Az utóbbi években mind nagyobb teret hódít az irodalom- vagy más néven biblioterápia, amelynek hatásmechanizmusa abban áll, hogy bizonyos szövegek általi azonosulás útján támogatja az egyén élettörténeti komponenseinek számbavételét, az érzelmi állapotok átélését és elfogadását, a személyiség fejlődését s mindezen keresztül a saját életút interpretációit.
Az alábbi szövegben – ezt a folyamatot illusztrálandó – három elemet emelek ki: a narratív pszichológia álláspontját, a terápiás elbeszélés módszertanát, valamint azt a Joseph Campbell-i koncepciót, amely a hős útjáról értekezik. E három nézőpont talán képes úgy megvilágítani az elbeszélés és elbeszélhetőség folyamatait, hogy láthatóvá váljék az irodalmi azonosulás jelentősége és kapcsolódása saját élettörténetünkhöz, valamint annak értelmezéséhez.
1. A narratív pszichológia
A narratív pszichológia az 1980-as években megszülető új pszichológiai paradigmaként az embert kettős erőtérben szemléli: egyszerre tekinti okságilag meghatározott, ugyanakkor értelmező lénynek. Központi felismerése az, hogy az ember eleinte kezdetlegesen, majd az idő haladtával egyre bonyolultabban megformált elbeszélésekben közli saját tapasztalatait, gondolatait, érzelmeit, illetve a világra vonatkozó interpretációit. Ezek az elbeszélések, mivel alkalmasak arra, hogy reprezentálják az egyén komplex és unikális társadalmi, történeti és kulturális kontextusát, elválaszthatatlanok az identitás, vagyis az önmeghatározás fogalmától (László, 2005).
Ez azt is jelenti, hogy az egyén az elbeszélés folyamatában artikulálódik, illetve abból bontható ki. Ahogy azt Paul Ricoeur hangsúlyozza (2001), az vagyok, akivé mesélem magam, illetve aki éppen ilyen énelbeszéléseket mesél önmagáról. Más megfogalmazásban az identitás alapvetően narratív természetű.
Annak tudása, hogy „én én vagyok”, illetve hogy „azonos vagyok magammal”, egyszerre magától értetődő, ugyanakkor ambivalens
A pillanatnyi én-érzékelés és a hozzáfűződő magyarázatok („Ki vagyok én az aktuális pillanatban?”) esetében nem tűnik annyira komplexnek a folyamat. Ha azonban azt a kérdést kell tisztázni, hogy miként lehetünk azonosak a 7 éves, a 19 éves, a 43 éves vagy akár a 89 éves önmagunkkal, az már némi magyarázatot igényelhet. Egyrészről életünk során mindannyiunkkal megszámlálhatatlan fiziológiai változás történik: nyilvánvaló, hogy a testünk nem ugyanolyan gyermekkorunkban és időskorunkban. Még inkább elmondható mindez a tapasztalatokról, az élményekről. Az önazonosság kérdése tehát egyszerre ível át nagyívű időbeli és heterogén folyamatokat, mégis stabilnak és állandónak mutatkozik egy egészséges mentális állapotú ember életében.
A narratív pszichológia úgy érvel e fennálló körülmény tekintetében, hogy az élettörténeti események elbeszélhetősége teszi lehetővé ezt a kettős észlelést. Állítása szerint az önazonosság egy folyamatosan zajló, pillanatról pillanatra konstruálódó élménytörténet, amely mindig a fennálló tapasztalatok, egyedi események és élettörténeti állandók hálójában keletkezik, újra és újra. A változások sokféleségének átívelhetőségét pedig mindig valamilyen elbeszélések biztosítják.
A narratív paradigma nem kizárólag az önelbeszéléseket értelmezi így: állítása szerint mi, emberek nemcsak saját magunkat, de a világot is történetek által észleljük. Egy dolgot, tárgyat, észleletet vagy egy érzelmet sosem önmagában látunk, hanem mindig valamilyen kontextusban.
Ha a saját emlékeinket idézzük fel, viszonylag egyértelmű ez a történetiség, ám a saját önmeghatározásunkat is meghatározott kompozíciós elemek sorozatában fogalmazzuk meg, nemcsak mások, de önmagunk felé is.
