Oroszlán Anikó közelebbről
A színháztudományban már jó ideje alapvetés, hogy az irodalmi dráma és az előadás nem egymás függvényében léteznek
Az írott szöveg legfeljebb csak annyiban feltétele az előadásnak, hogy textuális alapot biztosíthat a számára. Az avantgárd színházi mozgalmak és a performanszművészet megjelenése óta tudjuk, hogy az irodalmi dráma, de még az írott szöveg sem feltétlenül szükséges egy előadás megszületéséhez.
Az iskolai tanításban a dráma és a színház viszonyának kérdése azonban ennél sokkal hagyományosabb. Irodalomórán a színházi előadásokat általában a tanult drámaszövegek illusztrálására, alátámasztására használjuk, funkciójuk inkább a filmadaptációkéhoz hasonlít. Különösen, amióta a 2020-as NAT bevezetésével a középiskolai oktatásból eltűnt a dráma és tánc (vagy dráma és színház) tantárgy, az alapórákon kevés lehetőség nyílik színházi előadásokkal foglalkozni. (Összehasonlításul: korábban az iskolák dönthettek úgy, hogy a szabadon felhasználható órakereten belül 9. osztályban dráma és tánc tantárgyat tanítanak, az utolsó két évben pedig csak annyi volt megszabva, hogy heti két művészeti órának kellett lennie.)
Ez a tanulmány – a Bánk bán egy új színpadi adaptációja körüli vita elemzésén keresztül – az iskolai kötelező olvasmányok és az azokhoz kapcsolódó színházi előadások témakörét tárgyalja.
Bár tudvalévő, hogy az oktatásban manapság már sokféleképpen alkalmazhatjuk a drámát és a színházat (beavató színház, drámajáték, színházi nevelési programok stb.), most mégis inkább azzal szeretnék foglalkozni, hogy egy viszonylag hagyományos oktatási struktúrában miként használjuk fel a színházi előadásokat, és milyen problémákat vet fel az, ha a színházi előadást csupán a szövegolvasás illusztrációjának tartjuk.[1] Ez a gond az utóbbi idők vitáinak fényében szorosan összefügg a kötelező olvasmányok kérdésével is, többek között azért, mert akárcsak a szövegek esetében, a színházi előadások kiválasztásánál sem mindig elfogadott az, ha egy produkció nem elég hagyományos, és a szöveg által elvárt normák ellen megy. Ezt támasztják alá azok a kánont érintő viták, amelyek egyes színházi előadások esztétikáját, azok drámaszöveghez való viszonyát bírálják. Hasonló, és ezzel összekapcsolódó polémia folyik az iskolai kötelező olvasmányok kapcsán is.
A 2020-ban bevezetett NAT irodalom törzsanyagában a következő drámák szerepelnek:
Szophoklész: Antigoné, William Shakespeare: Rómeó és Júlia vagy a Hamlet, Molière: A fösvény vagy a Tartuffe; Katona József: Bánk bán; Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde; Henrik Ibsen: A vadkacsa vagy a Nóra; Csehov: Sirály vagy a Ványa bácsi; Madách Imre: Az ember tragédiája; Herczeg Ferenc: Bizánc; Bertolt Brecht: Koldusopera vagy a Kurázsi mama és gyermekei; egy Beckett- vagy egy Dürrenmatt-dráma; Örkény István: Tóték. Ami a színházi feldolgozásokat illeti, az ajánlott alkotók és művek között szerepel Szakácsi Sándor és Őze Áron A cella című Villon-előadása, Franco Zeffirelli Shakespeare-adaptációi, Erkel Ferenc Bánk bán című operája, valamint Fábry Zoltán Isten hozta, őrnagy úr című filmje.
Herczeg Ferenc kevéssé ismert darabját leszámítva a korábbi évekhez képest mindez nem jelent nagy változást, ami viszont feltűnő, hogy a javasolt adaptációk között nem található egyetlen új feldolgozás vagy átirat sem. A gimnáziumi kerettanterv ugyanakkor előszeretettel ajánlja bármilyen adaptáció felhasználását a kötelező anyag feldolgozásához.[2]
A gyakorlatban persze sokkal rugalmasabb a helyzet, a rendelkezésre álló lehetőségek közül a magyartanár szabadon választhat hozzáférhető előadást. Felmerülhet a kérdés, hogy ezeket egy átlag magyarórán mire használják: csupán illusztrálják-e vele az olvasott művet, esetleg kiváltják vele az olvasás kényszerét, vagy a szövegtől bátrabban eltávolodó, önmagát szuverénnek posztuláló előadások jelentéstartalmait esetleg reflexíven ütköztetik az olvasottakkal.
Különösen a vidéki városok esetében igaz, hogy a színházi bérletrendszer kiszolgálja az adott régió iskolásait, aminek célja lehet egyrészt a közönségnevelés, a bérletek reklámozása és az oktatási intézményekkel való jó viszony fenntartása.
Sok nagyobb város példája azt mutatja, hogy az iskolák és a színházak kölcsönösen keresik egymással a kapcsolatot azzal a szándékkal, hogy előadásaikon vegyenek részt az adott város diákjai, a műsorukat pedig részben ennek megfelelően alakítják. Ezeken a lehetőségeken túl másfajta színházi élmény biztosítása (komplex színházi nevelési előadás, fórumszínház, tantermi színház, színházi társasjáték) vidéken nehézkes. Szerencsésnek mondhatók azok a városok, ahol van ezzel foglalkozó társulat, vagy olyan iskola, ahol az anyagi források biztosítottak ahhoz, hogy a gyerekek a fővárosba utazhassanak. Az ilyen alkalmak nem mindig az iskolai kötelezőkkel foglalkoznak, ezért a színházi élmény és az irodalomóra tananyaga ilyenkor szétválik. Tehát a színházi nevelési programok nem feltétlenül segítik az órai olvasmányok megértését, használatát. Ez egyáltalán nem probléma, hozzájárulhat azonban ahhoz, hogy a kötelező drámaolvasmányokat feldolgozó (és általában színházban játszott) előadásokra másképp tekintünk, és azokat az irodalomórák részének tartjuk. Míg az iskolai struktúrában a színházi nevelési programok nyújtotta közösségépítést hagyományosan az osztályfőnök feladatának tartják, az irodalmi műveltség közvetítése (valamint a kompetenciafejlesztés és az értékközvetítés is) sokak szerint a magyartanár kötelessége és felelőssége.
