkásság összefoglalásának, bizonyos értelemben szélső értékeit és egymástól elütő hangjait is befogó bemutatójának tűnik. Természetes, hogy az olvasóközönség számára is legismerősebb, a Tandori-féle gyermekvers típusával legközelebbről azonosított medvés versek képviseletében mindjárt feltűnik a Medvék minden mennyiségben című kötet egyik emlékezetes darabja, Az asztal. A vers, mely a zsáner és téma legkorábbi, sikeres bemutatásainak egyike,[19] kétségtelenül oldottan közvetíti az első kötet középponti tapasztalatát: a lírai én krónikás típusú szerepének megformálódását, mely a magánál nagyobb és valódi csoda, a medvelélek beszéden keresztüli megfigyelésére-leírására tesz javaslatot. A válogatott élethelyzetekben felhangzó medvebeszéd rendre a problémák túlverbalizálásának programjával, tendenciózus nyelvi félreértések ábrázolásával teremti meg a versek emberbeszélőjének és medveszereplőinek egyszerre melankolikus és otthonossággal biztató mikrokörnyezetét.
A következőként közölt vers a formájával Tandori egyik kedvelt világirodalmi mintájára, az apollinaire-i A Mirabeau-hídra (de még inkább az alapdarabból készített többi, Tandori-féle változatra[20]) asszociáló Játékmedvék verébdala című mű már a következő, 1981-ben megjelent gyermekkötet címadó darabja, valóságos címere az időközben újabb főtémával bővülő gyermekköltészeti magánszcénának.
A vers kedves találmánya szerint a verebek ablak alatti, kinti „harsanása”, hangadása nem magáért való, természeti dallam, hanem annyiban jelentős és szép, amennyiben a mackók, az íróélet „benti” kísérői vezénylő mozdulataikkal megformázzák, zeneként hallhatóvá teszik azt. Eredeti formájában áll ellőttünk a Tandorit – nem csak gyermekköltészete e helyein – izgató összefüggés: a nyelv szerepe és jelentősége a társasság megélésének különféle változataiban.
A medvebeszéd, a medveversek nyelvének túlhangsúlyozott mindennapisága és szószerintisége, a költői regiszter ajánlatát rendre félreértő és alászállító primer értelemjavaslatok által masszívan szemben áll a madaras poézis szabadon és inspirálóan metaforikus, vagyis a költőiség egy közismert és elismert modelljét megvalósító nyelvi magatartásával.
Ehelyütt azonban a helyzetdal ötletes egyeztetése által a két séma a félreértések ellenére is a lehetséges összeillesztés, kiegyenlítődés jeleit tartalmazza.[21]
A blokk harmadik verse, a Poszi vándorlásai egyfelől követi a világos kronológiai logikát, amennyiben a legújabb Tandori-gyerekversek (A felhúzható medveorr) világába kalauzol, másfelől az előállt és pontosan megkülönböztetett nyelvi szisztémákon való túllépés lehetőségének bemutatója is.
A Poszi vándorlásainak külső formája ugyanis a medvés versek történő, narratív jellegét előtérbe helyező kvázi-útleírás műfajához igazodik, s csak belső formája, a jól előkészített középponti metafora köré szerveződő alstruktúrák árulják el, hogy Tandori célja ehelyütt sem a téma könnyed felidézése, elmesélése lehetett. A műben megjelenő vándorlás, mely időbeli és térbeli extenzivitást ír elő a verseszme számára, Poszi (a háznál tartott vándormadár) megidézett példájában a távolságok követhető lefordításaiban a pars pro toto-szerű felidézés alakzataként ismerhető fel.
Tandoriék sötét előszobája mint a vándorlással bejárható nagyvilág, az éjjeli lámpa fénye mint a „poszáta-ég csillagfénye” valódi helyettesítők lesznek-lehetnek. A vers így, a méretarányosságok lekicsinyíthető-nagyítható tanulságán keresztül mindegyre és megint a költői szó mint technikai értelmű és áttételes sűrítés eljárásának szolgáltat igazat.
A több értelemben is teljesnek szánt panoráma, amit a Bóbitában bemutatott Tandori-versek szemléltetni kívántak olvasóikkal, néhány szempontból kényszerű és szükségszerű kiegészítésre szorul, most, a közreadás után mintegy harmincegy évvel.
A Bóbita-cikk írógéppel készített eredetijének a költő hagyatékában fennmaradt másolata ugyanis kiegészíti és pontosítja képünket, melyet Tandori feltehető akkori szándékairól alkothatunk. A bevezető szöveg néhány, a megjelent változattal szembeni eltérésére ehelyütt csak röviden tértünk ki, s ezeket a módosításokat tekinthetjük is az írás alkalmazott státuszából és tipográfiai helyzetéből adódó, szinte szabályszerűen bekövetkező változásoknak. Annál fontosabb lehet, hogy a Bóbita szerkesztőjének eredetileg megküldött verscsomag a publikált három versen túl még két művet foglalt magába. A költő – talán további átválogatásra számítva, talán a versek későbbi közreadásában bízva – mellékelte szövegei között a Főmedvém a Vár alatt című szerzeményét is. A vers már ekkor sem volt feltétlenül ismeretlen a Tandori-gyerekversek olvasói, követői előtt, hiszen azt az Új Tükör folyóiratban, a szerző gyermekverseinek egyik állandó közlési helyén korábban bemutatta már,[22] s ugyancsak tartalmazta A felhúzható medveorr című versgyűjtemény.[23] Érdekes és értékes – bár ritkábban emlegetett – darabról van szó, mely finom megoldásaival, a vers különböző tárgyiságai és szereplői közötti párhuzamosságok és azonosságok erősen vizuális-érzékletes kiemelésével (a verstájat beborító hó fehérsége, „fehér medve és kutyája”, a „Fehér Kutya” egybeesései) messze túlmutat a feldolgozott alaphelyzet parodisztikus jellegén, a kutyasétáltató Főmedve alakjának poénos ábrázolásán.