Történet nélkül nincs érzés, nincsen gondolat; ez a narrativitás pedig az ember antropológiai állandója, egy olyan szűrő, amely egyfelől érthetővé teszi a világot a számunkra, másfelől pedig megalapozza az individuum énképét és pszichológiai folyamatait.
A narratív teoretikusok, mint például Bruner (2001), Gergen és Gergen (2001) vagy McAdams (2002) szerint igen lényeges, hogy ezek a történetek sosem egyszerű elbeszélések formáját öltik. A megalkotott szövegek ugyanis nyelvi szinten mindig hordoznak érzelmeket, szándékokat, a szubjektum által valamilyen módon torzítottak, éppen ez adja az értelmezhetőségük kulcspozícióját. E torzítás kapcsán Bruner azt állítja, hogy kétféle emberi gondolkodásról beszélhetünk: a paradigmatikus és az elbeszélői mód típusairól. Míg a paradigmatikus mód az elvont fogalmak és ok–okozati bizonyítások segítségével az igazságot igyekszik igazolni, addig az elbeszélői mód az életszerűséggel igazolja magát, szervezőelve pedig nem az igazság, hanem az élethűség (Bruner, 2001). Utóbbinak van nagyobb jelentősége a pszichológiai erőtérben, ugyanis ezáltal érthető meg az egyének szubjektív igazsága vagy ugyanannak a történetnek sokféle megélése. Nagyon egyszerű példa lehet erre egy válóperes tárgyalás. Gyakran azt látjuk, hogy a válni akaró felek, bár együtt töltöttek akár évtizedeket is, teljesen más valóságot ragadnak meg a szubjektív észleletükben. Egy ilyen helyzet értékelésében azt gondolhatjuk, hogy a két ember a közös élmények és évek ellenére mintha teljesen más világban élt volna az együtt töltött időszak alatt.
Az elbeszélői mód tehát személyes igazságokat és élethűséget komponál, s alapvetően a saját élményű koherenciát keresi.
Egy másik nézőpontból Kézdi Balázs hívja fel a figyelmet arra, hogy önmagában álló, tiszta entitásként álló életesemény nem létezik, ha ugyanis nem illeszkedik be az élettörténeti narratívum folyamába, azaz nem kap mentális reprezentációt, akkor nem válik valóssá, és nyomtalanul eltűnik (illetve a tudattalanban fojtódik el) (Kézdi, 2001). Ebben az értelmezési keretben az emberi élettörténet immár nemcsak események sorozataként értendő, hanem olyan elbeszélésként is, amely jelentéssel ruházza fel a tényeket. E jelentésekben pedig fellelhetőek az individuum működésének alapvető szabályai, illetve viszonyrendszerének kiindulási pontjai is, ami által a bekövetkező események értelmezési stratégiáinak alapját képezhetik.
Ugyanennek az érvelésnek újabb oldala, hogy az emberi élet maga is olyan narratív esemény, amely kizárólag a közösség által kitermelt narratív keretek között artikulálható és érthető meg egyáltalán. Mindez tehát azt jelenti, hogy a narrativitás nemcsak az élet értelmezője, hanem megelőzője is, hiszen amikor egy-egy eseményre gondolunk, már mindig narratív, értelemmel rendelkező eseményként jelenik meg a fejünkben. Bruner (2004) ugyancsak erre utal, amikor azt állítja, hogy az elbeszélt történeteknek nem csupán a feldolgozásban, de az események megalkotásában is jelentékeny szerepük van. Mindezzel összhangban a narratív teóriák képviselőinek fő kérdése, hogy az emberek az őket körülvevő világot miképpen értelmezik, azaz milyen módon alkotják meg történeteiket, valamint hogy mi az általában vett narrativitás szerepe az ember pszichológiai és társadalmi fejlődésében vagy megkonstruálásában.
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a narratív pszichológia szemlélete az egyént olyan történetmondó lénynek tekinti, aki meghatározott, diszkurzív szabályok között meséli el önmagát és a világot. Egyrészről kreatívan válogat a meglévő történetek között, másrészről ezeknek az ismert történeteknek a mentén helyezi el saját magát is, és úgy beszéli el önmagát, másokat és a körülötte lévő valóságot.