2020. szeptember 30-án a Pécsi Nemzeti Színház Facebook-oldalán megjelent egy közlemény, ami arra figyelmeztet, hogy Vilmos Noémi és Törley-Havas Sára Bánk bán című vizsgaelőadása „Katona József drámájában nem szereplő jeleneteket és mai, köznyelvi szóhasználatot”, valamint „trágár szavakat” tartalmaz.
A felhívás ezután az alkotói szabadságot hangsúlyozza
Majd felhívja a figyelmet arra is, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatóinak előadása mind tartalmában, mind mondanivalójában eltér az eredeti drámától, valamint felhívja a diák- és a pedagógusközönség figyelmét, hogy a színpadon nem a tananyagot láthatják majd.[3]
Vilmos Noémi rendező – az alkotók nevében is – másnap szintén Facebook-posztban reagált, és csodálkozásának adott hangot, hiszen a Rázga Miklós vezette színház közleménye egyrészt a bemutató után jelent meg, másrészt pedig az előadásról a színház honlapján található információban egyértelműen az szerepel, hogy a produkció Katona József drámájának Nádasdy Ádám fordítása alapján történt „átdolgozása”, a mentegetőzés tehát nem indokolt.[4] Új, modernizált, „felfrissített” szövegváltozatokat használni, sőt, a színházi előadásokhoz fordítóktól, szerzőktől, dramaturgokról ilyet megrendelni manapság nem számít újdonságnak.
A cél ilyenkor főleg a szöveg korszerűsítése, olvashatóbbá és érthetőbbé tétele, ebből a szempontból pedig másodlagos az, hogy egy idegen nyelvű dráma újrafordításáról vagy egy magyar szöveg átdolgozásáról van-e szó.
Mielőtt a bejelentés által felkavart indulatok elemzésére sor kerülne, talán szükséges néhány szót ejteni arról, mitől féltheti pontosan egy színházigazgató az intézményébe ellátogató tanulókat és tanáraikat, illetve hogy egy ilyen közlemény milyen módon veti fel a diákjainak színházlátogatást szervező tanár felelősségét, s írói miért gondolják azt, hogy mindenki egyértelmű elvárása, hogy a színpadon a tananyag jelenjen meg. Ha a fenti sorokat szó szerint olvassuk, a tanár feladatai közé tartozik az is, hogy az ártalmas káromkodástól és a kártékony modernizáló átdolgozástól megóvja a tanulókat, amennyiben szükséges. Érdekes kérdés az is, mennyiben indokolt a színház előzetes nyilatkozata, és mennyiben igazolódnak be az általa megfogalmazott aggodalmak úgy, hogy a pécsi Bánk bán (ahogy azt a később említett példák és az idézett kritikák is remélhetőleg igazolják majd) sem koncepciójában, sem formailag, a rendezői és színészi elgondolásokat tekintve nem volt különösebben formabontó.
Az előadás premierje 2020. szeptember 27-én volt, a színházak pedig november 11-én bezártak, tehát mindössze négy előadásra kerülhetett sor
A teátrum honlapja szerint novemberre további két előadást terveztek. A közösségi médiában tapasztalható hírverés arra bizonyosan jó volt, hogy minél többen igyekezzenek megnézni az előadást. Született is néhány kritika, amely főleg méltatta, ám bírálta is a produkciót.[5] A sajtó egy részében viszont leginkább a facebookos nyilatkozatháború bírt hírértékkel: egyes cikkek „trágár” és „perverz” Bánk bánról adtak hírt, nyilvánvalóan anélkül, hogy íróik a darabot látták volna.[6] Mind a cikkek, mind a kommentek két fő témája az esetleges csúnya szavak és az átírás, a probléma pedig az, hogy ezek elrontják és megbecstelenítik Katona József klasszikusát. Egyes kommentelők azt is sérelmezik, hogy miért kell a Bánk bánt egyáltalán átfogalmazni.[7]
A következőkben megkísérlem külön is tárgyalni a vitát alakító két, egyébként összefüggő szempontot: a kötelező olvasmány szövegátdolgozását és a modernizáló színházi előadás kérdését.
Amint azt korábban is említettem, a Bánk bán a 2020-as NAT szerint is a kötelező irodalom része. A kötelező olvasmányokról szóló vita – bár Tóth Krisztina Jókairól tett nyilatkozata miatt most újra fellángolt – nem új keletű.[8] Ezekben a diskurzusokban (amelyek a kötelezők problémáját gyakran összekapcsolják a szövegértési kompetenciával, valamint a fiatal generáció olvasási hajlandóságával) az oktatáspolitika mellett gyakran felbukkan a családi háttér, a kortárs irodalmi közeg és a magyartanárok felelőssége is. Gombos Péter a Könyv és Nevelés című folyóirat 2009/2. számában közölt felmérést az általános iskola felső tagozatában kiadott kötelező olvasmányok népszerűségéről. Cikkében az olvasási kedv, az olvasóvá nevelés és a kötelező olvasmányok viszonyát vizsgálja. Szerinte a magyartanárok főleg azért adnak fel bizonyos olvasmányokat, mert azok alapműveltséget közvetítenek, kulturális szempontból fontos értékeket tartalmaznak, de azt is megjelöli, hogy egy-egy könyv kiválasztásának leggyakoribb oka, hogy az adott olvasmány elemzése szerepel a használt tankönyvben. Ugyanakkor furcsállja, hogy a tanárok nem, vagy csak elvétve adnak fel kortárs ifjúsági regényeket.[9]
A probléma rendkívül összetett, hiszen a kerettanterv és a tanár által kijelölt tananyag egyrészt igyekszik a kimeneti követelményhez (érettségi), másrészt az iskolában rendelkezésre álló tanóramennyiséghez alkalmazkodni.