Olyan néma jelenetsort látunk, melyben a medveversek egyik hagyományosnak is tekinthető eljárása-módszere szerint a gazda, a felettes és a lírai beszélő hangja közvetít számunkra, s amelyben a metakommunikációs jelzések tesznek szert a különben is mindig gyanús szóbeli közlésénél eredendőbb és kifejezőbb jelentésekre.
A versküldemények hagyatékban fennmaradt dokumentációja tartalmaz egy ötödik versszöveget is, A veréb-hajnalcsillag című rövid kompozíciót, melyet Tandori a Bóbita-beli rövid bevezető tanúsága szerint mindenképpen szeretett volna az olvasók számára átnyújtani (sőt, a kedves madarat ábrázoló fényképillusztrációval is megtámogatott): „Az itt közölt hajnalcsillag-verset talán legkedvesebb madarának, Szpérónak örök búcsúja után, az ő emlékére írta a Bóbita számára.”[24]
Az, hogy az előre jelzett versdarab közlése elmaradt, nemcsak technikai jellegű „hiánynak” tekinthető, de azért is sajnálatos – és ezennel talán valamelyest jóvátehető – mulasztás, mert a versmutatványok szerző által felépített menetrendjében, hierarchiájában fontos és pontos hely illette (volna) meg a kompakt költői közlésével bemutatkozó, emlékezetes kis darabot.
A veréb-hajnalcsillag, vagy ahogyan a szerző emlegeti: a „hajnalcsillag-vers” közvetlenül kapcsolódik Tandori korabeli poétikai univerzumához, motívumrendszeréhez, mely a lezárult nagy történet, a felidézhető „Nagy Nevek” poétikai újrahasznosításának lehetőségeit keresi és állítja elő az emlékmunkaként és játékként felfogott írás keretein belül.
A mindössze tizenkét soros, szabályos rímképletű, a későbbi Vagy majdnem az (1995) sikeres költői megújulását előlegező versdarab a szerző gyermekverseire emlékeztető értelmi-érzelmi szimmetriák megrajzolásával, a fogalmazás képletszerűnek tűnő szemléletességével visszatér az örökké mondható, de kimeríthetetlennek tetsző alapvető hiánytapasztalathoz, Szpéró eltűnésének eseményéhez.[25] A vers, miként a korszak költészetének néhány ismert, reprezentatív darabja, az üressé vált színtér egykori lakója, Szpéró megszólításának lehetetlen és állandóan értelmetlennek bélyegzett, mégis kifogyhatatlan indíttatást nyújtó műveletét avatja a költői szólás elsőrendű feladatává.
A jelen nem lévő, semmis tárgy szólongatása mint a költői szó eredendő tette nagyon is jól felismerhető ambíciót jelöl Tandori gyakran, nagy elismeréssel emlegetett, széles világirodalmi spektrumot átfogó, modellértékű hivatkozásaiban
A Shakespeare-féle poétánál, ki „a légi semmit állandó / Lakhellyel és névvel ruházza fel” (Szentivánéji álom, ötödik felvonás, I. szín, Vörösmarty Mihály fordítása), vagy az időben-térben távoli John Cage-i definíció paradox műveletében („I have nothing to say, and I say it and that is poetry”).[26] Az aposztrophé, a megszólítás sugalmazására épülő lírai alaphelyzet kettős mozgást ír elő a korszak költői teljesítményeiben: a művek egy részében a távoli Másiknak, a túlvilágra távozottnak a lírai énhez szóló mondásában a fiktív függő beszéd (a sejtetett önmegszólítás) alakzataiba rendeződik, míg máskor – ahogyan most vizsgált versünknél is – a gyászbeszéd monologikus, egyirányú dikciója a felidézett Te rekonstrukcióján keresztül a párbeszéd mint felek közötti közvetítés lehetőségévé fejlődik.[27] A verses megszólalás mindkét típusa a mű által felidézett beszédhelyzet, a hiánytalan társasság előállításának és fogadásának, értelmezésének lehetőségét nevezi ki a dikció középponti eseményévé.
A versek radikális, reálisan a semmibe eresztett vagy semmiből fölhangzó alapszavai kettős funkciót látnak el
Óhajként és a verset mozgató vágyként megnevezik az elszakadt világokban időző feleket, majd a beszéd termékeny, egyedi ajánlata által a szinkronitás illúzióját/csodáját teszik olvashatóvá. Az életutat kiadó semleges és ismétlődő életfolyamatok során felmerülő, jelentésesnek elismert jelek, illetve észlelésük pillanatai lesznek a találkozásélményt előtérbe állító párbeszédkezdemények garanciái: az analógiák és hasonlóságok bonyolult, a korszak poétikai gondolkodásában felismerhető (pl. a lónevek mágiájában testet öltő) ajánlatai olyan sűrű, mindenre kiterjedő hálózat kialakulását eredményezik, mely a pánszemiotikus ihlet minden elemét képes be-, illetve visszakapcsolni a dolgok felismert, vérkeringésszerű, egymást éltető-mozgató rendjébe.