2. A Pennebaker-kísérlet
Hogy miként kapcsolódik a narrativitás a mentális állapotokhoz azon túlmenően, hogy az elbeszélések – ahogyan az feljebb már említésre került – tartalmaznak szándékokat, érzéseket, annak legegyszerűbb példája a James Pennebaker által folytatott nagyszabású kísérlet.
Pennebaker, a texasi egyetem pszichológia tanszékének vezetője és kutatótársai évtizedekkel ezelőtt kezdték el vizsgálni az egészségi állapot és az emberi érzelmek összefüggését. Ennek keretében egy olyan hosszú kísérletsorozatot végeztek, amely a narratív pszichológia egyik legérdekesebb kutatása lett.
A vizsgálatban az egyetemi campuson hallgatók három csoportját különítették el. Az első csoportnak azt a feladatot adták, hogy egy számukra fontos negatív élményt írjanak le húsz percben, három napon keresztül. A csoport tagjai a feladatnak megfelelően jellemzően valamilyen veszteségélményt választottak az írás tárgyául (abúzus, gyász stb.). Egy másik csoport (kontrollcsoport 1.) önkénteseit arra kérték, hogy ugyanebben a periódusban, azaz három napig napi húsz percben írjanak bármiről – autókról, réten hempergő kutyákról vagy éppen arról, ami eszükbe jut. A harmadik csoport (kontrollcsoport 2.) pedig nem írt semmiről.
Ezt követően a kísérletben részt vevők fiziológiai értékeit (vérnyomás, bőrellenállás, pulzusszám stb.), illetve hosszabb távon az egészségügyi változóit (hiányzások, az egyetemi orvosi rendelőbe való bejelentkezések stb.) vizsgálták, az eredmények pedig egyértelműnek bizonyultak. A kísérleti csoport tagjainál, szemben mindkét másik csoport tagjaival, javultak a fiziológiai és egészségügyi értékek (csökkenő vérnyomás, alacsonyabb pulzusszám, kevesebb hiányzás az egyetemi órákról). A kísérlet tehát megmutatta, hogy a traumatikus élmények verbális kifejezése jótékony hatással van a fizikai állapotunkra is.
A trauma beillesztése az egyéni élettörténetbe, azaz a veszteségélmények érthetővé és elfogadhatóvá tétele a terápiás folyamatok egyik fő célja: a velünk történő eseményeket koherens elbeszéléssé alakítani saját magunk és mások számára, végeredményben ez jelenti a feldolgozás élményét.
Pennebaker a vizsgálataiban arra a narratív pszichológiai koncepcióra épített, hogy az elbeszélés folyamata idővel egyre árnyaltabbá válik, sőt az elbeszélhetőség már önmagában egy feldolgozási lépés (vesd össze a traumát átélő ember narratív hiányával). Ha mindemellett ezt az elbeszélést ismételjük is, a szöveg mindig más és más lesz, nyelvileg valamilyen módon kissé változik. A kísérleti személyek negatív élményű, nagy mennyiségű szövegkorpuszát elemezve a kutatócsoport azt is megállapította, hogy azok a személyek voltak a legegészségesebbek évek múltán is, akiknek a szövegeiben megszaporodtak az úgynevezett kognitív igék (mint például a „rájöttem”, a „felismertem”, a „megértettem”), vagyis a személy számára egyre érthetőbbek válnak a vele történt események, mindez pedig megmutatja azt a feldolgozási folyamatot, melynek során megteremtődik a távolság az érzelmet átélő és az arról gondolkodó ember között (Pennebaker, 2001).
Pennebaker egy másik kísérletében a kutatócsoport egy informatikai cég elbocsátott dolgozói közül kért fel mérnököket ugyanerre a feladatra. Az önkéntesek a fent meghatározott módon írtak a felmondás élményéről, az átélt érzésekről (szégyen, kudarc, reménytelenség), míg mások nem végeztek ilyen jellegű feladatot (kontrollcsoport), és bár a folyamat alatt a két csoport között nem mutatkozott szignifikáns különbség, néhány hónap elteltével a kísérletben részt vevő emberek közül háromszor annyian találtak munkát, mint a kontrollcsoportból, akik egyáltalán nem írtak. Az írás tehát, úgy tűnik, nemcsak abban segített, hogy feldolgozzák az elutasítottság, a pánik és reménytelenség érzését, de általa a tehetetlenséggel is le tudtak számolni.