Régóta tudjuk, hogy a digitális világ megváltoztatta az olvasási szokásokat.[10] Fontos figyelembe venni az iskolák és a diákok eltérő szociokulturális közegét is; ebből kifolyólag nem lehet minden iskolatípusban ugyanazt olvastatni, és a különböző intézményekbe járó diákokra más olvasási szokások jellemzőek.[11] Gyakran szóba kerül az olvasmányok „reflektálatlan” közvetítése tanári részről, aminek szintén számtalan oka lehet: nincsenek megfelelő továbbképzések, óriási a tananyagmennyiség, a magyaróra kevés, vagy a tanár ideje és érdeklődése hiányzik, lehetőségei korlátozottak. Látható tehát, hogy a kötelező olvasmányok körüli feszültség jóval több, mint a „klasszikus” és a „modern” irodalom ellentéte, és a különböző vitákból az is kitűnik, hogy bár belátjuk: az oktatásban rendszerszintűek a problémák, nagyrészt mégis a magyartanároktól várjuk a helyzet megfelelő lokális kezelését.[12] Másrészt hiába van jó néhány, az iskolai oktatásba kortárs irodalmat beemelő remek tanári kezdeményezés vagy pályázati lehetőség, ezek önmagukban a kötelezők problémáján nem segítenek.[13]
Hornok Máté írása a Taní-tani blogon remekül összefoglalja a Bánk bán kötelező olvasmányként való kálváriáját, és kiemeli, hogy dráma kapcsán évek óta folyik a vita arról, le kell-e venni a kötelező olvasmányok listájáról, vagy sem.[14] A vélemények megoszlanak: míg egyesek szerint az olvasmány teljesen érdektelen a középiskolások számára, mások úgy vélik, a korosztályi időzítés lehet a kulcs. Mindez szorosan összefügg az irodalomtanítás több évtizede tartó válságával, amit a 2020-ban bevezetett NAT csak felerősített. A bírálatok szerint a tananyag mennyisége egyrészt megnövekedett, másrészt a kortárs irodalmi választék kibővítése helyett új, korábban nem tárgyalt szerzők kerültek a kerettantervbe. A patrióta szemléletű megközelítés a Bánk bánt nem veszélyeztette, hiszen a darab nemzeti kérdésekkel, a haza problémájával foglalkozik, tehát Takaró Mihály irodalomtörténész szerint „magától értetődő”, hogy szükség van rá. A 2020 márciusában a Magyar Nemzetben megjelent, Takaróval készült interjúban szóba kerül az olvasás, közvetetten tehát a kötelező olvasmányok kérdése is:
„Én nem értek egyet azzal, hogy mindegy, mit olvas a gyerek, csak olvasson. Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát. Személyiségfejlesztésről, érzelmi fejlesztésről van szó, nem csak ismeretátadásról. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen műveken keresztül tanítunk. […] Hiszen ami korokon túli értékeket hordoz, az örökre korszerű marad. […] A valódi érték, ami tegnap is igaz volt, ma is az, és holnap is igaz lesz, az bizony örökre érték marad. Csakis ezek az értékek adhatják nekünk az eligazodási pontokat a világban.”[15]
A kulturális értékrend vagy a kánon mint konstrukció persze sosem lehet örökkévaló, még ha annak is szeretné mutatni magát
Ahogy Milbacher Róbert A lista mámoráról című írásában felhívja rá a figyelmet, a kánon „sehol másutt nem ragadható meg a maga »materialitásában«, mint az oktatásban, vagyis annak a listának a formájában képes csak valósággá válni, amely a kötelező olvasmányokat írja elő”.[16] Ez a lista tehát virtuális és illuzórikus, hiszen senki nem ismeri, és senki nem birtokolhatja. Ám ebben a minőségében is közösségi narratívát kínál, azaz a valahová tartozás érzését nyújtja, ráadásul megadja az általános műveltségben való hitet.[17] Milbacher azt is kiemeli, hogy az oktatásban a XIX. századi irodalmi kánon tanítása és olvastatása szinte kizárólag (és reflektálatlanul) a hazafias-nemzeti tartalmakra irányul, holott annak az egyetemes szabadságra törekvés ugyanúgy célja volt.
Hasonló észrevételt tesz Szabó Borbála a nemrég kirobbant Jókai-vita kapcsán is:
„Magyarországon érdekes módon az irodalomoktatásnak – és emiatt az irodalomértésnek is – van egy történeti vakfoltja: a nemzeti ébredés korszaka, a XIX. század. Minden más korszak művészetét képesek vagyunk tágabb kontextusban nézni, de Petőfi kora szent és sérthetetlen. A Himnusz nem egy vers. Hanem a magyar ember nemzeti érzéseinek alfája és ómegája. A Szózatnak minden sora úgy igaz, ahogy van. Akinek nem tetszik, az nem magyar ember.”[18]
A Bánk bán színházi előadásai (nem túl meglepő módon) támogatják, megerősítik a szöveg kánonban elfoglalt pozícióját. Imre Zoltán a tragédia 1930-as bemutatója körüli diskurzust elemző tanulmányában összekapcsolja a darab irodalmi közegbe való befogadását és a belőle készült színházi előadásokat, s arra a következtetésre jut, hogy a szöveg autentikusságát féltő viták a nemzeti hagyományban gyökereznek. Az 1837-től Pesti Magyar Színháznak, majd 1840-től Nemzeti Színháznak nevezett épület pedig a kanonizálás egyik konkrét tere, hiszen „a nemzeti színház elgondolása már fogantatásától kezdve összekapcsolódik a hatalommal, a nemzeti identitással és a (kulturális) legitimációval”. Így válhatott a darab irodalmi, társadalmi és színházi szempontból is a „magyar kultúra hivatalos és kötelező »ünnepévé«”.[19] A Bánk bán az 1960-as évektől a tananyag része lett, a színházak pedig ezzel párhuzamosan törekedtek arra, hogy más klasszikusok mellett rendszeresen műsoron tartsák.
Ebben a tanulmányban nincs mód kitérni arra, hogy Katona darabjának különböző célokból hányféle szövegvariánsa és átdolgozása született. Figyelemre méltó azonban, hogy az elmúlt években több nem hagyományos Bánk bán-előadást is láthattunk, ám ezek egyike sem váltott ki olyan indulatos vitákat, mint a 2020-as pécsi bemutató.
