„A tér és az idő fontos faktorok a mágiában.”[1]
„Hát persze hogy mindez a fejedben történik, Harry, de attól még miért ne volna valóságos?”[2]
J. K. Rowling Harry Potter-regényfolyamának negyedszázados múltja főként a megérdemelt gazdasági és irodalmi siker története, mindazonáltal utóbbi jelző nem párosult feltétlenül és egyértelműen a művel. Az irodalmi közvélemény egy része szerint máig nem sorolható be ez az alkotás az esztétikailag értékelt-elfogadott alkotások körébe, s ehhez valószínűsíthetően hozzájárult a regényfolyamból készült kommerciális filmszéria is.
Ugyanakkor az olvasók egy része már a kezdetektől nem csupán gyermek- vagy ifjúsági regényként olvasta Rowling művét, hanem olyan alkotásként, mely saját jogán helyezhető el az angol nyelvű, illetve a világirodalom terében. A klasszika-filológusként és francia szakosként végzett Rowling következetesen és logikusan építette ki azt az irodalmi-mitológiai-kulturális utaláshálót, mely prózájának lehetséges világává formálódott. A mű alkalmas arra, hogy ifjú olvasóinak megtanítsa a tanulás és a gondolkodás fontosságát, ahogy arra is, hogy idősebb befogadóinak felhívja figyelmét az értés, az értelmezés és a megértés jelentőségére. Előbbi az életben való boldogulásra nevelés követelményét valósítja meg, míg utóbbi az irodalom egyik legősibb célját, a gyönyörködtetést.
Harry Potter történetének narrátora mindentudó, de nem mindent elbeszélő narrátor
Az angolszász krimiirodalom klasszikusaihoz, Arthur Conan Doyle-hoz vagy Agatha Christie-hez hasonlítható. A cselekmény elbeszélése nem folyamatos: vagy emlékezés szakítja meg, vagy párhuzamos történésszálak lassítják az olvasást. A tér és az idő az a két tényezője az elbeszélésnek, amelyekkel egy szerző meghatározó módon képes befolyásolni az értelmezést. Ez a befolyásolás Rowling egész eddigi életművében rendkívül tudatos. A terekben való időbeli megjelenés szekvenciái fontosak az értelmezés szempontjából. Ezzel a módszerrel bemutathatók a szereplők, a helyzetek, a helyszínek, az emlékek, az elbeszélést időben megelőző esetleges történések, de egyúttal a tér–idő-játék az olvasó manipulálásának is hatásos eszköze lehet. Jó példa erre Agatha Christie Egy marék rozs című regénye, mely tulajdonképpen kétszer kezdődik (mint például az Odüsszeia vagy Joyce Ulyssese): először in medias res, utána pedig a közös térben, meghatározott sorrendben megjelenő szereplőkkel szinte dramaturgiai rendben, színpadias módon.[4] A Harry Potter és a Tűz serlege bevezetése (az első 200 oldal) olyan, mint egy operanyitány: titkolózva, de mindent elárul a következőkről, motívumokként felvonultatva a későbbi cselekményre utalásokat.[5]
Kedvelt eszköz a regényfolyamban a csúcspontig hosszan kitartott váratlan fordulat.
Ez jelentkezhet egy olyan megtévesztő cselekményszállal is, melyben valóban beigazolódik az olvasó eredeti (sugalmazott) föltevése, de úgy, hogy annak értelme megváltozik.[6] Az értelmezések változásának időben és térben legsűrítettebb formája a Harry Potter és az azkabani fogoly csúcsjelenete a szellemházban, amikor Sirius Black és Peter Pettygrew előéletére derül fény.[7]
Rémszem Mordont a negyedik kötetben úgy fogadja bizalmába Harry Potter (és az olvasó), hogy közben mindketten csalás áldozatai lesznek. Mordon valóban Harry harcostársává válik a későbbi kötetekben, de föltűnik-e az olvasónak, hogy az említett kötet egészében a jóakaratú Mordon álarca alatt Barty Kupor, Voldemort bizalmasa volt az, aki – látszólag – egy éven át támogatta a „kis túlélőt”?
A krimi prózapoétikájához kapcsolódóan fontos az elhallgatás, a téves, hiányos, egyedi szemszögből érkezett-szolgáltatott, illetve értelmezett információ. Mindez befolyásolja, ezen belül gátolhatja is a jelentésképződést és az információáramlást, abból a célból, hogy egy, az elbeszélést igen erősen a kezében tartó narrátor képzetét keltse. Mindehhez járulnak még a klasszikus angolszász prózára (Dickens, Thackeray), de különösen a krimiirodalomra jellemző, a szereplők eltérő neveltetésből, hozzáállásából származó félreértések, melyek a mű lehetséges mondanivalójával is szoros egységet képeznek. Mindez azért lényeges, mert az olvasó ebben az esetben főként a szereplők szemszögéből értesülhet az eseményekről.