Azóta a terápiásírás-kísérletet több ezer résztvevővel megismételték, különböző populációkban (serdülők, idősek, segítő szakmában dolgozók stb.), s az így szerzett eredmények azt mutatják, hogy az érzelmekkel való szembenézés és azok szavakba öntése segít a stressz, a szorongás és a veszteség feldolgozásában.
Ennek oka az, hogy amennyiben aktívan fókuszba helyezzük a negatív eseményekről való gondolkodást és átélést, úgy nincs szükség az eseménnyel kapcsolatos érzések elnyomására, az ismétlés pedig lehetőséget ad a folytonos átdolgozásra, újraértékelésre. További fontos szempont, hogy nem másnak, hanem saját magunknak írunk, így nem a stilisztika az elsődleges szempont, illetve mások véleményétől sem kell tartanunk.
A kísérlet több szempontból is jelentős, itt most csak egy aspektusát kell kiemelnünk, ezen keresztül ugyanis érthetően megmutatkozik a narratív pszichológia alapvető állítása, miszerint a nyelvi jegyek és a mentális állapotok folytonos kölcsönhatásban állnak egymással, oda-vissza működve. Vagyis a pszichés állapot változásai nyomon követhetők a nyelvben, nyelvi változásokkal áttételesen pedig indukálhatók mentális folyamatok. Miután egy adott irodalmi mű értelmezése, egyéni vagy csoportos feldolgozása ugyanannak a történetnek a sorozatos újraelbeszélését is jelenti, ilyen értelemben világossá válik a biblioterápia során alkalmazott módszertan hatásmechanizmusa.
3. A hős útja
A harmadik csomópont, amely az elmondottakhoz kapcsolódik, Joseph Campbell jungiánus szemléletű kulturális antropológiai koncepciója, amelynek lényege, hogy az emberiség mitikus történetei kultúrától függetlenül nagyfokú hasonlatosságokat mutatnak szerkezeti szinten. A gondolatmenet abból eredezteti ezt a hasonlatosságot, hogy a mítoszok, amelyek végeredményben a világban való eligazodás történeteit tartalmazzák tömörített, szubsztanciális módon, a kollektív tudattalan archetípusaiból építkeznek (Campbell, 2010).
Campbell összehasonlító vallástörténeti munkájában azt állítja, hogy ezek a történetek külső megjelenésükben heterogének ugyan, alapstruktúrájukban mégis homogének. A kompozíciós elemeik olyannyira hasonlók, hogy mindannyiunk számára ismerősnek tűnnek, és ilyen értelemben hatással is vannak a saját életünk értelmezésére, s alapvetően az emberiség előrehaladását szolgálják (Campbell, 2004).
A mítoszok mint mestertörténetek sűrítve tartalmazzák azokat az emberi vonatkozásokat, amelyek segítségével az egyén vagy a csoport megküzd a világgal, ezek közül is kiemelkedik a hős útjának monomítosza, amely például Héraklész, Odüsszeusz, Prométheusz vagy Ízisz és Ozirisz utazásaival illusztrálható. Ennek a monomitikus útnak a szerkezete leegyszerűsítve az, hogy a hős egy megelőző életstádiumból kilépve új, kalandokkal és próbatételekkel teli világba érkezik, majd megváltozott állapotban (általában bölcsebben) visszatér a normális életbe. Az elbeszélés rituális képlete az elszakadás-beavatás-visszatérés hármas egysége, amely a van Gennep-i strukturális elemzésben az átmeneti rítusok természetét világítja meg (van Gennep, 2007).