2007-ben a Krétakör játszotta a darabot Zsótér Sándor rendezésében (Bánk-bán). 2009-ben Alföldi Róbert Bánk bán junior című előadása vegyes fogadtatásban részesült. 2011-ben a kecskeméti Katona József Színházban Bagó Bertalan rendezte a művet, ez az előadás Szabó Borbála átdolgozását használta (aki 2012-ben, a POSZT-on megkapta a legjobb dramaturgnak járó díjat). 2015-ben a POSZT-on kisebb botrány kísérte Urbán András „társadalmilag hasznos színházi előadás” alcímű rendezését, amikor az előadás interaktívan zajló zárójeleneténél Ókovács Szilveszter – miután számon kérte az előadáson az „eredeti” Bánk bánt – elhagyta a színháztermet.[20] 2017-ben Vidnyánszky Attila rendezett sokak által méltatott kamaraváltozatot a Nemzeti Színházban, 2019-ben pedig a Katona József Színházban Tarnóczi Jakab vitte színre a művet. (2016-ban a PartVonal Műhely Szabó Borbála szövegével és Telihay Péter rendezésében Bánk az esküdtszék előtt címmel interaktív előadást is készített a középiskolás korosztálynak.) Ezekről az előadásokról számtalan kritika hozzáférhető, amelyek kiemelik, hogy az előadások formabontó módon igyekeznek kezelni Katona darabját, és (több-kevesebb sikerrel) kortárs ötletekkel, megoldásokkal próbálják hozzáférhetővé tenni a középiskolás korosztály számára. Ugyanezt a szándékot mutatja Vilmos Noémi és Törley-Havas Sára produkciója, sőt, az általuk használt Nádasdy Ádám-féle szöveg is: „Leginkább a magyartanárokra gondoltam, amikor fordítottam. Ez nekik egy puska.”[21]
A pécsi előadás tehát sok szempontból illeszkedik a fenti sorba. Ami azonban kiemeli onnan, az a színház fent idézett nyilatkozata, amely szerint az előadástól (az alkotók szándékával ellentétben) a diákokat és a tanárokat is óvni kell.
A színlap ugyan hivatkozik az iskolai tananyaghoz való kapcsolódásra, de sem a közleményben, sem az azt követő vitában nem említik az alkotók azon szándékát, miszerint a darabot valóban közelebb szeretnék hozni a fiatal generációhoz.
Bár színházak bezárása és a kevés előadás miatt túl kevés idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy erről érdemi viták folyjanak, vagy hogy több iskolai osztály is ellátogasson a színházba, az előadást látva egyértelműnek tűnt az a szándék, hogy a rendezés célközönsége alapvetően a fiatal korosztály.
A tanulmány következő részében az internetes kommentek vizsgálatán keresztül a kötelező olvasmányokhoz és a klasszikusok színpadi adaptálásához való általános viszonyt fogom elemezni. Bár a közösségi oldalak „álvitáiban” ritkán szerepelnek valódi érvek, a hozzászólások jól reprezentálják az átlagember véleményét kulturális és közéleti kérdésekről, még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az internetes komment több szempontból sem vethető össze az élő beszélgetéssel. Másrészt érdekes azt is látni, hogy ezekben a vélekedésekben milyen kép rajzolódik ki a körülöttünk lévő kulturális jelenségekről, az oktatásról és a magyartanárok szerepéről általában, s mindezt hogyan befolyásolja az aktuális politikai közeg és közhangulat.
A kommentek tartalmában a leginkább neuralgikus pont a színpadon elhangzó állítólagos trágárságok és az „átírás” ténye.[22]
A hozzászólók zöme beismerte, hogy a darabot nem látta, de az előadásról hozzáférhető információkkal sincs tisztában, ami viszont tájékoztatna arról, hogy a produkció a Nádasdy-fordítás alapján készült átdolgozás. A vélt trágárság ellen felszólalók egyrészt az eredeti mű autentikusságára és szentségére, másrészt a csúnya beszéd illetlenségére hivatkoznak.
Ezekben a szempontokban két szembetűnő dolog van: a klasszikus kötelező olvasmány védelme és az azt közvetíteni hivatott színházi előadás hitelességének megkérdőjelezése. A kommentelők tehát felróják, hogy az iskolai (kanonikus) szöveget átírják/modernizálják, de azt is, hogy a színpadi adaptáció nem a megfelelő pontossággal másolja le azt.
Ami az átírást illeti, Katona műve nyilván nem egyedülálló abban a tekintetben, hogy a fiatal olvasók igényeinek megfelelően új szövegvariáns születik belőle
Nógrádi Gergely kötelezőolvasmány-átiratai (A kőszívű ember fiai, Az arany ember, a Légy jó mindhalálig, a Szent Péter esernyője) például nem váltottak ki semmilyen különösebben negatív visszhangot. Szabó Borbála Bánk bán-átdolgozása, mivel a szöveg hivatalosan nem került be az iskolai oktatásba, a tanórákon vélhetően szintén visszhang nélkül maradt. Nádasdy verzióját – amely egymás mellé teszi a magyarázatokkal ellátott eredeti és az új szövegváltozatot – viszont örömmel fogadta az irodalmi, a színházi és a tanári szakma is. A kötetről szóló recenziókban és beszélgetésekben gyakran előkerül az a szempont, hogy ez már egy olyan szövegváltozat, amelyet remélhetőleg a diákok is el fognak olvasni.[23]
A pécsi előadással kapcsolatos internetes kommentek azonban – talán azért, mert a színház is megszólítja a tanárokat, talán mert a hozzászólók között tanárok is voltak – rendre hivatkoznak arra, hogy a tanárnak és a diáknak az eredeti szöveget kell tisztelnie és szem előtt tartania:
„Nem hiszem, hogy trágár szavak valahol is helyénvaló[ak]. Csak óvatosan, főleg a nagy klasszikusokkal. A gyerekeknek nem az újszerű feldolgozást kell megismerni, hanem a valós Katona-művet, pedagógus létére tisztelhetné az írót, az eredeti művet, nem kéne Katona Józsefet és művét megszentségteleníteni!!!”; „Honnan veszi a bátorságot akárki és bárki, hogy átír, beleír, újraértelmez klasszikusokat?!!”; „A nagy klasszikusok darabjait is felpróbálta már az idő gépezete, oszt eredetiben csak jó, hogy itt vannak… úgy, ahogy megírták… és azokat az alapértékeket, magatartásformákat, jellemeket, viszonyokat, emberi gyarlóságokat adják, amik még ma is nevelő, elgondolkodtató, formáló küldetéssel bírnak”.