Ahogyan az Íróalbumba szánt bemutatkozás eredeti kéziratának egy, a végleges, megjelent változatból elhagyott mondata javasolja
„Az már szinte önmagában is költészet volt, ahogy a Szpéró egy délután a bécsi Práterben a lovaspályán »üzent« nekem: fehér szárnya volt neki, mikor elbúcsúzott tőlünk, és a lovak rajtját egy nagy, fehér szárnyú »startautó« vezette föl…”
Vagyis a nem fakuló, a művek visszaidéző-szemléletes módján állandóan megelevenített kép, a másik képe (az idős madár szárnyának fehérsége) a világ jelenkori viszonyait értelmezhetővé, mit több, értelmessé elrendező viszonyulás egyedüli alapja lesz. A fehér startautó – és vele Tandori műveinek egész, a külhoni lóversenyélethez kötődő új „folyama” – az élet személyes újraindításának azért lehet és lesz szimbóluma, mert a lírai hang sajátos újrafelismerő tevékenysége kapcsolatot állít és alít a tárgy és a hajdani, elveszített élő alakjai között.
A most közreadott vers, A veréb-hajnalcsillag fel- és elismert, ünnepelt azonosság-mozzanata is ellenőrizhető, a művekből visszaolvasható előzmények alapján épül ki. A csillaghomlokú veréb című korábbi Szpéró-vers (A Poszi vándorlásait is tartalmazó könyvfejezet, A szárnyra kelt szoba nyitó darabjaként[28]) már ismerteti, és a versépítkezés középponti elemeként hozza játékba azt a megfigyelését, mely a csillag jelenségéhez kötődő különféle konnotációk kibontakozásával operál:
„a bölcs verébkoponyán, / ahol – ne feledjem! –: // fehér csillag nőtt idén, / egy kicsiny fehérség! / Ilyet se hallottam én”.
A vers, mely a madárral együtt töltött tartalmas idő emlegetésével még egyértelműen az előző élet/mű-rész jellegzetes képviselője, máris rátalál a későbbi, a halál bekövetkezte után jelentőssé és jelentésessé váló újrafelismerés alapmozzanatára:
„A jeles verébkét / bárhogy nézzük, csillaga / megvan, úgy, mint ő maga!”
Az új vers, a halál utáni tovább élőt az Esthajnalcsillag képzetével és üzenetével azonosító lírai szcenárió tehát az ellenőrizetlen fantazmagóriák világa helyett egyértelműen a korábban megalapított metaforikus vonatkoztatás szuggesztiójára hagyatkozik
Az eltávozott Szpéró jelenlévő hiányát és a megpillantott Esthajnalcsillag biztatását összekötő gesztus, a csillagképeknek a civilizációnkban otthonos, megszemélyesítő leírásán mint általános irányelven túl tehát mindenképpen a Tandori-mű intratextusaihoz, saját maga által létrehívott, belső indítékú hagyományaihoz kapcsolódik. Az Esthajnalcsillag azért és úgy lehet Tandori-művek hosszú során át a beszédbe vont távoli másik, Szpéró alakjának megfelelője, mert emlékeztető jelként magában hordozza, magába képes foglalni a hajdani élő alakzatához kötődő és a ráirányuló gyászmunka fázisaiban egyre nagyobb jelentőséghez jutó tulajdonságokat.[29]
A homlokra nőtt fehér csillag észlelt-jelzett vizuális megfelelése mellett mást is találhatunk az állandó együtt emlegetés indokaként: a madár halálának egyedi, egyszeri hajnali eseménye az Esthajnalcsillag kiszámítható, hajnalonkénti eltűnésének mozzanatával egybeolvasható eseménnyé változik a magánérdekű jelzések rengetegében kutató lírai tudat számára. A csillagvilág ragyogásában felismert emlékalak, ahogyan itt, a gyermekrovatnak szánt kis lírai remek megfogalmazása is felveti, a halál és a halott képzetéhez kapcsolódó távollét és jelenlét mozzanatainak, egy különben csak nehezen megszólaltatható dialektikus világérzékelés következményeinek az érzéki-szemléletes, nagy művészi erejű kifejezésére szolgál.
A verset záró, a bevezető mondatformák ismétlődésével („Vagy… – vagy…”) sajátos ritmus- és értelmi szimmetriát előállító ajánlatokban Tandori lírai világalapítása minden lehetőségével le-, majd elszámol. Az első kérdés még egyértelműen a versnyelv illuzórikus azonosításainak kizárására tör, mikor átmenetileg eltávolítja magát a közvetlenség máskor termékeny, ehelyütt kritikussá váló megfelelései köréből:
„Vagy csak csillagként ragyogsz? / Visszatérni sose fogsz?”