További szempont lehet a detektívtörténet hatásának vizsgálatához Hermione Granger memóriája és logikai következtetőképessége, amely Doyle Sherlock Holmes-ának vagy Christie Hercule Poirot-jának, de főként Poe Auguste Dupinjének vaslogikáját illetve lélekjelenlétét idézheti. Erősíti ezt a hagyományszálat, hogy Ron Weasley éppolyan hűséges, elkötelezett, becsületes, önfeláldozóan bátor és tettre kész társ Hermione (és Harry) kalandjaiban, mint az említett magánnyomozóknál Watson doktor, Hastings kapitány és a Dupin-történetek névtelen elbeszélője. A nyelvi lelemény kapcsán említendő a latinnak mint az európai kultúra közös eredőjének ismerete, valamint a beszélő nevek, melyek jelentős mértékben gazdagítják a magyar fordítás nyelvi anyagát, Tóth Tamás Boldizsár munkáját dicsérve.
A házak, a terek, a helyek és helyzetek (Roxfort, Privet Drive, Odú, Grimmauld tér stb.) nagyon fontosak az elbeszélés és a metaértelmezési stratégiák szempontjából. Rögzített terekről van szó, beágyazódnak az elbeszélésbe, és formálják a cselekményt.
A Roxfort mellett talán a legfontosabb tér a King’s Cross pályaudvar, mely a változást, a folytonos mozgásban létet szimbolizálja, de a bardo értelmében vett köztes lét[8] tere is lehet, főképpen az utolsó könyv élet és halál közötti látomásában. Harry „[a]bban sem volt biztos, hogy ő maga ott van”.[9] A és a 9 és ¾. vágány jelezheti azt is, hogy a varázslók játékos csínyek és bújócska mögé rejtik különállásukat, de ez a másság miatti tudatos-tudattalan szégyenből vagy a felsőbbség-, illetve a felelősségtudatból is származhat. Ezzel párhuzamosan a Teszlek Süveg a falanszterképződés eszközeként éppúgy értelmezhető, mint a pályaválasztásban nyújtott segítségként. A varázslók rejtőzködve élnek a muglik között, habár azok nemigen árthatnak nekik. A megnyilvánulás is kerülendő, éppen ezt a törvényt sértik meg előszeretettel a feketemágusok, egyszerre jelezve, hogy a varázslótársadalom jogrendszerén is felül állnak, valamint, hogy nem tartják magukkal egyenrangúaknak a muglikat. A varázslók főleg vidéken élnek. Vajon miért? A válasz Dursley-ék viselkedése: „A gyogyósok külön iskolájába fogtok járni – fröcsögött tovább ádáz élvezettel Petunia. – Te meg az a Piton… tiszta bolondok vagytok mind a ketten! Még jó is, hogy elvisznek titeket a normális emberek közül. Legalább megvédenek minket tőletek.”[10]
Harry két világban él párhuzamosan, a varázslók és a muglik világában. Az ő élettapasztalata segíthet a megértésben és az elfogadásban, összekötheti az ellentétesnek tűnő érdekeket és életpályákat.
A terek közötti átjárás a világok közti minőségi váltás lehetőségét adja a szereplőknek. Megváltozott-megváltoztatott, „fantasztikus” világ Harry Potter varázsvilága, de a már lefektetett logikai rendszert (a játékszabályokat) mindenkinek be kell tartania: az elbeszélőnek is.
A Roxfortot a tudás és a nevelés szakralizálja
Nem csak a hozzá fűződő „ősi” mítoszok értelmében nevezhető szakrális térnek; társadalmi fontossága is kiemeli a profán térből egy tudásalapú közösségben. Az utolsó kötetben a főszereplőknek el kell hagyniuk a legfontosabb helyet, Roxfortot, hogy aztán szükségszerűen oda térjenek vissza a küldetésük (quest) után, mert csak az iskola hieratikus terében fejeződhet be a történet, ráadásul a nagyteremben, mely a közösségi ünnepek, fontos bejelentések, események, manifesztációk színtere. Mellette az iskola kultikus helyek egész gyűjteményét hordozza, a Szükség szobájától, a Házak klubhelyiségein és a vadőr kunyhóján át a tantermekig, a sportpályáig vagy az igazgatói szobáig. A sport tere is a társadalmi nyilvánosságnak, a közösség természetes megnyilatkozásának, bizonyos értelemben a közösség előtti megmérettetésnek, a sikernek és a bukásnak a helye. A vadőr kunyhója mint titokzatos, köztes állomás a vadon, a természet és a társadalom építménye között, számtalan európai népmeséből, mítoszból, illetve műalkotásból ismert (mint az Arthur-mondakör, a Grimm-mesék vagy D. H. Lawrence-től a Lady Chatterley szeretője). Ezenkívül az erdő, a civilizáción túli terület számos kultúrában a fiatalok beavatásának színtere.[11]
A három fiatal utazása a befejező könyvben a klasszikus – például a lovagi kultúra értelmében vett – küldetés (quest) mintáját idézi, de úgy, hogy annak a XX. századi irodalomban átértelmezett, dekonstruált változatát is magában foglalja. Eredője lehet a Grál mítosza, midőn a küldetés célja a szent kehely megszerzése, ennek dekonstrukciója J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című trilógiája, melyben az út végén el kell veszíteni, el kell pusztítani a gyűrűt. Harry Potterék vállalkozása a horcruxok,
Voldemort lélekdarabkáinak felkutatásának és elpusztításának tekintetében az utóbbi, míg a történet során kibontakozó, a halál ereklyéire vonatkozó „gyűjtőmunka” az előbbi mintát követi.