Egyrészt szembetűnő, ahogy (persze lényegesen leegyszerűsítve) visszaköszönnek az új Nemzeti Alaptervvel kapcsolatban megfogalmazott gondolatok, miszerint a klasszikusok valamifajta megbonthatatlan alapértéket hordoznak, amin nem fog az idő. Arról csak feltételezéseink lehetnek persze, hogy a kommentelők közül valójában hányan olvasták a Bánk bánt, és milyen élményeik vannak róla. Azt pedig, mint említettem, sokan elismerik, hogy az előadást nem látták, sőt, ezek után (v. ö. az általuk csak feltételezett, de tényként elkönyvelt botrányos színpadravitel okán) nem is fogják megnézni. A tisztelet kikövetelése tehát valószínűleg inkább egy megidézett szövegnek, az ahhoz kapcsolódó homályos emlékeknek, nimbusznak, közvetve pedig az azt konzerváló iskolarendszernek szól, nem pedig a darabnak. A virtuális vitában különösen jól látszik az, hogy a „nagy klasszikusok” és „nemzeti géniuszok” méltatása megadja a műveltség és a valahová tartozás érzetét is. A Bánk bán által reprezentált nemzeti nyelv, költőiség és hazafias tartalom a magaskultúra garanciájaként jelenik meg.[24]
A fent idézett vélemények valójában nem a Bánk bán textusát védik, sokkal inkább azt az intézményrendszert, amely a szöveget kanonikussá tette, ott tartja, és úgy tűnik, az olvasottság tekintetében ennek letéteményesei a magyartanárok, akiknek a feladata a szöveg védelme, megfelelő elmagyarázása és megtanítása, rajta keresztül pedig a hagyományos értékek közvetítése.
Ez magyarázhatja a színház közleményét is: „felhívjuk diák és pedagógus közönségünk figyelmét, hogy az előadás eltér a tananyagtól”. Ez a mondat azt feltételezi, amit a kommentek egy része is alátámaszt: a magyartanárnak az értelmezés alkalmával valamiféle, a szöveg által sugallt elsődleges jelentést kell közvetítenie, azt kell megmagyaráznia, a lehetőleg autentikus színházi előadás pedig eszköz ehhez. Néhány színikritika és a bemutatóval kapcsolatban elhangzott internetes beszélgetés is azt emeli ki, hogy a magyartanárok esetleg felháborodhatnak a látottakon, az internetes hozzászólásokban pedig sokan elítélik azokat, akik ezt másképp gondolják. A színház nyilatkozata alatti beszélgetésben néhány megszólaló pedagógus ugyanakkor látatlanban is védelembe vette az előadást és az „átírás” jogosultságát, sőt, szülők is elismerően szóltak a témáról.
A nyelviség kérdéséhez szorosan kapcsolódik a feltételezett trágárság miatti méltatlankodás is
„Felháborítónak tartom, hogy pont egy ilyen történelmi darabot pécéztek ki a trágárságnak. Hol az erkölcs? Nincs ezzel baj… csak akkor ne írják ki Katona József nevét, meg azt, hogy Bánk bán”; „Mi köze [a] Bánk bánhoz? A magyar nyelv szókincse gyönyörű, gazdag, nem kellene trágársággal ötvözni!”; „Sajnos az utcán úton-útfélen ezzel szembesülök sok fiatal szájából. Nos, ha még a színházakban, a kultúra templomában, ezt művelik, ne csodálkozzunk, hogy ide fajul a dolog.”
Ezekből a véleményekből az derül ki, hogy a színház (és az iskola is) a kultúra letéteményese, a kulturált regiszternek pedig nem képezheti részét a csúnya és illetlen beszéd. Ahogy a színházi alkotók feladata az, hogy a nemzeti nyelvet ápolják, a jó magyartanár nem tűri a káromkodást, sem a szlenget, sőt, ő maga sem alkalmazza ezeket. (V. ö. amikor a kommentfolyamban néhány magyartanár elismerte, hogy olykor ő maga is káromkodik, többen felelősségre vonták.) A színházban és az irodalomórán tehát csakis illemtudóan viselkedhetünk, és a nyelvi normákat betartva beszélhetünk. (Sokak szemében egyébként éppen ez a fals dichotómia választja el a „klasszikus” és a kortárs irodalmat is: míg a klasszikusban „szépen beszélnek”, a modern irodalom trágár. Aki persze ismeri Janus Pannonius, Bornemisza Péter, Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály vagy Petőfi Sándor néhány magyarórán ritkábban emlegetett szövegét, az tudja, hogy ez közel sincs így.) A pécsi előadásban hallható szleng és néhány átlagos káromkodás (ami egyébként nem volt szembetűnő, hiszen a hétköznapi regiszter részét képezi a mindennapokban is) nem öncélú, és nem üt el élesen a szövegkörnyezettől, mindig funkciója van. Humoros, figyelemfelkeltő hatású betoldások ezek, a drámában található helyzetekre adott spontán reakciók, talán részben a színészimprovizációk eredményei is. A használt nyelv friss és közérthető, semmivel sem felháborítóbb, mint a Szabó Borbála szövegét használó Bagó Bertalan-féle 2011-es rendezés – ami az első, látványosan alternatív szöveggel dolgozó előadás volt –, még úgy sem, ha abban tényleg egyetlen trágár szó sem hangzik el. A kecskeméti Bánk bán, amely a kritikák szerint, bár hétköznapi nyelvezetű, így is képes a színdarab kanonizált tartalmait közvetíteni, kifejezetten humoros.[25] A pécsi Bánk bán pedig a fiatalos nyelvezeten és a közéleti szófordulatokon túl hazai alternatív és popslágerek szövegeit is felhasználja, ami a drámai konfliktusoknak – amelyek egyébként érthetőbben lesznek – ironikus élt is ad. A zenei betétekben például Hiperkarma-, Kollár-Klemencz-, Oláh Ibolya- és Kaukázus-dalszövegek keverednek Katona, Nádasdy, esetenként Erkel Ferenc operájának szövegével.
A harmadik fő szempont a kommentekben a politika
Ismert tény ugyanis, hogy a darabot rendező Vilmos Noémi többször felszólalt a Színház- és Filmművészeti Egyetem alapítványi átalakítása ellen szervezett demonstrációkon. A Pécsi Nemzeti Színház azzal kezdi a közleményét, hogy a rendező és a dramaturg az SZFE végzős hallgatója, ezért várható volt, hogy a közvélemény hamarosan összekapcsolja az alkotók személyét, az SZFE körüli eseményeket és a „botrányos” előadást. Egyesek a néhány megvalósult előadás sikerének okát is ebben látták („Tombolt [a közönség], mert a pesti SZFE hallgatók jöttek le barátjuk előadására. Azonos elvek, azonos értékek. Liberálisok egymás közt.”), valamint hozzászólók az előadást és az alkotókat védelmükbe vevő kommentelőket is hasonló jelzőkkel illetik.