A vers azonban nem itt és nem így végződik, s e másodikként elhangzó – igazi? igazibb? – eshetőség már a tartósabb, bár közvetett jelenlét előnyét s az erre adható, ehelyütt is emlegetett, a gyermekolvasóknak élettanulságul felkínált emberi-művészi válasz, az „odaadás” előnyét emlegeti:
„Vagy – így vagy mindig velünk? / Hajnalcsillag-verebünk…”
A „vagy” kétszeres jelenléte, kötőszóként és második személyű létigeként való feltüntetése már a kérdésekben felhangzó kétség nem értelmi, nem intellektuális, hanem poétikai meghaladásának lehetőségét állítja elénk. Az utolsó sor erre rímelő egyszerű ajánlatában pedig – figyeljünk föl rá! – a verscímben megjelenített forma tükrözött, megfordított változatát találjuk. A „veréb-hajnalcsillag” formula mint indító vershelyzet a metaforikus egyesítés külső visszaigazolást kívánó gesztusa a tartalmas végiggondolások eredményeként szemünk előtt „átfordul”, és a „hajnalcsillag-verebünk” alakjában a megszólítás lehetőségét, a személyesség visszanyert ősbizalmát ünnepli. Tandori gyerekverse (?) a mű élő és éltető küldetéséről és feladatáról szóló tanulságával, akár a csillagok fénye, évtizedek óta közelít(ett) hozzánk, hogy íme, most, körünkbe érkezzen.
Tóth Ákos
Schneider Réka (Bornemisza Péter Általános Iskola és Gimnázium) felkészítő tanár gondolatai a gyerekrajzok kapcsán
A medvés rajzokat 2. osztályos gyerekek készítették Tandori Dezső Medvék minden mennyiségben című kötetének A Produkció, avagy: Medvék minden mennyiségben című verse alapján, 2020-ban. A Helytörténeti Múzeum versillusztrációs pályázatán vettünk részt. Valamennyi rajzot kiállították, hárman helyezést is elértek.
Minden év április 11-én látható a magyar költészet napja alkalmából egy versillusztrációs pályázat Budapesten. Nagy izgalommal és érdeklődéssel várják az iskolák a meghívókat, mivel ez jó lehetőség mind a gyerekek, mind a tanáraik számára, hogy elkalandozzanak egy kicsit. A pályázat témája egy szabadon választott vers vagy verses próza illusztrálása.
Tanítványaimmal Tandori Dezső Medvék minden mennyiségben-kötetének Produkció című versét választottuk, mert Tandori zsenialitása, hogy minden korosztályt meg tud szólítani a maga módján. Nagy kincs ez azoknak, akik befogadják és megértik őt. A kötetből felolvastam a címeket, majd közös megegyezéssel ezt a verset választottuk. A vers címe sejtette a tartalmat, ami felkeltette a gyerekek érdeklődését, mert a gyerekek szeretnek „produkciózni”. Többszöri felolvasás és beszélgetés után tanítványaim saját elképzelésüknek és fantáziájuknak engedve alkották meg a pályaműveket, a színek, hangulati hatások szimmetriáját vagy éppen aszimmetriáját tükrözve.
A gyerekek gondolatvilágában a medvék itt más megvilágítást kapnak. Nem egyszerűen plüssmackók a gyerekszobában, hanem sokkal emberibbek, barátibbak. Itt a mackók lényegében életre kelnek, szerepelnek, filmet forgatnak, előadnak, tréfálkoznak.
Hadd idézzem Tandori Dezső egyik kedves szójátékát, ami elárulja, mit is jelentenek neki a medvéi:
„élve vagyok eltemedve”.
Tandori Dezsőnek és Ágnesnek sokat jelentettek ezek a kis lények, annyira, hogy közösen írtak üdvözlőlapokat karácsonyra és más ünnepekre szeretett medvéiknek. Dömi, a főmedve még a nyugdíjba vonulása alkalmából is kapott tőlük képeslapot. Úgy éltek, mint egy igazi medvecsalád. Ebben a versben is a főmedvéé a főszerep, aki bizony tud, és szeret is élni.
Felhasznált irodalom
4 éves lettem! Kedvenc meséink a Pagony szerzőitől. Budapest: Pozsonyi Pagony, 2021.
Állatok farsangja. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1981.
Cím nélküli köszöntés (A szerkesztők) aláírással, Új Magyarország I.7 (1991. május 4.): 11.
Fogarassy Miklós. „Olvassunk Tandori-verseket! (Tandori Dezső: Vigyázz magadra, ne törődj velem!)”. Alföld 6. 41 (1990): 48–57.
Friss tinta – mai gyerekversek. Budapest: Csimota Könyvkiadó – Pozsonyi Pagony, 2005.
HÍD. (Szerző megjelölése nélkül). Új Magyarország I.66 (1991. július 12.): 10.
Íróalbum. (Szerzői név megjelölése nélkül). Új Magyarország I.119. (1991. szeptember 13.)
Kaláka. Hol a nadrágom? Válogatás a Kaláka gyerekdalaiból. Budapest: Hungaroton, 1995.
Kinőttelek. Versek kamaszoknak. Budapest: Sziget Könyvkiadó, 2005.
Körhinta. Mai magyar költők gyerekversei. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1977.
Lackfi János – Vörös István. Apám kakasa. Változatok klasszikus magyar gyerekversekre. Budapest: Kolibri Kiadó, 2017.
