Fotó: Miglinczi Éva
Vissza
  • 2023.07.17
  • Kovács Lajos

Az X írónemzedéktől az alfa olvasógenerációig

Rohamos nemzedékváltás – kullogó gyermekirodalom?

Bombitz Attila a 2017-ben elhunyt Kovács Lajos szellemi örökségének egyik becses darabját osztja meg velünk.

Bombitz Attila Kovács Lajos tanulmány-01

Filológiai bevezető 

Kovács Lajos (1949–2017) író, költő, szerkesztő, helytörténész, tanár. Verseit először a Komárom-Esztergom Megyei Dolgozók Lapjában publikálta, majd bemutatták és közölték országos folyóiratok, többek között az Életünk, a Jelenkor, a Napjaink, az Új Forrás. Elbeszélései az Életünkben, a Mozgó Világban, az Új Forrásban jelentek meg. A tatabányai Új Forrás szerzőjeként, majd szerkesztőjeként évtizedeken át közölte a lapban esszéit, műbírálatait, riportjait. Szerkesztője és állandó szerzője volt a Szegeden megjelenő Kincskereső gyermek és ifjúsági irodalmi folyóiratnak. Több, gyerekeknek szóló antológiát szerkesztett (Tücsökvár, 1989; Te milyen majom vagy?Gyermekmesék, versek. Új Forrás Könyvek, Tatabánya, 1992.)

Kovács Lajos-01

Ifjúsági és meseregényei a Móra Könyvkiadó és az Új Forrás Könyvek gondozásában jelentek meg: Nyolcadikba járni április tréfa (1981); Megmarad a meseház (1984); Ez mind az én kutyabajom (1987); Anyák napján szeretettel apának (1990); Ráadásnap a szupersztárok cirkuszában (1994); Fülbemászó mesék (1998).

Bombitz Attila Kovács Lajos Gökhan-11

Gyakorló gyerekversköltőként, kamasztörténetek szerzőjeként, ifjúsági regényíróként is érdekelték a gyerekirodalmi műfajok esztétikai kérdései. Tanítás és pedagógia, művészeti irányultságú képesség- és tehetségfejlesztés inspiratív és kreatív módon volt jelen írói és tanári életpályáján. Számos gyerekirodalmi esszét, kritikát, tanulmányt írt, többek között Pilinszky János meséiről, Tarbay Ede gyerekirodalmi kutatásairól, a legendás Kincskereső irodalmi és művészeti folyóirat kultúraközvetítő szerepéről, a Kincskereső-táborok olvasómozgalmi múltjáról és jelenéről. Kiemelt figyelmet fordított a magyar gyerekköltészetre, a szlovákiai magyar gyerekirodalomra, a gyerekkönyv és az illusztráció intermediális viszonyára. Az Új Könyvpiac folyóirat gyerekkönyvkritikai rovatának munkatársaként 2008 és 2013 között havi rendszerességgel közölt ajánlókat klasszikus és modern, világirodalmi és magyar gyerekirodalmi megjelenésekről, a Grimm testvérek műveinek újrafordításától kezdve Móricz Zsigmond örök érvényű versmeséin át a legfrissebb hazai gyerek- és ifjúsági könyvekig. Könnyed, stílusos nyelvezetével, érdeklődő nyitottságával példát mutatott, hogyan lehet a jó szándékú és élményközpontú műbírálat segítségével áthidalni a magyar gyerekirodalom több évtizedes generációs és szakmai szakadékait.

Bombitz Attila Kovács Lajos Gökhan-13

Itt olvasható Az X írónemzedéktől az alfa olvasógenerációig. Rohamos nemzedékváltás – kullogó gyermekirodalom? című összefoglaló jellegű tanulmánya a digitális korszakban megváltozott olvasói szokásokról és írói tendenciákról szól. A tanulmány a Magyar Írószövetség által 2011. május 26-án rendezett „Az olvasó gyermek” című konferenciára készült, és eredetileg az Irodalmi Szemle 2011/10. számában jelent meg.