A közéleti adok-kapok persze manapság minden kontextusban előkerülhet. A nyilvánosan véleményt formáló tanárok politikai oldalra állítása sem szokatlan, erre számtalan aktuális példát hozhatunk, ahogy az az elvárás is sokszor megfogalmazódik, hogy az iskolának politikamentes terepnek kell lennie. Az eredeti, Bánk bán-előadással kapcsolatos „vita” persze alapvetően nem aktuálpolitikai témájú, hanem – ahogy azt fent kifejtettem – a kánonalakításról szól, ami a kötelező olvasmányok és tanárok szerepének bevonásával kvázi iskolai üggyé is válik.
Katona József darabja persze súlyos közéleti kérdéseket feszeget, amelyeket sem a drámaszöveg tárgyalásakor, sem a színrevitel alkalmával nem lehet mellőzni
A hazafiasság és a hatalomgyakorlás kérdése mellett felmerülhet az idegenellenesség, a társadalmi nyomor, esetleg a korrupció is, a tankönyvek pedig ezenkívül műfaji szempontból és Bánk szerepválságát a középpontba helyezve elemzik a darabot. A különböző színházi előadások –mint például Urbán András vagy Vilmos Noémi rendezése – reflektálhatnak az éppen aktuális politikai helyzetre akár szándékosan is, de még a magukat kevésbé politikusnak mutató, hagyományosabb értelmezések mentén haladó előadások – Vidnyánszky 2017-es munkája – is aktualizálóvá válthatnak egy-egy színpadi gesztus és az általa kiváltott reakciók miatt.[26]
Vilmos Noémiék előadása is politizál, de sokkal kevésbé direkt módon, mint ahogy azt az internetes kommentek feltételezik róla. Aradi Hanga Zsófia kritikája például kiemeli, hogy az előadás „nem elég bátor”, óvatoskodva utalgat a politikai kétarcúságára, a korrupcióra, és még az a bizonyos „nyolc trágár kifejezés” is inkább csak vicces, mintsem provokatív.[27] A „hazafiság-kereső tragédia” alcím azt sugallja, hogy az előadás többek között a hazához való viszonyt szeretné boncolgatni, és mivel a színház nem szakítható el attól a társadalmi-kulturális közegtől, amelyben létezik, ez óhatatlanul mai problémává is válik. Itt visszaidézhetjük a XIX. századi irodalom kiemelt szerepét és érinthetetlenségét az irodalomoktatásban, amivel az is együtt jár, hogy például a Himnuszból, a Szózatból vagy a Petőfi-versekből „kiolvasott” hazaszeretet fogalmát sosem magyarázzuk reflektáltan, nem kérdőjelezzük meg, pláne nem ironizálunk vele. A korábban említett előadások azonban –főleg azzal, hogy a főszereplőt egyáltalán nem heroikusnak mutatják be – megkérdőjeleznek, vagy legalább is árnyalnak számos olyan jellemvonást, amit Bánk inherens tulajdonságának tartunk: például a becsületességet, az elkötelezettséget, a hűséget. A pécsi előadás is ezt teszi, de ez a humor és ezek az utalgatások közel sem fajsúlyosak és keménykedőek, inkább megmaradnak a szövegszinten aktualizáló poénok szintjén (pédául Bánk vidékfejlesztő körúton járt, ahol kénytelen volt krumplit krumplival enni, vagy a békétlenek a „Szabad ország, szabad magyarok!” jelszót skandálják).
Hiába gondoljuk, hogy az iskola mentes lehet a politikától, többek között a kötelezővé tett szövegek azok, amelyek időről időre felvetik a közélet különböző kérdéseit
A pécsi előadás által kiváltott kommentek jó része szerint a tanár feladata, hogy a tanulókkal megismertesse a klasszikus műveket, a megértést pedig magyarázatokkal segítse. Ezek a magyarázatok szükségszerűen ki kell, hogy térjenek a körülöttünk lévő világban tapasztalt jelenségekre is. Mind a korábban említett „Bánk bán-búvárlatok” írásai, mind Hornok Máté fent hivatkozott tanulmánya arra utalnak, hogy a darab esetében célszerű innovatív módszereket (gondolattérkép, infografika, díszlet- és jelmezterv, szereplők csetbeszélgetése stb.) és problémacentrikus értelmezést alkalmazni, aminek a középpontjában állhat esetleg a bosszúállás motívuma, ami a drámajáték eszközeivel még inkább megmutatható.
Az értelmezésnek hasonlóan sarkalatos pontja lehet az igazságérzet, a politikus magatartás, a hazához való viszony megfogalmazása. Azt azonban el kell fogadnunk, hogy a fiatalabb generációk számára már nem ugyanazok a hazaszeretet kulturális jelölői, és hogy a valahova tartozást már nem a Bánk bán, hanem másfajta szövegek hordozzák;
ilyenek például a Vilmos Noémiék előadásában is használt dalszövegek, amelyek a haza és az otthon mibenlétének kérdését vetik fel. Ha mindenáron ragaszkodni szeretnénk Katona darabjának kanonikus pozíciójához, akkor el kell fogadnunk, hogy ez egy dráma, és a belőle készült színházi előadás mint szuverén értelmezés esetleg másfajta jelentéseket tár elénk, mint a saját olvasatunk vagy az irodalomkönyv. Ezeknek a különbségeknek a feltérképezése, értelmezése és összevetése pedig a tanárok és a színházi alkotók közös feladata.
A pécsi Bánk bán körüli vitának a kötelező olvasmányok, a magyartanítás, a színházértelmezés és a politika szempontjából is több tanulsága van. Egyrészt tudomásul kell vennünk, hogy egyes szövegek a nyelv változása okán mostanra nehezebben olvashatóak, de ez nem jelenti azt, hogy értéktelenek az oktatásban, csupán annyit, hogy több időt kell rájuk szánni, és máshogy kell tanítani őket.[28] (Kérdés persze, hogy a Katona darabjának korszerű módszerekkel való feldolgozásához és kötelezőként való elfogadtatásához mennyire elegendő az új kerettanterv által a „Klasszicizmus és kora romantika a magyar irodalomban” témakör dráma-tananyagrészéhez ajánlott két tanóra.) Másrészt, még ha alapvetésként is kezeljük azt, hogy a szöveg elolvasása nélkül nincs irodalomoktatás, be kell látnunk, hogy a problémaközpontú értelmezés, amelynek során a mű fontos pontjait – jelen esetben például a haza iránti kötelesség és az egyéni érdekek konfliktusát, a társ iránti személyes felelősséget, az életben való általános boldogulást – a tanulók tapasztalataival és valóságával próbáljuk összekapcsolni, sokkal érdekesebb és hatékonyabb. Ehhez pedig nagy segítségünkre lehet a dráma és a színház, hiszen a tettek elemzése, a cselekedtetés és az azzal járó megértés talán jobban elősegíti az öndefiniálást, és esetleg hozzájárulhat az olvasási problémák megoldásához is.