Majd megnövök én. Verses történetek. Budapest: Holnap Kiadó, 2007.
Mit tehet az ember, ha gyerek? (Szerzői név megjelölése nélkül). Új Magyarország I.7 (1991. május 10.): 10.
Szávai Géza. Láss csodát! – A rajzban gondolkodó gyermek. Budapest: PONT Kiadó, 2010.
Szávai Géza. „Olvasd, ha van mit és add tovább – Kihez könyörögjek?”. Új Magyarország II.118 (1992. május 20.): 15; Gyermekekről – gyermekekért – gyermekeknek. I. m., 20–25.
Szávai Géza. „Hogyan nő közénk a gyermek? – Félelmek, ha közösek…”. Gyermekekről – gyermekekért – gyermekeknek. I. m., 20–28.
Szávai Géza. „Tündéri”. Új Magyarország I.12 (1991. május 10.): 10.
Szávai Ilona, szerk. Gyermekekről – gyermekekért – gyermekeknek. Budapest: PONT Kiadó, 2016.
Tandori Dezső legszebb versei. Vál. Bedecs László. Pozsony: AB-Art Kiadó, 2007.
Tandori Dezső válogatott versei. Vál. Ambrus Judit. Budapest: Unikornis Kiadó, 2001,
Tandori Dezső. A felhúzható medveorr. Békéscsaba: Tevan Kiadó, 1990.
Tandori Dezső. A feltételes megálló. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1983.
Tandori Dezső. Felplusztulás, leplusztulás. Szeged: Tiszatáj Könyvek, 2021.
Tandori Dezső. A komplett tandori – komplett eZ?. Budapest: Palatinus Kiadó, 2007, 75. rész
Tandori Dezső. „A Lánchíd kis budai alagútja…” Budapest 5. 20 (1982): 20
Tandori Dezső. És megint messze szállnak. Budapest: Liget Könyvek, 1997.
Tandori Dezső. „Főmedvém a Vár alatt, Főmedvém és Télidő” Új Tükör XXV.15 (1988. április 10.): 39.
Tandori Dezső. Játékmedvék verébdala. Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1981.
Tandori Dezső. „Koan III”. Töredék Hamletnek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968.
Tandori Dezső. Költészetregény. Budapest: Liget Könyvek, 2000.
Tandori Dezső. Medvék minden mennyiségben (és még verebek is). Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1984.
Tandori Dezső. Medvék minden mennyiségben. Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1977; Budapest: Palatinus Kiadó, 1999; Budapest: Pozsonyi Pagony, 2010.
Tandori Dezső. Medvék minden újabb mennyiségben. Dozmat: Oskar Kiadó, 2007.
Tandori Dezső. „Mire nélkülözhetetlen a vers?” Holmi II.5 (1990. május): 481–483.
Tandori Dezső. „Nádler István: Feltárt távolodás”. Új Művészet 6. 7 (1996): 11.
Tandori Dezső. „Sarkcsillag a Kis Medvéhez”. Népszava 129 (2001. március 17.): Szép Szó-melléklet, 5; Tandori Dezső. „Szonettkoszorú (15.)”. Uő.: Vigyázz magadra, ne törődj velem, Válogatott versek (1959–1987). Budapest: Zrínyi Kiadó, 1989. 249.
Tandori Dezső. Vagy majdnem az. Budapest: Balassi Kiadó, 1995.
Tandori Dezső. „Vissza; Oda”. Holmi II.5 (1990. május): 483–486.
Titkos út. Versek óvodásoknak és kisiskolásoknak. Budapest: Mágus Kiadó, [é. n.].
Vidám versek. Budapest: Sziget Könyvkiadó, 2010.
Zsoldos Sándor. „Soron kívül…”. Tiszatáj XLII.12 (1988. december): 3–5.
Jegyzetek
[1] Tandori Dezső. „Koan III”. Uő. Töredék Hamletnek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968. 107.
[2] A Bóbita rovat, „az egyik legnagyobb példányszámú magyar gyermeklap” krónikája, vagy legalábbis annak az ötletgazda és szerkesztő Szávai Géza által megörökített története, mely a kezdő ambíciók lassú megváltozásának és a terv részleges megvalósíthatóságának körülményrajzával is szolgál, ma már összefoglalva elolvasható: Szávai Géza: „Hogyan nő közénk a gyermek? – Félelmek, ha közösek…”. Gyermekekről – gyermekekért – gyermekeknek, A PONT Kiadó programja és rendezvénysorozata. Szerk. Szávai Ilona. Budapest: PONT Kiadó, 2016. 20–28. (Ezúton köszönöm az egykori rovatvezető–szerkesztő Szávai Géza kutatásomhoz nyújtott nagylelkű segítségét!)
[3] Cím nélküli köszöntés. (A szerkesztők) aláírással. Új Magyarország I. 7 (1991. május 4.): 11.