Irodalmi értelemben igen gyakran találkozunk ilyen művekkel; a népmesei horizontot tekintve hazai vonatkozásokban elég csak a legkisebb fiú vagy a kiskondás népmesei történeteire gondolnunk, aki különböző próbatételek után elnyeri méltó jutalmát: megmenti a veszélytől saját magát és a közösségét, vagy épp a királykisasszony kezét kapja meg.
A kortárs tömeg- vagy popkultúra is előszeretettel alkalmazza ezeket a kompozíciós elemeket a történetszerkesztésben. Az egyik – talán legismertebb – ilyen példa a George Lucas által létrehozott Star Wars-univerzum, amely bevallottan épít a campbelli érvelésre, de idesorolhatjuk a Harry Potter-sorozat részeit vagy a Marvel Stúdió blockbuster-filmjeit is. Mindegyik történetben fellelhetők a campbelliánus monomítosz jegyei: a hős születési/családi körülményei, a felbukkanó segítő személye, az első elbukás, a megküzdések sorozata, az összeütközés, végül a győzelem.
E történetek sokféleképpen hatnak a befogadóra. Egyrészről olyan karaktereket jelenítenek meg, melyekkel könnyű azonosulni, másrészről éppen az ismerősségük miatt kerek, lezárható és megnyugtató történetekként tekintünk rájuk. A klasszikus, egyszerűsített példa szerint a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését.
Gyakorta a saját élettörténeti epizódjaink értékelésénél is ezek a strukturális elemek jelentik a kiindulópontot. A hétköznapi élet rutinját felforgató életesemények esetében hasonló akadályként és megpróbáltatásként éljük meg a ránk váró nehézségeket, feladatokat, amelyeket ha legyőzünk, akkor erőteljesebb tapasztalatokkal felvértezve visszatérhetünk a normális kerékvágásba. Az olyan hősi utazások, amelyek során a főszereplő kezdetben elbukik, majd végül megigazultan tér vissza a kalandokból, legyőzi ellenségeit, és elhárítja a rá leselkedő veszélyeket, a saját életünk eseményeivel való megküzdésben is megelőző funkciót nyernek, értelmezhetővé teszik a kudarcokat, és motívumokat adnak a további küzdelmekhez. A kudarcélmény jelentőségét és a vele való megküzdést jól ábrázolják például a sportfilmek vagy a ’80-as, ’90-es évek népszerű kung-fu-történetei, amelyekben a főhős az első mérkőzését elbukja, azután magára marad, és komoly elszántsággal és erővel újra felépíti magát, hogy a végső mérkőzést megnyerje.
Ahogyan fentebb említettük, a narratív pszichológia álláspontja szerint azok a mesternarratívumok, amelyeket a közösség az elmúlt sok száz vagy ezer évben kitermelt, például a mítoszok formájában, a velünk történő eseményeknek egyfajta viszonyítási támpontjai lesznek. Eleve ezeknek a kompozíciós elemeknek a tengelyén észleljük a valóságot, majd e történeteknek a fényében értelmezzük is. Emiatt, valamint az ismerősség érzete okán is igen nagy a valószínűsége annak, hogy nem véletlenül aratnak ezek a mestertörténetek a világ minden táján nagy sikert, akár mozifilmről, akár gyermek-, akár szépirodalomról beszélünk.
Nyilvánvalóan nem a hős útja az egyetlen mesternarratívum
Találhatunk további klasszikus toposzokat, például a reménytelennek tűnő, mégis elnyert szerelmet, de külön forgatókönyve létezik a beteljesületlen szerelemnek vagy a veszteségek elszenvedésének is. Ha a narratív pszichológia felől tekintünk ezekre a történetekre, egyértelmű, hogy az ilyen elbeszélések társadalmi és individuális funkciója a világ megismerése, illetve a bonyodalmak közt való eligazítás.