Jelen közlés a jogörökösök hozzájárulásával történik. Forrásmegjelölés: Kovács Lajos: „Mi közük hozzám?” Kritikák, töprengések, diagnózisok. Összegyűjtötte, válogatta, szerkesztette, valamint a jegyzeteket írta: Bombitz Attila. Sajtó alá rendezte: Bombitz Attila, Fritz Gergely, Füzi Péter, Szinger Ádám. Szeged, JATEPress Kiadó, 2020. 345–351.

Bombitz Attila

(Bombitz Attilával készült korábbi interjúnkat érdemes elolvasni ITT)

Bombitz Attila Kovács Lajos Gökhan-07
 

Kovács Lajos

Az X írónemzedéktől az alfa olvasógenerációig – Rohamos nemzedékváltás – kullogó gyermekirodalom?

Gyermekpszichológus ismerősei kire ijesztettek rá már azzal, hogy X-, Y-, Z- meg alfa-nemzedék? Megijedtek-e? Ha nem, miért nem? Vagy legalább azon elgondolkodtunk-e már, hogy talán másképp kellene írni ezeknek a nemzedékeknek? Vagy a gyerekkel másképp kellene olvasni! Ha olvastatjuk őket, elhisszük-e nekik, hogy olvasnak? És ha olvasnak velük, akkor velünk olvasnak-e a gyerekek?

Kinek szól? Kiről szól gyermekirodalmunk?

Arról, hogy kinek, a tudás – úgy tűnik – elsősorban az olvasáskutatóké.

A kiről bonyolultabb kérdés. És nem azért, mert szokványosan ún. „életkori sajátosságok” szerint osztogatjuk fel az olvasógenerációkat. Nem is azért, mert kidobjuk az ablakon a gyanúsan nem szépirodalmat. És azért sem, mert jól elkülönülő lírán és epikán osztozkodunk. Kutatóként SWOT-elemzésbe kezdenék az erősségekről, gyengeségekről, lehetőségekről és akadályokról, de nem vagyok kutató, ennyi idő alatt ezt is csak vázlatosan tehetném. És névsorolvasásra sem vállalkozhatok, bár példálózni muszáj leszek!

Bódi Kati Veress Gyöngyi Önarckép sorozat-06
Janikovszky Éva 95. születésnapjára

Egyes (sommás) nézetek szerint az írónemzedékek zömmel X-ek és Y-ok (mint – ugyancsak sommásan – a szülők, pedagógusok, könyvtárosok is), s bár tagadják, Lázár Ervin, Janikovszky Éva, Csukás István, illetve Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes és svéd gyerekversek a mércék (mércéink). Igazolást nehéz produkálni, mert például a Nagy Könyv-verseny ennél is távolabbi metszetben jelölte ki az epikához kötődő tetszésindexünk koordinátáinak találkozási pontját, azt pedig mindenki tudja (hallgatunk is róla rendesen), hogy egy konzervatív, nehézkes iskolarendszer és lázadó diáksága egymás foglyává vált ebben a megmérettetésben.

Lazar Ervin Wikipedia-01
Lázár Ervin/ commons.wikimedia.org

Pszichológus ismerőseim szerint ugyanakkor a legfiatalabb olvasó-hallgató generációink valahol a könyvespolc árnyékában születtek ugyan, de semmi közük a 20. század X–Y-nemzedékeinek könyvtárához sem érzelmileg, sem technikailag. Számukra a szüleik generációja jelenti a kimúlt 20. századot, akik egyébként ugyancsak nem azonos mércével mérnek, ám a kínálat többnyire a fentebb említett szentháromságokra szűkül, verskedvelésben esetleg a megzenésített versek költőire – magyarán a legnagyobbak holdudvarára szélesedik, illetve korlátozódik. A mai kisgyermekes szülők jórészt még rajtuk szocializálódtak – vagy már ők sem olvastak.