[4] Ahogyan a rovat második jelentkezésekor megjelent rövid tájékoztatóból megtudhatjuk, a Bóbita „fejléce” is kollektív munka eredménye. „Nézzétek csak az oldal fölött húzódó címet: a betűk közé – már első számunkban – rajzokat illesztettünk. Ezeket a pomázi általános iskola tanulói készítették Marin Sorescu román író meséjéhez, amelyben arról volt szó, miként lehetne benépesíteni a Holdat...” (Ld. Szávai Géza. „Tündéri”, Új Magyarország I. 12 [1991. május 10.]: 10.) A rovat teljes megjelenéstörténetén végigtekintve kijelenthető, hogy a gyermekrajzok vizuális innovációja és autonóm esztétikuma a szerkesztői program fontos elvét jelzi. Mindez persze kevésbé számít meglepetésnek, ha tudunk arról, hogy a rovatvezető Szávai Géza a gyermekrajzkutatás egyik hazai úttörője, a téma elkötelezett kutatója. Ld. Szávai Géza. Láss csodát! – A rajzban gondolkodó gyermek. Budapest: PONT Kiadó, 2010.
[5] „Mit tehet az ember, ha gyerek?”. (Szerzőnév megjelölése nélkül). Új Magyarország I. 12 (1991. május 10.): 10.
[6] „– ennek az oldalnak a címe: BÓBITA. Már csak azért is, mert Weöres Sándor A tündér című verséből vettük kölcsön. E versben Bóbita, a tündér mindenféle csodálatos dolgokat művel. Hiába, vannak csodák!…” Ld. Szávai Géza. „Tündéri”. Új Magyarország I. 12 (1991. május 10.): 12. Két szempontból is érdekes lehet a rovat címválasztása: az elmúlt korszak gyermekirodalmának egy közmegegyezés szerinti igazodási pontjára, Weöres Sándor versművészetére és annak is egyik legismertebb, már-már folklorizálódott darabjára való utalás nyilvánvalóan egyszerre jelez érték- és hagyományválasztást, a folytatás várható irányának megjelenítését. A Bóbita programadása magába foglal egy másik belátást is: a Bóbita „tündéri” és költői világa, valamint a gyermeki világérzékelés mintha egyfajta mágikus és groteszk művésziségben lenne egyeztethető.
[7] Ld. (szerző megjelölése nélkül). „HÍD”. Új Magyarország I. 66 (1991. július 12.): 10.
[8] (Szerzői név megjelölése nélkül). „Íróalbum”. Új Magyarország I. 119 (1991. szeptember 13.): 10. A Szávai Géza által „gyerek Magvetőnek” is nevezett, az „egész magyar nyelvterületre” eljuttatandó irodalmi antológia támogatás híján sem ekkor, sem később nem valósulhatott meg. Az eset tanulságait a szerkesztő „Olvasd, ha van mit és add tovább – Kihez könyörögjek?” című publicisztikájában (Új Magyarország II. 118 [1992. május 20.]: 15.), majd Mentegetőzéssel ellátott, aktualizált könyvfejezetben foglalta össze (Sz. G. „Kihez könyörögjek?”. Gyermekekről – gyermekekért – gyermekeknek, Budapest: 1992. 20–25.).
[9] Példaszerűnek mondható a Tiszatáj tematikus összeállítása 1988 decemberéből, mely Tandori recepciótörténetének fontos fordulópontját rögzíti. A lapszámot bevezető vendégszerkesztői esszé Tandorit „soron kívüli” alkotónak mutatja, akihez időről időre vissza kell fordulnia a harsányabb jelzésektől elterelődött kritikai figyelemnek. Ld. Zsoldos Sándor. „Soron kívül…”. Tiszatáj XLII. 12 (1988. december): 3–5. Szintén tanulságos az életmű státuszának szempontjából olvasni Fogarassy Miklós irodalmi közéletnek szóló, címbe foglalt ajánlatát: Olvassunk Tandori-verseket! (Tandori Dezső: Vigyázz magadra, ne törődj velem!), Alföld 41.6. (1990): 48–57. A legkorábbi Tandori-művek és a ’70-es évek közepétől megjelenő könyvek kritikai befogadásában kiütköző különbségek a Tandori-életmű önértelmező, önmagát pozicionáló eljárásainak is visszatérő hivatkozásai lesznek. Részben ezzel, a recepció ízlésváltozásával hozza összefüggésbe a memoáríró Tandori saját gyermekirodalmi ambíciója fokozatos háttérbe húzódását: „Gazdám szerint az ő vad érzelmességét, önéletrajziságát kezdte nehezen viselni a divatosuló, új, használható sztárok után nézkélő irod. köztudat-vélemény(ezés). A Medvék minden mennyiségben c. standard sem válhatott azzá.” Ld. Tandori Dezső. A komplett tandori – komplett eZ?. Budapest: Palatinus, 2007, 75. rész [A kötetben nem találhatók oldalszámok.]
[10] Tandori Dezső. Medvék minden mennyiségben. Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1977.
[11] Tandori Dezső. Játékmedvék verébdala. Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1981.
[12] Tandori Dezső. Medvék minden mennyiségben (és még verebek is). Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1984.
[13] Tandori Dezső. A felhúzható medveorr. Békéscsaba: Tevan Kiadó, 1990.
[14] Az összeállítás Tandori Dezső hagyatékában fennmaradt, írógéppel készült, másolt példánya elárulja, hogy a kis cikk úgynevezett leadjét, E/3. személyben fogalmazott bevezető sorait is a szerző írta meg magáról és művéről.
[15] Ld. i. m., 12. A kéziratban kicsit másként szerepel ugyanez: „Ameddig csak visszaemlékszik az eszem-szívem, mindig játszottam; hát akkor bizony már igen régóta megy ez így.”