Mindkét folyamat a mítoszoknak, legendáknak és meséknek megfelelően a központi térből – a Roxfortból – indul ki, és ott is éri el tetőpontját, végső értelmét. Iskolaregényről van szó. Szójátékkal élve: iskola a határon, a világ és a józan ész, a realitások és a mese, a varázslat határán. Csakhogy a motívum ennél mélyebben kódolt a világirodalomban. Ottlik Géza Iskola a határonja mellett Szabó Magda Abigéljét fontos említeni, legalábbis a magyar olvasó számára. J. K. Rowling inkább az angol realista nagyregények már említett anyagából dolgozhatott, de az iskola, a felnőtt- és a gyermeklét határán játszódó történetek szempontjából megemlíthetjük még Mario Vargas Llosa A város és a kutyák, Robert Musil Törless iskolaévei, William Golding A legyek ura vagy legutóbb Takami Kósun Battle Royale című regényeit is. Az elkülönült kis csoportban való ideiglenes, ám a későbbi időket meghatározó létezés mellett fontosabb ezúttal az egyén képzésének, tanításának, nevelésének kérdése. Ez a motívum az olvasó eszébe juttathatja a már említett Dickens művei mellett az olyan nevelési regényt is, mint Goethe Wilhelm Meistere.
A tanulás általában elkülönült, néha zárt vagy titkos helyen zajlik
Dumbledore, Lupin, vagy Mordon életükkel is igazolják a közismert tételt: a jó pap holtig tanul. A szellemi éberség egyik alapvető közege a tanítás, mely által gyakorlatilag folyamatossá válik a tanulás, akár az önképzés értelmében. A tudás aktív alkotóerővé, reflektált és reflektáló gondolkodássá válik. Információfölvétellé és annak gyakorlati alkalmazásává. Utolsó közös útjuk alkalmával Dumbledore föltűnően sokat bölcselkedik, talán tudása egy részét próbálja átadni Harrynek? Ilyen lehet „[a] halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól”[12] tétel, mely gondolatébresztő viszonyban állhat Platónnak a tudásra és a megismerésre vonatkozó megállapításaival a Szókratész védőbeszédéből.[13]
A mesék és mondókák fontos szerepet játszanak az elbeszélésben, ebben az említett Agatha Christie prózája mellett Lewis Carroll abszurd, illetve nonszensz műveihez hasonlítható a regényfolyam.
Analógiás lehet a versek-versikék szerepe, például a Jabberwocky című költeménynek az Alice Tükörországban című regényben betöltött funkciójára gondolva.[14] Az eltérő nevelés-nevelődés lehetővé teszi, avagy kizárja a különböző szövegek, jelrendszerek, illetve léthelyzetek megértését, felismerését, megoldását. Bogar bárd meséit sem Harry, sem Hermione, sem Voldemort nem ismerheti, mivel a varázslók társadalmán kívül nevelkedtek, így a halál ereklyéinek fontosságát sem ismerik fel, hasonlóan ahhoz, ahogy Neele felügyelő nem értheti a Lúdanyó-versek fontosságát az Egy marék rozs című Miss Marple-történetben.[15] Másrészt, aki nem hajlandó tanulni, annak csökkennek az esélyei, és végül veszít: „Amit Voldemort nem becsül, azt megérteni sem hajlandó.”[16]
A három testvér meséje, mely A Halál ereklyéinek történetét hagyományozza, metaszöveg, de befelé is mutat, a főszöveg lehetséges világába, ahol az ereklyék szintén fontos szerepet kapnak. Az ereklyék és a halál viszonyának megítélésében, pontosabban a történet igazolhatóságának megállapítására vonatkozólag óvatos az elbeszélő:
Aztán hogy tényleg egy elhagyott ösvényen találkoztak-e a Halállal… Úgy vélem, valószínűbb, hogy a Peverell testvérek pusztán csak tehetséges és igen veszélyes varázslók voltak, akiknek sikerült megalkotniuk azt a három rendkívüli, mágikus tárgyat. Az efféle holmik gyakran válnak legendák ihletőivé, s úgy sejtem, ilyen módon lettek belőlük a Halál ereklyéi.[17]
A történet mitikus múltba kerül, meséből szinte mítosszá válik, olyan közösséget, illetve közös tudást alapító szöveggé, melynek egzakt értéke-fontossága feledésbe merült ugyan (a gyermekmesék szintjére került), hatása mégis aktuális, közvetlenül felfogható-megragadható, szerepe a jelenben vitathatatlan.