Oroszlán Anikó
Hivatkozások
A Bánk bán című előadás ismertetője a Pécsi Nemzeti Színház honlapján.
A Pécsi Nemzeti Színház nyilatkozata a Facebookon, 2020. szeptember 30.
Aradi Hanga: Nyolc trágár szó a zsarnokságról, Színház.NET, 2020. október 8.
Arató László: Nem kötelezők: Tanárszemmel egy deviáns szöveggyűjtemény margójára, Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum, Kritikák, 2020. augusztus 26.
Cavanagh, Sheila T.: Does ’Translating’ Shakespeare Into Modern English Dimish Its Greatness?, The Theatre Times, 2015. november 3.
Csatlós Hanna: Végre lefordították magyarról magyarra a Bánk bánt, hvg.hu, 2019. május 14.
Gombos Péter: „Ó, mondd, te mit választanál!”. A tanár felelőssége és lehetőségei a kötelező olvasmányok kiválasztásában, Könyv és Nevelés, 11. évfolyam, 2009/2.
Gondolatok a Pécsi Nemzeti Színház posztjához – A Bánk bán alkotóinak írása, Színház Online, 2020. október 2.
Herczog Noémi: Érthető?, Élet és Irodalom, LXIV. évfolyam, 2020/49, december 4.
Hornok Máté: „Nem vagy itt jó helyen…”, Taní-tani, 2021. február 14.
Imre Zoltán: (Nemzeti) kánon és (nemzeti) színház – Vita a Bánk bán 1930-as centenáriumi mise en scène-jéről, in A színház színpadra állításai: elméletek, történetek, alternatívák, Budapest, Ráció Kiadó, 2009, 71–92.
Jászay Tamás: Harc a nagyúrral, Revizor Online, 2020. október 13.
Kerettantervek. Oktatas.hu
Korokon átívelő értékek a tantervben. Csókás Adrienn interjúja Takaró Mihállyal, Magyar Nemzet, 2020. március 3.
Kovács Dezső: Ironikus Bánk, Színház.NET, 2011. szeptember 29.
Kricsfalusi Beatrix: Igazság vagy rút nemzeti gyűlölet?, Revizor Online, 2018. május 6.
Fazekas Ágnes: A netgeneráció és az iskolai (kötelező) házi olvasmányok, Képzés és Gyakorlat, 11. évfolyam, 2013/1–4, 49–62.
Milbacher Róbert: A lista mámoráról. Irodalom kánon és oktatás, Élet és Irodalom, LXV. évfolyam, 2021/1, január 8.
Pataki Ferenc: Trágár Bánk bán? Már most unom, Magyar Nemzet, 2020. október 3.
Péntek Orsolya: Miért üvöltesz?, Drót, 2021. február 27.
Petry Annamária: „Olvasni vagy nem olvasni: az itt a kérdés”. Diagnózis és jövőkép az olvasásról a 21. század elején, Irodalomismeret, 2012/4, 174–182.
Schiller Mariann: Magyarról magyarra – egy dráma túlélési esélyei, Revizor Online, 2019. május 2.
Shapiro, James: Shakespeare in Modern English?, The New York Times, 2015. október 7.
Szabó Borbála: Tóth Krisztina és a magyar politikapornó, 444.hu, 2021. február 25.
Tényleg szexelnek Az ember tragédiájában?, Origo, 2011. május 24.
Tényleg vegyük ki Jókait a kötelezők közül?, 24.hu, 2021. február 27.
Tizenegyes – Mit olvas az író? Tóth Krisztina, Ott Anna interjúja, Könyves Magazin, 2021. február 11.
Tóth Krisztina Jókai-kritikája: mik a tanulságai a kötelező olvasmányokról szóló vitáknak?, Partizán YouTube-adás, 2021. március 10.
Török Ákos: Az unortodox Bánk bán esete, Art7 Művészeti Portál, 2020. november 9.
Varga Bíró Tamás: Perverz Bánk bán Pécsett, 2020. szeptember 30.
Felhasznált szakirodalom
[1] A színházi nevelés különböző fogalmaihoz ld. a szinhazineveles.hu oldal fogalomtárát itt.
[2] A kerettantervek megtalálhatók az Oktatási Hivatal honlapján.
[3] A színház közleménye megtekinthető a Facebookon, de csatolták a színház holnapján az előadásról megtalálható információkhoz is.
[4] A szóváltás itt is elolvasható: Gondolatok a Pécsi Nemzeti Színház posztjához – A Bánk bán alkotóinak írása, Színház Online, 2020. október 2.
[5] A teljesség igénye nélkül: Jászay Tamás: Harc a nagyúrral, Revizor Online, 2020. október 13.; Herczog Noémi: Érthető?, Élet és Irodalom, LXIV. évfolyam, 2020/49, december 4.; Török Ákos: Az unortodox Bánk bán esete, Art7 Művészeti Portál, 2020. november 9.
[6] Pataki Ferenc: Trágár Bánk bán? Már most unom, Magyar Nemzet, 2020. október 3.; Varga Bíró Tamás: Perverz Bánk bán Pécsett, 2020. szeptember 30.
[7] A klasszikusok megbecstelenítése egyébként nem először válik közéleti és politikai témává. Alföldi Róbert Az ember tragédiája-rendezésének (2011) római színe például hetekig vita tárgya volt a sajtóban és a parlamentben is. Ld. Tényleg szexelnek Az ember tragédiájában?, Origo, 2011. május 24.
[8] A vitát kiváltó nyilatkozat, amelyben az írónő felveti, hogy Jókai Mór Az arany ember című regényét le kellene venni a kötelező olvasmányok listájáról, a Könyves Magazinban olvasható: Tizenegyes – Mit olvas az író? Tóth Krisztina, Ott Anna interjúja, 2020. február 11.
[9] Gombos Péter: „Ó, mondd, te mit választanál”. A tanár felelőssége és lehetőségei a kötelező olvasmányok kiválasztásában, Könyv és Nevelés, 11. évfolyam, 2009/2.