Ez a kínálat az X- és Y-generációs ízlés határain belül

De hiszen tudtuk mindig is, hogy az olvasmányt az előző nemzedékek hagyományozzák az utóbbiakra – egyéni válogatásban, de visszatekingetve a „tuti” kánonokig. Hol van már belőle (is) Fekete István, Mikszáth, Jókai stb. hátrálva az időben? Mi ezzel a baj? A baj az idővel van.

Kele Vuk Fekete Istvan-02
Fekete István 1952 nyarán

A Z- és az állítólag már megszületett alfa-korosztályok szokatlanul korán feszengeni kezdenek ebben a ketrecben, többségében egy vizuális (erősen illusztrált) és még erősebben verbális technika erőszakosságát fogadják el természetes körülményként. Ritka és gyenge általában az áhított, remélt szülői (pedagógusi) minta, a klip- és reklámvilág annál erőteljesebben megtermi a maga követelményeit és következményeit: szabályozza például az életritmust, 15 perces figyelemhatárokat szab, hiperaktivitásra emlékeztető ingereket támaszt a nassolástól a háttérzenélésig és háttérnevetésig. A könyvespolcnak feléje sem néznek Z-k és alfák, már CD-jük és DVD-jük sincs, nekik minden a kütyüre, az MP-valahányra vagy a pendrájvra van másolva… Hogy abban ott van-e a gyermekirodalom? A személyiségi jogokra tekintettel nem néztünk még bele egy adathordozóba sem.

Természetes-e, hogy berzenkedünk, mikor ilyesmiket hallunk? Természetellenes-e, hogy ők akkor is ilyenek? De ne tévedjünk az olvasáskutatók terepére!

Az igazi kérdés ugyanis nem a szülőnek, a pedagógusnak, a könyvtárosnak, a gyermektévé-szerkesztőnek szól, aki X és Y, és esetleg Z. A kérdés az írónak szól, aki – micsoda is?

Az író (itt most értsd a költőt is) piac- és versenyképes-e?

Azt hiszem, ez a fő kérdés az én salátanyelvemen, mert művészet, tömegkultúra és szubkultúra színfoltjai keverednek egymásba, mint a Lázár Ervin-mesében a kék és a sárga, hogy aztán zöld(ség) legyen / ne legyen belőle.

Teszem ezt azért, mert arra kérettem, hogy átfogó legyek gyermekirodalom-ügyben.

Akkor most elmondom, hogy átfogulatlanul (a pszichológusi ráhatásra) egy kis zavart látok magam körül. Nem hiszek a könyvvásárlás statisztikájában, mert a piacról hazavitt spenótot sem eszi meg minden gyerek. A kötelező spenótot különösen nem, bár kész elismerni, hogy tele van vitaminnal.

Nem hiszek a Nagy Könyv show-bizniszében sem, a vizsgáztatás szigorára általában a megfelelés elfogultságával válaszolunk. Ez is buktató.

A harmadik, még nyilvánvalóbb közhely, hogy a könyvkiadás sem hiteles kapaszkodó, hiszen meg kell élni belőle, miközben talán magunkról sem tudjuk, milyen generációkra számíthatunk, és kik is számítanak a kiadói ízlésre. Szemérmesen nem kérdezünk a példányszámra, elfogultan figyelünk a kritikára, jobban a külcsínre és a fülszöveg könnyen fogyasztható marketingértékére.

Az a kérdés: milyen posztmodern utániak vagyunk. A 21. század kezdetére elcsitult például egy nosztalgiahullám a klasszikusnak álcázott mesegyűjtemények piacra dobásában. A színezett látványosságra hajazás és a szöveggondozatlanság viszonylag (bár nem elég) gyorsan megbuktatta önmagát. Jó lenne tudni (semmi remény rá), hogy kikre és mennyire hatott. Walt Disney túlélte.

bombitz Pinczési Judit (Forrás: Szép Versek, 1982)-01
Pinczési Judit (Szép Versek, 1982)

Az epika ugyanakkor megkérdőjelezte a mi világelsőnek mondott líránk fölényét ugyanebben az időben. Bár nem a Pósa Lajosokig mentünk vissza (Móricz üde kivétel), de a szocreál években gyerekirodalmat művelő költőnemzedék hátsóbb soraiból többen megkapaszkodtak azokban az alkalmi (elpusztíthatatlan) antológiákban – ellentmondva a valamivel korszerűbb szemléletű tanterveknek –, amelyek alkalmazott irodalomként ma is ellepik és meghatározzák a kiiktathatatlan társadalmi ünnepek eseményeit.