Az idő a főszereplő Harry Potter fejlődéséhez, éveihez, változásaihoz kötődik, érzékelésének megfelelően múlik: hol lassabban, hol gyorsabban. Sorsát nemcsak az olvasó követi figyelemmel, de egyik szereplő számára sem közömbös, a mese morfológiájának megfelelően segítő és ártó szereplőkről lévén szó.
A Harry Potter és az azkabani fogolyban Hermione időutazása azzal együtt, hogy finoman árnyalja Harry jellemét (a kis túlélő olyan mértékben magányos, hogy ha külső segítségre van szüksége, még azt is önmagától kell kérnie),[18] olyan beavatkozás az elbeszélés rendjébe, mely nem igazodik annak egyéni logikájához. A Harry Potter és a Tűz serlegében Harry időérzékelése válik különössé (ezzel összefügghet, hogy nem hordja az óráját).
Ahogy az az első próba előtt is történt, az idő megint száguldani kezdett, mintha valaki gonosz varázslattal felgyorsította volna az összes órát. Még egy hét volt hátra február huszonnegyedikéig (van még idő)… még öt nap (most már ki kéne találni valamit)… aztán már csak három (könyörgök, segítsen valaki…).[19] […] Az idő aznap még a korábbinál is furcsábban viselkedett; nem vánszorgott, nem is rohant, mint az elmúlt napokban, hanem nagy ugrásokban haladt.[20]
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen időkezelésű elbeszélés olvasója különösen ki van szolgáltatva a narrátornak, a posztmodern irodalomból ismerős illúzió teremtődik újra: a befogadó elhiszi, hogy a történet még mindig elmondható. Ebben az időben bomlik ki Harry nevelődése, mely a gonosz elleni harccal lesz analóg, annak jelképévé válik. Ezt erősíti az a marketingfogásként is igazolható szövegteremtés, melyben a folytatásos regények-képregények hagyományának mintájára képződik meg a kötetek címe: a főszereplő nevét követő „és” összeköttetést teremt a tulajdonképpeni aktuális címmel, így a történet minden esetben alárendelődik a főszereplő személyiségének. Másrészt a fogyasztó figyelmét még az olvasás előtt egy, az értelmezéshez hasonló folyamatban ragadja meg a szöveg: a cím először egy megszokott, ismert információval szólít meg (a főszereplő nevével), s ez biztonságérzetet, fogyasztói szempontból a helyes választás megnyugvását hozza, majd egy olyan új információt ad, mely éppen eddig ismeretlen voltával ébreszti fel, tartja fenn, és vezeti tovább a potenciális olvasó figyelmét, érdeklődését.
Fontosak a regényfolyamban az álmok
Főként Harry álmai, melyek egyrészt a fáradt elme pihenésének tipikus tüneteit mutatják, másrészt a Voldemorttal való „kapcsolattartást” is szolgálják. A tudatformák tartalmainak áramlása, illetve ezek tulajdonsága, minősége különösen fontos: a varázslótársadalom is információs társadalom, központi szerepet játszik benne a tömegmédia, melynek Rita Vitrol éppúgy ikonikus képviselője, mint a celebritásoknak (Gilderoy Lockhart)[21] a média popkultúrájához tartozó világa.
Az államilag támogatott média hatalmi diskurzusa mellett megjelenik az ellenretorika is: az ellenállók közössége saját elképzeléseinek megfelelően értelmezi az eseményeket és a világot. A Xenophilius Lovegood szerkesztette Hírverővel megjelenik a szamizdat, a Potterfigyelővel pedig a kalózrádió.[22] Rowling finom társadalomkritikai érzékéről tanúskodik, hogy a Hírverővel valójában egy bulvárlap lesz az ellenállás fóruma.[23] A hatalom itt is megváltoztatja az információs valóságot a média segítségével. A sajtó – és képviselője, Rita Vitrol – hatalma és befolyása a varázstársadalomban olyan nagy, mint az olvasók világában.