[16] Ld. uo. A kézirat vonatkozó részlete a következőképpen szól: „S jött a kártyázás – sosem pénzbe! -, az úgynevezett kaszinó. József Attila, Zelk Zoltán is szerette ezt a játékot, melyet szintén dr. Erdélyi »Misivel« kezdtem, s azóta minden barátommal folytattam, s ez lett a Koalák – Medvéim – Nagy Kártyabajnoksága, melyet húsz éve játszom a feleségemmel, és a medvéink, madaraink a »csapatok«.”
[17] Tandori Dezső. „Szonettkoszorú (15.)”. Uő. Vigyázz magadra, ne törődj velem, Válogatott versek (1959–1987), Budapest: Zrínyi Kiadó, 1989. 249.
[18] A kéziratban fennmaradt esszé némileg eltérő befejezése: „Hiszek benne, hogy a világ Nagy Összefüggő Egész, és mikor gyerekkönyveket ír az ember, de ha csak a legparányibb játékára, medvéjére, netán a kedves madaraira gondol, valami Igaz Rendet keres… amit talán nem is lehet másként megtalálni, föltalálni.”
[19] Első megjelenés: Új Tükör 14.34 (1977. augusztus 21.): 39. Kötetben: Tandori Dezső. Medvék minden mennyiségben. Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1977. 71. A vers a kötet összes további teljesen megismételt (Tandori Dezső. Medvék minden mennyiségben. Budapest: Palatinus Kiadó, 1999. 67) vagy válogatott-kiegészített kiadásában (Tandori Dezső. Medvék minden mennyiségben (és még verebek is). Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1984. 46; Tandori Dezső. Medvék minden újabb mennyiségben. Dozmat: Oskar Kiadó, 2007. 142; Tandori Dezső. Medvék minden mennyiségben. Budapest: Pozsonyi Pagony, 2010. 35) megtalálható. A mű ismertségéhez később hozzájárulhatott a Kaláka együttes zenés feldolgozása (Kaláka. Hol a nadrágom? Válogatás a Kaláka gyerekdalaiból. Budapest: Hungaroton, 1995). A vers mára minden bizonnyal Tandori, a gyerekköltő egyik legismertebb, legtöbbször idézett szövege, melyre internetes elterjedtsége, reprezentatív antológiákban való szereplése (Például Körhinta, Mai magyar költők gyerekversei. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1977. 102; Állatok farsangja. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1981. 318; Titkos út, Versek óvodásoknak és kisiskolásoknak. Budapest: Mágus Kiadó, [é. n.]. 126; Kinőttelek, Versek kamaszoknak. Budapest: Sziget Könyvkiadó, 2005. 41; Friss tinta – mai gyerekversek. Budapest: Csimota Könyvkiadó –Pozsonyi Pagony, 2005. 108; Majd megnövök én, Verses történetek. Budapest: Holnap Kiadó, 2007. 76; Vidám versek. Budapest: Sziget Könyvkiadó, 2010. 169; Lackfi János – Vörös István. Apám kakasa, Változatok klasszikus magyar gyerekversekre. Budapest: Kolibri Kiadó, 2017. 50; 4 éves lettem!, Kedvenc meséink a Pagony szerzőitől. Budapest: Pozsonyi Pagony Kft., 2021. 74.) éppen úgy felhívja figyelmünket, mint az a tény, hogy a szerző teljes életművéből készített válogatások is tartalmazzák, s ezzel klasszikusként olvastatják a művet (például Tandori Dezső válogatott versei. Vál. Ambrus Judit. Budapest: Unikornis Kiadó, 2001. 176; Tandori Dezső legszebb versei. Vál. Bedecs László. Pozsony: AB-Art Kiadó, 2007. 27.)
[20] A feltételes megálló című, az 1976–1980 közötti Tandori-költészetet összefoglaló könyvben jelentkeznek a Apollinaire-inspirációra felelő első versváltozatok: Claude Monet: Tavirózsák; Hérakleitosz utóidényben; Madár-címerminta Korniss Dezsőnek (ld. Tandori Dezső. A feltételes megálló. Budapest. Magvető Könyvkiadó, 1983. 131, 187, 259). A versforma ajánlata fel-feltűnik még a korszak Tandori-lírájának kevésbé frekventált helyein is: Tandori Dezső. „A Lánchíd kis budai alagútja…”. Budapest 5.20 (1982): 20; Tandori Dezső. „Nádler István: Feltárt távolodás”. Új Művészet 6 (1996): 11. (A vers korábban, a ’80-as évek során keletkezett.)
[21] Mindenképpen említésre méltó és a vers életművön belüli státuszának újragondolására figyelmeztető adat lehet, hogy a Játékmedvék verébdala kétsoros refrénjének nem pontosan idézett, de felismerhető változata megjelenik Tandori utolsó, 2018–2019-ben keletkezett kézirataiban (ld. Tandori Dezső. „A Feltételes… ből”. Uő. Felplusztulás, leplusztulás. Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2021. 235; A kis szöveg tévesen köti az önidézetet A feltételes megálló című kötethez, mert az nem tartalmazza a darabot. Ugyanakkor Tandori életművére történő asszociációját valószínűleg az apollinaire-i forma ottani sűrű előfordulása, formai ihlete táplálja.)