Az ismerősség persze nem feltétlenül jelent jó befejezést. Az ismerősség funkcióját leginkább az ember biztonságszükségletének horizontján érthetjük meg: minden, ami ismerős, az egyben biztonságos is. Számos személyiséglélektani vonatkozású elmélet és kutatás számol be az ember biztonságigényéréről, s ugyancsak sok teoretikus foglalkozik ugyanennek az antropológiai vagy vallás-, illetve kultúrtörténeti vonatkozásaival. Ahogy Mircea Eliade írja a Szent és profán című munkájában (1987), a szakralitás betörése a világban referenciapontokat nyújt az ember számára a kaotikus világban. A káoszból kozmosz lesz, a rendezetlenségből rendezettség azáltal, hogy a szent idők (ünnepek) vagy szent terek (kultuszhelyek, templomok) felismerhetővé, ismétlődővé és ezáltal ismerőssé válnak. Vagy ahogyan Serge Moscovici ír erről a szociális reprezentációkról megalkotott elméletében: a kollektív reprezentációk a világ birtokbavételének eszközei, e birtokbavétel pedig azt jelenti, hogy valamit ismerőssé teszünk (Moscovici, 2002).
Ugyanez a helyzet a mitikus elbeszélésekkel is: azáltal, hogy ismerősek számunkra, biztonságosabbnak mutatják a világot, el tudunk általuk igazodni az életesemények rengetegében.
Érdekes, hogy az utóbbi évtizedekben mintha egyre több atipikus történet is részévé válna a tömegkultúrának. Felmerül a kérdés, hogy vajon ezeknek az elbeszéléseknek mi lehet a pszichológiai szerepük. Vajon azért lesznek egyre népszerűbbek, mert az eligazodás már jóval komplikáltabb a post-truth korszakában és a poszt/metamodernitás turbulenciái közt? A történetek töredezettségei, a hagyományos mesternarratívumoktól való elszakadás (például Philip K. Dick regényeiben), vagy éppen e narratívumok nagyon tudatos felszámolása (például Michel Houellebecq vagy épp a Trónok harca) milyen funkcióval bírhatnak az egyéni vagy kollektív boldogulásban? És vajon a popmítoszok idejében lesz-e ezeknek az elbeszéléseknek ugyanolyan univerzális hatókörük, mint a klasszikus kompozíciós elemeknek?
Az irodalomterápia vonatkozásában egyet bizonyosan állíthatunk: akár klasszikus és ismerős történetekkel, akár töredezett és dekonstruált elbeszélésekkel dolgozik, a hatásmechanizmus ugyanaz: elboldogulni és megérteni a történeteken keresztül önmagunkat és a világot. Végső soron minden terapeutív eljárásnak ez a célja.
Szilárdi Réka
Felhasznált szakirodalom
Bruner, Jerome. „A gondolkodás két formája”. Narratívák 5. A narratív pszichológia. Szerk. László János – Thomka, Beáta. Budapest: Kijárat, 2001. 27–58.
Campbell, Joseph. Pathways to Bliss: Mythology and Personal Transformation. San Francisco: New World Library – Joseph Campbell Foundation, 2004.
Eliade, Mircea. A szent és a profán. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1987.
Gergen, Kenneth J. – Gergen Mary M. „A narratívumok és az én mint viszonyrendszer”. Narratívák 5. A narratív pszichológia. Szerk. László János – Thomka, Beáta. Budapest: Kijárat, 2001. 77–120.
Kézdi Balázs. „Identitás és kultúra”. A Magyar Mentálhigiénés Szövetség Konferenciáján elhangzott előadás. 2001. 03. 10.
László János. „A narratív pszichológiai tartalomelemzés”. Magyar Tudomány 11 (2005): 1366.
McAdams, D. P. „A történet jelentése az irodalomban és az életben”. Narratívák 5. Narratív pszichológia. Szerk László János – Thomka Beáta. Budapest: Kijárat Kiadó, 2002. 157–175.
Moscovici, Serge. Társadalomlélektan. Budapest: Osiris, 2002.
Pennebaker, James W. „A stressz szavakba öntése: egészségi, nyelvészeti és terápiás implikációk”. Narratívák 5. Narratív pszichológia. Szerk László János – Thomka Beáta. Budapest: Kijárat, 2001.
Ricoeur, Paul. „A narratív azonosság”. Narratívák 5. Narratív pszichológia. Szerk László János – Thomka Beáta. Budapest: Kijárat Kiadó, 2001. 15–26.
Van Gennep, Arnold. Átmeneti rítusok. Budapest–Pécs: MTA NKI – L'Harmattan – PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék, 2007.