A varázslók minisztériumában azért túlóráznak, hogy helyrehozzák az álhírek okozta problémákat, s nem a létező válsággal küzdenek – így persze az a kérdés is feltehető, hogy melyik válság, melyik valóság létezik. Amiben élnek, vagy amit a tömegmédia teremt?
Elképzelhető, hogy a tömegmédia által teremtett valóságban élnek. A sajtó szerepe a politikai életben is jelentős: Cornelius Caramel miniszter inkább Rita Vitrol cikkeinek hisz, mint Harry Potternek, a szemtanúnak.[24]
Figyelembe véve, hogy némely kivételesen tehetséges varázsló és boszorkány állatalakot is képes ölteni (ők az animágusok), s az állatalak formálója lelkének lényegi tulajdonságára utal, nem meglepő, hogy Rita Vitrol rút bogárrá (poloska?) képes átváltozni. Az elbeszélő szempontjából mindez lehet az újságírásban rejlő iróniára tett utalás vagy görbe tükör a médiának. A sajtó és a politika, az álságosság és a valóság összefonódására és annak következményeire utalhat az is, ahogy a gyerekek – Harry, Luna és Hermione – beszélgetnek az újságíróval.[25] Megmutatkozik a regényfolyamban az átlagpolgár feltétlen, vak bizalma az intézmények mint a hatalom birtokosai és gyakorlói iránt: „Harry nem tudta megállni, elnevette magát, annyira jellemző volt a bácsikájára ez a gondolkodásmód: feltétlen bizalommal fordul a hatalom intézményeihez, még ha azok egy olyan világhoz tartoznak is, amit megvetendőnek, abnormálisnak ítél.”[26]
A tekintélytisztelet mélyen gyökerező ösztöneiről van szó ezúttal. Az elnyomás és a manipuláció nem kizárólag a totalitarianizmus (fasizmus, kommunizmus) jellemzője. A Voldemort kezébe került államirányítás nem diktatúra. Hatalmának fönntartásához a látszat megóvására van szüksége. Elbizonytalanítja, összezavarja, megfélemlíti, s ami a legfontosabb, a kollektív bizalmatlanság eszméjére kondicionálja az állampolgárokat. „Ha hivatalosan is átveszi a hatalmat, az nyílt ellenálláshoz vezethetett volna, ez az álcázott puccs ellenben zavart, bizonytalanságot és félelmet szült.”[27]
A társadalom s vele együtt a civilizáció, a kultúra véletlenszerűvé válik, s ez a véletlenszerűség a terrorban (halálfalók hordái garázdálkodnak az országban), valamint az államilag kikényszerített terrorizmusban (hatalomátvétel és hatalomgyakorlás a Roxfortban) jelentkezik.
Fontos a genealógia, az ősök közössége, ezzel együtt a hagyomány őrzése
Harry Potter és Voldemort valójában rokonok, Ignotus Peverell leszármazottai (Voldemort Mardekáron keresztül). Küzdelmük ebből a szempontból a közös ősökkel bíró emberiség örök küzdelmének újraírása, ha Ardzsuna királyfi és Krisna végső csata előtti párbeszédére gondolunk a Mahabháratából,[28] vagy a kelta, illetve germán mitológiára, amelyben jó barátok, testvérek, apa és fia párbajoznak életre-halálra egy szerencsétlen véletlen, egy árulás vagy éppen a becsület kényszeréből.[29] Az aranyvérűek közül szinte mindenki rokona mindenkinek. Csakhogy mindenki más hagyományszeletet választ ki, főként a családi-kisközösségi háttér miatt (a négy Ház az iskolában), mások (Voldemort, Malfoy, Hermione, Dumbledore) önálló értelmezésre törekszenek, számukra a kollektív kulturális háttér pusztán kiindulópont az egyéni identitás kialakításához. Ugyanakkor az általuk létrehozott kivételek vagy szélsőséges értékek mindenképpen hozzájárulnak a közösség arculatának formálásához.
Harryt az is összeköti Voldemorttal, hogy mindketten a Roxfortban érzik otthon magukat, egyéniségüket az intézmény által vélik meghatározhatónak.
Ebben minden bizonnyal nagy szerepet játszik árvaságuk, pontosabban a szülői támogatás nélküli függetlenség mint léttapasztalat, mely fontos szervezőeleme olyan műveknek, mint Charles Dickens Twist Olivérje, Copperfield Dávidja vagy Charlotte Brontë Jane Eyre-je.