[22] Tandori Dezső. „Főmedvém a Vár alatt, Főmedvém és Télidő”. Új Tükör XXV.15 (1988. április 10.): 39.
[23] Tandori Dezső. „Főmedvém a Vár alatt”. Uő. A felhúzható medveorr. I. m.. 12.
[24] A kéziratban szereplő mondat: „Itt közölt versei részben a régebbi köteteiből adnak ízelítőt, hajnalcsillag-versét egyik legkedvesebb madaráról, Szpéróról írta, akinek fényképét is ideadta a Bóbitának.” A cikk nemcsak a vers, de az állítólag elküldött fénykép bemutatásával is adós maradt. Az Íróalbum eddigre kialakult tipográfiai hagyományai szerint a szerzőről, Tandoriról ad közre egy rendhagyó, saját magáról fényképautomata segítségével készített fotóportrét „A szurkoló költő” aláírással.
[25] Az 1995-ös kötetben még mindig elevennek mutatkozik a madár- és a csillagtoposzok adekvációjából táplálkozó vizionárius költészeti irány. A téma hagyományosabb, mostani versünkkel együtthangzó feldolgozásaiként olvashatók a Kinézek az ablakon éjten… és az Ablakomból című versek. A motívum szemantikai-szemiotikai elmélyítésének példája az Abszolút lábjegyzet, 1994 című rövid darab, melyben a csillagképzet tipográfiai felidézése és a Szpérónak szóló ajánlás a hiány sajátos, nehezen elbeszélhető változatában kulminál (ld. Tandori Dezső. Vagy majdnem az. Budapest: Balassi Kiadó, 1995. 22, 29, 70).
[26] Éppen e két hagyomány egyesítéséből vezeti le külön bejáratú költészetdefinícióját Tandori 2000-ben: „Hogy nincs mit mondanom, és ezt mondom, s ez a költészet. Cage telitalálata, Cage szellemének telitalálatos jellemzése? Már nem is emlékszem pontosan, annyit idéztem. A költészet anyagaival sincs ez másképp. Valami bedarálódik s még beljebb, belénk, és akkor mintha valóság-álmunkból riadnánk fel, egyszerre írni kezdünk, és hát persze, hogy mindig valamit. Csak a józan hétköznapok anyagát tagadjuk meg, végeredményben mégis a légi semmit ruházzuk fel állandó alakkal, lakhellyel, névvel (lásd Shakespeare).” (Tandori Dezső. Költészetregény. Budapest: Liget Könyvek, 2000. 5.)
[27] A megszólalás e kétféle típusára mutat példát Tandori a korszakban született párversében. Szinte ugyanazt a történetet (a korabeli Tandori-hosszúversek ismert eseményrajzát: az életszakaszzárásként beiktatott nyugati utazások elbeszélését) olvashatjuk a képzetes madárhang beszélőhöz intézett üzenetét idéző első, Vissza („Köszönöm, hogy kitartottál mellettem, és nem voltál…”) című versben, valamint folytatásában, a lírai én belső monológként hangzó válaszkísérletében, az Oda („Nézem egy pillanatig a THE LONDON UNDERGROUND…”) című darabban. Ld. Tandori Dezső. „Vissza; Oda”. Holmi II.5 (1990. május): 483–486. A verseket megelőző Tandori-esszé, a szerző költői és műfaji önreflexióról tanúskodó ritka írásainak egyike mintha azt sejtetné, hogy a „téma” itteni feldolgozásai egyben a poeticitás két eltérő, de egyenértékű módszerét példázzák. (Ld. Tandori Dezső. „Mire nélkülözhetetlen a vers?”. Holmi II.5 (1990. május): 481–483.)
[28] Ld. Tandori Dezső. „A csillaghomlokú veréb”. Uő. A felhúzható medveorr, i. m., 17.
[29] A motívumok közötti összeköttetésről tudósít Tandori számos idézhető szöveghelyének egyikében: „Szpérót, hogy meghalt, a Hajnalcsillag – ?? – képében láttam mindig. Szpéró, mit üzensz? Néha álmodom vele. Vagy ő álmodik velünk, a Szpéró?” (Tandori Dezső. És megint messze szállnak. Budapest: Liget Könyvek, 1997. 112.) A madáremlékezethez csatolt csillagnév kérdésében nem teljesen következetes Tandori beszélője, aki más esetekben a Sarkcsillagot is emlegeti a Szpérót megidéző égi jelként: „Magam, ha a csillagokra felnézek, a Sarkcsillagot keresem – nem vagyok jártas az égi ábrák terén, terepén! –, igen, ezt a fénylő pontot, mert volt egy madaram, akinek, igen, akinek, a hosszú évek során, míg nálunk élt, alakult a »homlokán« egy fehér csillag. […] Hogy a Szpéró meghalt, tizenegy évesen kb., felköltözött a Sarkcsillagba. Hányszor mentem haza ír falukban, budapesti utcán, netán Bécsben, késő este vagy hajoltam ki ablakon, kerestem a Sarkcsillagot. Sokszor ott is volt.” (Tandori Dezső. „Sarkcsillag a Kis Medvéhez”. Népszava 129. 64 [2001. március 17.]: Szép Szó-melléklet, 5.)