Emellett Halász Juditék, Sebő Ferencék, Kalákáék és Szélkiáltóék stb. viszont a nagy generációk mellett egy olyan költőnemzedéket is felröppentettek, akik közül nem kevesen sajnos csak egy-két kötetes gyermekköltők maradtak, de abba aztán beleadtak apait-anyait, mármint amíg volt otthon erre gyermekinspirációjuk.

A baj az, hogy azóta kimaradtak a folytatásból. Pinczési Judit, Kiss Anna, Veress Miklós, Ágh István, Bella István stb. ugyanúgy (bár nem ugyanolyan) hiányai a mai könyvkiadásnak (újranyomásnak), mint a Weöres Sándor mellé annak idején kinevezett „gyermekköltők” lettek. Pedig a hiány minősége fényévekben mérhető.

Bombitz-01

A jó konzervativizmus néhány közelmúltból említendő és elgondolkodtató epikus példával is szolgál

Megörvendeztetheti az én Y-lelkemet Komjáthy István és Dóka Péter Betyárvilág című friss kötete, mely egy jelentős életmű forgácsaiban is talált még kiadásra érdemest. Vagy ilyen kuriózum lehet a szakmában Jung Károly észak-bácskai mondákat és legendákat válogató múltidézése a sámánoktól a Mátyás-mondákig, bár kétségeim is támadnak közben, hogy az alfák „rácuppannak-e” az ő hitelesen száraz nyelvközlésére. Nem mellékes viszont olyan igények kielégítésének ritka kísérlete, amely kötet mégis szomorúsággal tölt el: hát mi mindig csak évfordulókban mérjük az értékeinket? Kindelmann Győrző alig ismert írói nevét azért említem meg, mert a Magyarország rózsája (Szent Erzsébet) olyan legendárium felélesztésére vállalkozott, amit mi nemcsak a magunk, de Európa jobb emlékezetére is rábíztunk. Jobban is emlékeznek rá nálunk Európában! Erről pedig mindjárt felvetődik egy félénk kérdés: hová lett az újabb történelmi regény a mai gyerekek könyvespolcáról (MP-világából)?

Magyarország rózsája Kindelmann Gyozo-01
Csapongás-e, ha líra és epika közt ide-oda turkálunk a kirakatban?

Hiszen a líra gyorsabb és látványosabb mintakövető. Van egy kimeríthetetlen leleményű nyelvi hátországa, Tamkó Sirató óta elképesztő utat járt be, amíg eljutott a közelmúlt két olyan csúcsteljesítményéhez, mint Szabó T. Anna – Tóth Krisztina – Varró Dániel Kerge ABC-je, továbbá Lackfi János és Vörös István paródiakötete, az Apám kakasa. A Kerge ABC esélyesebb a látványos sikerre a gyerekek között: darabjai rövidek, ismételhetők, miközben semmi előzetes tudáshoz nem kötődnek a fantázián kívül. Minden jó szándékú, akár „előképzetlen” olvasó is jókedvű lesz tőle. Friss irodalom. A paródia időigényesebb műfaj, türelmes estéken (állítólag ilyenkor van esély az olvasóvá válásra) szelektív olvasmány lehet belőle. Eredeti a szerkezete, mert egyszerre kínálja a klasszikust és a fricskát.