A szerző Merope, Voldemort anyja nevével az ógörög mítoszok árnyékos oldalát idézi meg a történetben. Μερωπη jelölheti Órión khthonikus óriás anyját, mostohaanyját, mostohanővérét, vagyis a formátlan, vad erők eredetét. Más mítoszváltozatok szerint így hívták Sziszüphosz őskirály feleségét, akiről tudható, hogy mindig segítője volt furfangos férjének, ha az istenek eszén kellett túljárni. Végül egyes források szerint Oidipusz nevelőanyját is így hívták, s ez az elkerülhetetlen végzetre, de a tévedésre és a helyettesítésre is utalhat.[30]
A történet egy pontján Berty Kupor is a gyermekkora és a szüleihez való viszonya miatt hasonlítja magát Voldemorthoz,[31] ahogy Hagrid, a vadőr is talál magának azonosítási pontot Harryvel: ő félóriásként társadalmi szempontból egy kisebbségi csoporthoz tartozik, míg Harryt a kiválasztottság kétes értéke teszi kívülállóvá. Mindenesetre mindketten az elvárhatónál szorosabban kötődnek a Roxforthoz: Hagrid ott lakik, s Harry is itt tölti a legtöbbet idejének abból a részéből, mely fölött szabadon rendelkezhet. Erős szövegkohéziót szervező motívum lesz Voldemort haragja, mely az Íliász Akhilleuszának sértettségéhez hasonlóan a cselekmény egyik alapító mozzanata: mivel Dumbledore megtagadja Tom Denemtől, hogy a Roxfortban taníthassa a sötét varázslatok kivédését, Denem átka miatt minden évben más tanítja majd ezt a tárgyat.
Az, hogy Voldemort, mikor másodszor is megpróbál végezni Harryvel, a saját, Potterben rejtőző énjét pusztította el, eszébe kell, hogy juttassa az olvasónak Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde című regényének alapötletét: az egy emberben rejtőző többféle személyiség kínzó problémáját, amely C. G. Jung pszichológiájának szintén egyik központi gondja,[32] de Franz Kafka műveiben is gyakorta fontos háttér.[33]
Harry és Voldemort között az utolsó jelenetben szinte táltosküzdelem folyik[34] (hiszen varázslók, mágusok harcáról van szó), a harc kimenetele eldönti a világ további sorsát, pontosabban azt, hogy kizökken-e az idő, vagy minden halad tovább a kozmosz rendje szerint. A jóslat, amely Harry Potterre és Voldemortra vonatkozik, önbeteljesítő, ahogy az ókori görög mítoszokban is: Voldemort tettei, melyekkel el akarja hárítani a jóslat hatását, idézik elő annak beteljesedését. Harry Potter és Neville Longbottom neve felcserélődik.[35] Voldemort a művészetek (az irodalom) klasszikus értelmében vett zsarnok: félelmében a megszüntetési kísérlettel teljesíti be a jóslatot.[36] A történet folyamán az olvasó lassan ráébred, hogy az eddigi legesélytelenebb, legügyetlenebb kisember, Neville, egy – a Voldemort döntése által megteremthető – párhuzamos valóságban Harry Potter vezető személyiségét hordozná, vagyis a választóvonal a „hírességek” és a suta hétköznapi emberek világa között hajszálvékony.[37]
Mindezzel összhangban válik központivá az eleve elrendelés és a szabad akarat kérdése. Dumbledore tanítása és nem egészen etikus befolyásolása nyomán Harrynek rá kell döbbennie a közösségben vállalt szerepének végső jelentésére: a James G. Frazer által leírt tavaszi áldozatnak vagy május királyának megfeleltethetően a közösség tudva-tudatlanul áldozatnak szánja a „kis túlélőt”, a közösség jövője érdekében meghozott áldozatnak.[38] Az akaratszabadság és a sors szükségszerűsége között a kollektív és egyéni léttapasztalat átgondolt értelmezése hozhatja meg a döntést, s ez lehet az a humánum számára adott lehetőség, melyet a műalkotás sugall.