[10] Petry Annamária: „Olvasni vagy nem olvasni: az itt a kérdés”. Diagnózis és jövőkép az olvasásról a 21. század elején című cikkében például meglehetősen borús képet fest arról, miért nem olvasnak az iskoláskorú gyerekek. „A számítógépes játékok és a televízióban látható akciófilmek látványos pusztítást vittek végbe az ifjúság lelkében. Az igénytelen szóhasználat, az érzelemmentes gyilkolás a számítógépes játékokon, az empátia háttérbe szorulása az eredményességgel szemben, az ingerküszöb változása, kevesebb energia-befektetés az olvasás érdekében jellemzi a mai olvasókat.”; „Az olvasás az elmélyülés helyett, az érzelmek, a fantázia viszonylag felszínes cselekményes világába való menekülés tere lesz. Az olvasók között régen is volt egy réteg, mely ilyen »ponyvaszerű« [ti. a mai ifjúsági sikerkönyvek] olvasmányokra vágyott, de ezek száma mára többszörösére emelkedett, s az ilyen típusú olvasók mennyisége, társadalmi szinten minőségi változást hozott létre.” Irodalomismeret, 2012/4., 174–182, 174, 176.
[11] Erről bővebben ld. M. Fazekas Ágnes: A netgeneráció és az iskolai (kötelező) házi olvasmányok, Képzés és Gyakorlat, 11. évfolyam, 2013/1–4, 49–62.
[12] Erről bővebben: Cseri Péter: Tényleg vegyük ki Jókait a kötelezők közül?, 24.hu, 2021. február 27. és Tóth Krisztina Jókai-kritikája: mik a tanulságai a kötelező olvasmányokról szóló vitáknak?, Partizán, 2021. március 10.
[13] Hasonlóan üdvözlendő kezdeményezés a Nem kötelező – Kortársak és kimaradók – Szöveggyűjtemény középiskolásoknak – Magyar próza című kötet (Corvina Kiadó, 2020), amelynek méltató bírálatában Arató László kiemeli, hogy „ha a szöveggyűjtemény véletlenül betörhetne az iskolába”, jó alternatívát nyújthatna néhány jelenlegi kötelező olvasmány helyett. Arató László: Nem kötelezők: Tanárszemmel egy deviáns szöveggyűjtemény margójára, Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum, Kritikák, 2020. augusztus 26.
[14] Hornok Máté: Nem vagy itt jó helyen…, Taní-tani, 2021. február 14.
[15] Korokon átívelő értékek a tantervben. Csókás Adrienn interjúja Takaró Mihállyal, Magyar Nemzet, 2020. március 3.
[16] Milbacher Róbert: A lista mámoráról. Irodalom kánon és oktatás, Élet és Irodalom, LXV. évfolyam, 2021/1, január 8.
[17] Uo. Az oktatásban a kötelező olvasmányokra vonatkozó állandóan visszatérő kérdésre, miszerint miért kell egy bizonyos művet elolvasni, a diákok és a tanárok részéről is sokszor hangzik el az a válasz, hogy mert az „általános műveltség” része.
[18] Szabó Borbála: Tóth Krisztina és a magyar politikapornó, 444.hu, 2021. február 25. Ebben a cikkben is szó esik egy rugalmatlan gondolkodású magyartanárnőről.
[19] Imre Zoltán: (Nemzeti) kánon és (nemzeti) színház – Vita a Bánk bán 1930-as centenáriumi mise en scène-jéről, in A színház színpadra állításai: elméletek, történetek, alternatívák, Budapest, Ráció Kiadó, 2009, 71–92, 76, 80.
[20] A darab végén felolvastak néhány elképzelt jövőbeli eseményt (hatszáz forintos euró, etnikai feszültségek, az EU-ból való kilépés, Magyarország elleni embargó, a NATO bombázása stb.), és a nézőknek azt a kérdést tették fel, melyik bekövetkeztére hagynák el a hazájukat. Az esetről bővebben itt olvasható.
[21] Csatlós Hanna: Végre lefordították magyarról magyarra a Bánk bánt, hvg.hu, 2019. május 14.
[22] A kommentek teljes egészében újraolvashatók a Pécsi Nemzeti Színház Facebook-közleménye alatt. Az idézett hozzászólások nyelvhelyességét, helyesírását, ahol az az érthetőséget befolyásolta volna, javítottam (O. A.).
[23] V. ö. Schiller Mariann: Magyarról magyarra – egy dráma túlélési esélyei, Revizor Online, 2019. május 2. A Bánk bán iskolai olvastatásához és tanításához ld. még a Magyaróra című folyóirat első, összevont számát (Bánk bán-búvárlatok, 2019/1–4), illetve Adamikné Jászó Anna recenzióját (Könyv és Nevelés, 2019/3–4, 214–219, online is olvasható).
[24] A probléma nem magyarországi specifikum. Az Oregon Shakespeare-fesztiválon 2015-ben bejelentették, hogy Shakespeare összes darabját modern angolra fordíttatják, és így fogják színre vinni, mivel a XVII. század óta a nyelv túlságosan is sokat változott ahhoz, hogy manapság könnyen érthető legyen. A szándék hatalmas vitát váltott ki, a „lebutított szövegek” legvehemensebb ellenzője James Shapiro, a Columbia Egyetem Shakespeare-tudósa. Shakespeare in Modern English? című, a New York Timesban megjelent cikkében azt írja, Shakespeare nyelve sosem volt teljesen érthető a befogadó számára, és hogy mivel a darabok jórészt „hozott anyagból” dolgoznak, az egyetlen igazi shakespeare-i jellegzetesség a nyelv. A cikk végén azt javasolja, hogy a felfogadott fordítók írjanak inkább saját, modern darabokat. Ld. Shapiro, James: Shakespeare in Modern English?, The New York Times, 2015. október 7. (A témához lásd még Cavanagh, Sheila T.: Does „Translating” Shakespeare Into Modern English Dimish Its Greatness?, The Theatre Times, 2015. november 3.) A hagyományos brit Shakespeare-színjátszásban egyébként ugyanezekkel a megfontolásokkal indokolják azt, hogy a színészképzésben miért a nyelv és a megfelelő beszédmód az elsődleges.
[25] Kovács Dezső: Ironikus Bánk, Színház.NET, 2011. szeptember 29.
[26] Vidnyánszky Attila rendezéséről ld. Kricsfalusi Beatrix elemzését: Igazság vagy rút nemzeti gyűlölet?, Revizor Online, 2018. május 6.
[27] Aradi Hanga: Nyolc trágár szó a zsarnokságról, Színház.NET, 2020. október 8.
[28] A témához lásd még Péntek Orsolya: Miért üvöltesz?, Drót, 2021. február 27.