kerge abc-01

Én Tamkóhoz sorolok az előbbi költők mellett olyan nyelveléseket, mint amilyenekre Finy Petra gyötri az agyunkat (ez ugye képzavar), de éppen attól hű és szemtelen tanítvány ebben a költőiskolában, hogy semmit sem rühell megtartani a legbumfordibb ötletekből sem. Ezért lett kötetcím a Gréta garbója, és ezért mulattat bennünket az okoskodás: ha van szeptember, akkor lenni kell szeptasszonynak, továbbá ujjszülöttnek, koszméhnek, Leander-völgyi ősembernek, és természetes módon kerül szóba, hogy aki főzeléket főz, az süteléket süt... Intelligens óvodásai még mindenevők, mindenhallók és mindenlátók. Sebaj, ha néha kicsit másképp. Ettől egyikük sem lesz „értelmiségi fogyatékos”! Anyukáik valószínűleg Tamkón és svéd verseken nőttek fel. Ez talán egy lehetséges út maradt az alfák felé…

Mostanában nekem Lackfiról Varró Dániel (és vissza) gyakran jut eszembe. Egy időben úgy volt, hogy Varró a tao. Megírta a Maszathegy kalandtalan kalandját, és teljesen belefeledkeztünk a magunk X–Y-műveltségébe. Milyen remek stílus-Pszichék (Weöres bizony halhatatlan!) azok a Zrínyik, Balassik meg az összes magyar klasszikusok, akiket Varró átiratai új életre keltenek – nekünk! Azóta sem tudom eldönteni, kinek mesétlenedett el a verstöltelékkel rakott próza? Mennyivel íztelenebb alfáéknak, ha nem mondja meg nekik senki, hogy most Balassi-strófát olvasok átiratban! Nekünk tetszik! Jobban, mint a mesétlenítés. De az olvasói élmény mesétlenül és átiratostul nem maradt-e az X–Y olvasók magánügye?  

Bombitz Attila Kovács Lajos Szijj Ferenc Zöldség Anna-01

De látom: többen is errefelé keresik az utat

Ilyen könyvem volt a közelmúltban Szijj Ferenc Zöldség Anna és a beszélő póniló könyve (előtte még Szuromberek királyfi egészen mesésen, sőt klasszikusan viselkedett). És történetlenített történet Darvasi László Trapiti-regényfolyama is, bár az ő színes meseszövetében ez nem olyan feltűnő.

Talán a kortárs felnőttirodalom felé vezető úton járunk? Vagy vége a mesének végérvényesen?

Meghökkenve olvastam egy szülői tiltakozást az interneten: beleolvasott (nem kedvelem a beleolvasókat, az nem olvasás, csak belezés) Boldizsár Ildikó Királylány születik című könyvébe, és kikérte magának (tehát visszaadta a könyvkereskedőnek). A neten pedig leírta a véleményét. Őt is a tiszta mese hiánya ingerelte fel. Pedig nekünk tetszett, díjaztuk is az év könyvei között. Kinek van itt igaza? És ki az X-Y, és ki közelít alfáékhoz?

Bombitz Darvasi Trapiti-01

Elgondolkodom: hiszen éppen hogy a kaland, a sztori sebessége, a kriminalisztikai fordulatosság, a thrilleres könyörtelenség meg a határtalan fantasztikum a módi; vagyis hogy éppen ettől próbáljuk időnként megvédeni alfáékat? Tessék itt kortárs írónak lenni!

Még mindig itt tartok: a líráé-e a győzelem?

Például a fanyar, nyaktekercselt, merészen játékos versé? Z. Németh István húsz éve fut neki már sokadszor, hogy összeálljon az az egy, egyszer egy kötetnyi hibátlanul érzelmes irónia. Valamit mindig eldobál belőle, miközben hozzáír, hogy sűrűbb legyen körülötte a levegő. De ilyen egyéni út nem sok akad.