„Útja befejezéséhez érve Harry […]most végre megértette, mire próbál rávilágítani Dumbledore. Olyasmi ez, gondolta, mint hogy behurcolják‐e őt az arénába, ahol élethalálharcot kell vívnia, vagy felemelt fővel, önszántából vonul be. Vannak talán, akik azt hiszik, hogy a két dolog között nincs lényeges különbség, de Dumbledore tudja – és én is tudom, meg a szüleim is tudták, gondolta fellángoló büszkeséggel –, hogy ezen a különbségen áll vagy bukik minden a világon.”[39]
Vagyis nem pusztán az irodalom az értelmezés tárgya, de maga az emberi lét is, s a művészetek (így az irodalom) pusztán ezt a léttapasztalatot tükrözik
A történet íve a hét könyvön belül egyenletes, sohasem kellett ismételni az eseményeket, a kötetek egységes egészet képeznek, bár külön-külön is értelmezhetők. Talán csak a Harry Potter és a Főnix rendje kivétel, sűrű visszautalásaival. A gondosan fölépített jelképrendszer és a teremtett világ tárgyi kelléktára, valamint létezői nem alkalmi epizódszerepek, a maguk helyén újra előkerülhetnek a regényfolyamban (sárkányok, gurkók, gyanuszkóp, baziliszkusz, sőt, a táltosok is). Ezek közül néhány később perdöntő fontosságú lesz az elbeszélés szempontjából. Peverell címeres gyűrűje vagy Mardekár nyaklánca távoli idők és terek történéseit köti össze, megvalósítja a Mircea Eliade által „in illo temporé”-nak nevezett, a korszak és a mindenkori jelen közti közvetlen kapcsolatot.[40] A regény komplex világa mitológiával, utaláshálóval, társadalmi-természeti fölépítménnyel, hivatkozott művekkel (A kviddics évszázadai; Mágikus lények és gondozásuk; Bogar bárd meséi) épül fel. Ebben a világban is az emlékezés ad lehetőséget az eltávozottakkal való kapcsolattartásra.
Az emlékezet kitüntetett szerepet kap: az emlékek gyűjtőhelye, az igazgatói szobában található Merengő a múlt letéteményese mellett a tudás újabb szimbólumává lesz. A múlt bonyolult eseménysorai a jelen heroikus küzdelmei által válnak értelmezhetővé: a hérosz életének eseményei által újra megképződik a mítosz.
Legfontosabb példa erre a horcruxok keresése, elsősorban abban az értelemben, ahogy Harry és barátai életén keresztül közvetlenül hat az ősminta. A ködös, ellentmondásos hétköznapok mögött a szereplők számára a művészet és a mítosz emlékezete által megörökített valóság jelenik meg: „A zűrzavar mögött csodálatos módon felsejlett a rend.”[41] A hérosz az aktuális főszereplő alakjában valójában mindig az, aki a kezdet kezdetén először választotta el a kozmoszt a káosztól. Mitikus tette, pontosabban annak ciklikus rituáléja a jelenen keresztül a jövőben is biztosítja az értelmes világ fennmaradását.
Kelemen Zoltán
Hivatkozott művek
A köztes lét könyvei. Tibeti tanácsok halandóknak és születendőknek. Ford. Kara György. Budapest: Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1999.
A Treasury of Irish Folklore. The Stories, Traditions, Legends, Humor, Wisdom, Ballads and Songs of the Irish People. Edited with an Introduction by Padraic Column. New York: Wings Books, 1982.
Baktay Ervin. Mahábhárata Bharata nagy nemzetsége. Szeged: Szukits Könyvkiadó, 2003.
Bürger, Gottfried August. Wunderbare Reisen zu Wasser und zu Lande, Feldzüge und Lustige Abenteuer des Freiherrn von Münchhausen Wie er dieselben bei de Flasche im Zirkel seiner Freunde selbst zu erzählen pflegt. Leipzig: Verlag Philipp Reclam, jun. 1969.
Carroll, Lewis. Through the Looking Glass. London: Penguin Books, 1994.
Christie, Agatha. Egy marék rozs. Ford. Borbás Mária. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1977.
Eliade, Mircea. Misztikus születések. Tanulmány néhány beavatástípusról. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1999.
Eliade, Mircea. A samanizmus. Az eksztázis ősi technikái. Ford. Saly Noémi. Budapest: Osiris Kiadó, 2002.
Eliade, Mircea. Az eredet bűvöletében. Vallástörténeti kutatás és módszertan 1912-től napjainkig. Budapest: Cartaphilus Kiadó, 2002.
Eliade, Mircea. Vallástörténeti értekezés. Ford. Sujtó László. Budapest: Helikon Kiadó, 2014.
Fehérlófia. Szerk. Hoppál Mihály. Budapest: Európai Folklór Intézet – MTA Néprajzi Kutatóintézete – L’Harmattan Kiadó, 2007.
Frazer, James G. The Golden Bough A Study in Comaparative Religion. Edinburgh: Cannongate Books, 2004.
Gregory, Augusta. Chuchulain az ulsteri hős. Ford. Erdődi Gábor – Farkas Bíborka – Pongrácz Zsuzsanna – Sághi Csaba – Szabadkai Zsófia – Szalay Zsófia. Budapest: General Press Kiadó, 2010.
Hoppál Mihály. Sámánok Eurázsiában. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2005.
Jung, Carl Gustav. Mélységeink ösvényein. Ford. Bodrog Miklós. Budapest: Gondolat Kiadó, 1994.
Kafka, Franz. A per. Ford. Győrffy Miklós. Budapest: Helikon Kiadó, 2019.