Közben pedig valahonnan hirtelen hazamegy Zámolyba Csoóri Sándor, és visszarajzolja magát a gyerekkorába, a gyerekkorát meg mai önmagába. Gyermekversek volnának a Hova megy a hegy? zuhatagai? Éppen olyanok. Éppen maiak! Akkor most ki honnan jön, hova megy?

aranysityak Laczkfi-01

Lackfi János megszerkesztette az Aranysityak költőiskolájának zsúfolt tablóját, ahonnan aztán (majdnem) mindenki kortárs költő. De inkább kortárs szülő (ritkábban nagy- vagy keresztszülő), szép számban alkalmi visszatérők a gyerekirodalomba. Lovász Andrea pedig vette a bátorságot, és csak az utolsó tíz év (21. század) gyerekíró-lexikonát (Navigátor) állította össze, ami már azért is ide kívánkozó tény, mert lapjai megteltek a lehetséges X-től az alfáig mindenkivel. Úgy tűnik, elképesztően gazdagok vagyunk! És ha a Sityakot a Navigátorral egymás mellett kezdem lapozni, hozzátéve a hatvanéves Móra Mesebirodalom-kötetét, egészen közel kerültem a válaszhoz, ám még mindig maradnak hiányérzeteim.

Navigator Lovasz Andrea Bombitz Kovács Lajos-01

Hol van a boszorkányos Kiss Anna és a sort sorba, kart karba öltő nem Kis(ebb) Benedek? Szepesi Attila madarai és gombái mostanában alig hallszanak, és alig szaglanak. Kányádi már klasszikus, pedig egész sor áll mögötte a jeles követők Y-nemzedékéből (például Kerék Imre, Tóth László).

Kezdjük elölről?

Kérdezzük meg magunktól, hogy kiről szól a mese, ha még nem mesétlen! (Időm már alig lesz rá, de szerencsémre az előttem és utánam szólók még tettek/tesznek hozzá egyet s mást.) A költők lélekrajzmeséi – az újabbak – látszólag a mai (a lehetséges Z- meg talán alfa-) gyerekekről szólnak. Látszólag, mert ezek a lírai groteszkek (ironikus íróniák) a folyton korszerűtlen(edő) nemzedékek önironikus versenyfutásai. A lépést tartás kísérletének kimért példája az én olvasatomban inkább Kiss Ottóé, Kovács András Ferencé, mert ott rejtőzködik bennük a saját múlt és a gyermeki tapasztalatlanság sérülékeny világa. (Kovács András Ferenc kötetéről készült Meseterasz-adásunk ITT látható) Egyikük humánus odafordulásával, másikuk a természet kipusztíthatatlan szívósságával újítja meg önmagát, költői nyelvét, képi varázsát.

A kortársnak mondott versek többsége azonban egy korábbi termés génkezelt változata, mímelt nyelvjátéka – játékosság nélkül. Azt sugallja, hogy ti ilyenek vagytok, így beszéltek és gondolkodtok, én csak rögzítem a pillanatnyi állapotot.

Tömegessé válnak a már ezerszer kijátszott szimbolikák: állatversek, családszerepek, odamondókák. Egy kis szürreál, egy kis gyerekszáj.

Talán mégsem a líra a nyerő mindig. A próza tolakszik. Kiről szól a próza? A meséről. A mese lett a kicsoda!

Elnyűhetetlen a jóságossá szelídült sárkány (legújabban Vitkolczi Ildikó: Walter, a falra festett sárkány), visszalopakodnak a háromszor hétpróbák (Jólesz György: A széttört mese), szükségünk van a varázslatra, ámbár nem árt, ha ez autós- meg domboninneni mesék új formáját ölti. És a gyerek? Böszörményi Gyula és Nógrádi Gábor vetette meg a lábát a legszilárdabban a pillanatnyi „kortárskodásban”: egyikük mérhetetlenül hisz a valószínűtlenül hagyományosban, másikuk az infantilizmusig harcos komikumban. Tudják a technikáját annak, hogyan kell ámítani vagy nevettetni.