Kerényi Károly. Görög mitológia. Ford. Kerényi Grácia. Szeged: Szukits Könyvkiadó, 1997.
Rowling, J. K. Harry Potter és a Félvér herceg. Ford. Tóth Tamás Boldizsár. Budapest: Animus Kiadó, 2005.
Rowling, J. K. Harry Potter és a Főnix Rendje. Ford. Tóth Tamás Boldizsár. Budapest: Animus Kiadó, 2003.
Rowling, J. K. Harry Potter és a Halál Ereklyéi. Ford. Tóth Tamás Boldizsár. Budapest: Animus Kiadó, 2007.
Rowling, J. K. Harry Potter és a Titkok kamrája. Ford. Tóth Tamás Boldizsár. Budapest: Animus Kiadó, 2000.
Rowling, J. K. Harry Potter és a Tűz Serlege. Ford. Tóth Tamás Boldizsár. Budapest: Animus Kiadó, 2000.
Rowling, J. K. Harry Potter és az azkabani fogoly. Ford. Tóth Tamás Boldizsár. Budapest: Animus Kiadó, 1999.
The Oldest English Epic Beowulf, Finnsburg, Waldere, Deor, Widsith and the German Hildebrand. Translated in the original metres with Introductions and Notes by Francis B. Gummere. New York: The Macmillan Company, 1922.
Végjegyzetek
[1] Rowling, 2003. 459.
[2] Rowling, 2007. 592.
[3] Köszönet Kérchy Annának, aki a logikai motívumoknak erre a lehetőségére felhívta a figyelmemet.
[4] Christie, 1977. 3, 18–29, 32–38.
[5] Rowling, 2000. 7–156.
[6] Ilyen Sirius Black ajándék seprűjének története. Rowling, 1999. 205–214.
[7] I. m., 317–328.
[8] A köztes lét könyvei. 1999.
[9] Rowling, 2007. 702.
[10] I. m., 549.
[11] Eliade, 1999. 259–262. Ld. még: Uő: „Beavatás és a modern világ”. Eliade, 2002. 202–207.
[12] Rowling, 2005. 541.
[13] St. 29a–b
[14] Carroll, 1994. 27–30.
[15] Christie, 1977. 71–75.
[16] Rowling, 2007. 581.
[17] I. m., 585.
[18] Rowling, 1999. 351–354, 376–377. V. ö. ezzel a magát és lovát a hajánál fogva a mocsárból kihúzó Münchhausen báró történetével. Bürger, 1969. 35.
[19] Rowling, 2000. 302–303.
[20] I. m., 331.
[21] Rowling, Titkok. 2000. 39, 46, 59–61, 88–90, 93–94, 97–-100, 155-157, 165-167, 179-184, 216, 222-223, 225, 253, 268-269, 274-283, 301-302. Rowling 2003. 440-446.
[22] I.m. 121, 167, 170-175, 190, 500, 522, 730-731. 745. Rowling 2005. 134-136. Rowling 2007. 328, 330, 332, 346-347, 362-367, 474, 477.
[23] Rowling 2003. 174, 232, 491-493. 501-504. Rowling 2007. 251-252.
[24] Rowling 2000. 650.
[25] Rowling 2003. 488-491.
[26] Rowling 2007. 34.
[27] I.m. 177.
[28] Baktay 2003. 214-221.
[29] Francis B. Gummere 1922. 171-177., Gregory, 2010. 281–282.
[30] Kerényi, 1997. 114, 200–201, 211.
[31] Rowling, 2000. 628–629, 632–638.
[32] Jung, 1994.
[33] Kafka, 2019.
[34] Hoppál, 2005. 49–50.; Fehérlófia. 2007. 130–131.; Eliade, 2002. 268.; A Cualngei bikarablás. Részleteit ld. például A Treasury of Irish Folklore. The Stories, Traditions, Legends, Humor, Wisdom, Ballads and Songs of the Irish People. Edited with an Introduction by Padraic Column. New York: Wings Books, 1982. 56–58, 72–73.
[35] Rowling, 2003. 726.
[36] Rowling, 2005. 486.
[37] Megjegyzem, a történet végére Neville valóban megtalálja, és megállja a helyét: „Harry nem tudta eldönteni, mi a szörnyűbb: maguk a tények, vagy a keresetlen tárgyilagosság, ahogy Neville előadja őket.” Rowling, 2007. 473.
[38] Frazer, 2004. 183–408.
[39] Rowling, 2005. 488.
[40] Szó szerint: „abban az időben, annak idején”, vagyis a hétköznapi, történeti időtől elkülönült, tulajdonképpen megszentelt időben. Eliade, 2014. 77.
[41] Rowling, 2007. 507.