Bombitz Attila Kovács Lajos Vitkolczi Ildikó: Walter, a falra festett sárkány-01

Sohonyai Edit is tud valamit, sőt ő már szinte Z. Talán a legérzékenyebben neki sikerül valami olyasmit kibogozni ezekből a nemzedékekből, ami nem elválaszt (miközben folyton egymás ellen harcolnak), hanem közelíteni segít (pedig látszólag mindenkit meg akarnak változtatni). Nincs már Pál utcai romantika, de a grund mint harctér semmit se változott. Csak most kamasz-ellenállók jönnek-mennek benne, meg az akcelerációs diákszerelem-zűrzavar dobálja a homokbombákat. És itt következik ezeknek a kamaszoknak a kimondatlan kérdése: kikről szól a mese / a történet? Ezt rosszkedvűen mondom: egy nagyon unalmas, szereptelen felnőttvilágról. Megértő percanyukák (Balázs Ágnes Lufi-történetei), még mindig újságolvasó apukák (Vitkolczi Ildikó és mások) mellett a felmentő sereg a gyerekké visszalényegült nagyszülők bölcselkedő csoportja – amúgy jobb sorsra érdemes könyvekben. Még kevesebb történet szól a hibáinkról, a kínjainkról, a megszégyenüléseinkről. A magányos Lenkákról. Szegedi Katalin észrevette, hogy a Lenkák egyike éppen ilyen. Ilyen jól láthatóan vesztes, és ilyen láthatatlanul érdekes. Ez az a Lenka, aki folyton hallgat a fájdalmáról. Mennyi olvasója lehetne neki is! Talán meg kell mutatni őket egymásnak.

Lenka Szegedi Katalin-01

Könyvtárosok kérdezték már tőlem nemegyszer: miért szégyelljük a krimiolvasókat?

Csak Babitsnak szabad megbocsátanunk, hogy áldozott a bűnözés oltárán? Vagy kicsit közelítek: a fantasy (sci-fi) nem ilyen idegenkedéssel kikerülgetett műfaj-e még mindig a mag(v)as irodalomban? Én kedveltem Mikó Csaba nagy nekifutását a Tükörváros titka olvasásakor: van itt hősöket elbuktató fatális tévedés, ármány és szerelem, de bőséges alattomosság és kegyetlenkedés is – hogy legyen miért hinnünk a tévedéseikben is tiszta, lázadásaikban is őszinte hősökben, vagyis odaképzelt önmagunkban!

Jólesz György már említett A széttört meséje pedig két távoli kultúra ironikus „világmeséje”-ként hat – a világzene mintakövetéseként, ahol ezer szállal bogozódnak össze a mesekultúrák hagyományai. A mai gyerekszereplő egy tegnapi egydimenziós meséből csetlik-botlik át a közeljövő globalitásába. És ez mind itt van, együtt – fogyasztásra kínálva.

Én meg azt akarom kikiáltani, hogy keveslem a nagyobbakat nem szájbarágott intelmekkel megtaláló útravalókat – mint amilyen Gion Nándor hagyatéka, aki társalkotóként bízta a kamaszokra a történeteit.

Janikovszky Éva Réber László Már iskolás vagyok-01

Ide kívánkozik egy másik gondolat

Elterjedőben vannak a páros együttműködések. Janikovszky–Réber-magasságok teremtették a mércét. Egyelőre azt merjük mondani: ígéretes, ahogyan a Berg Judit – Agócs Írisz- vagy a Hohol Ancsa – Boris Juli-páros összedolgozik a Maszat-mesékben, illetve a Terka-könyvekben a kicsinyekért. Bagossy László és Takács Mari A sötétben látó tündére kiugró példája az ilyen együttműködéseknek. (Az én kedvencem a Lackfival egyenrangú alkotótárs, Molnár Jacquline.)

Néha író és grafikus eggyé válik, mint Dezső Andrea a Mamuska című nemzedék-átrajzoló emlékkönyvében. Ebben az „audiovizualitásban” az örökifjú Marék Veronika nemcsak példa, de maga a folyamatosság.

Takács Mari A sötétben látó tündére-01

És itt már nemcsak a műfajok, de a közlés könyvtári ETO-szakrendszerei is összemosódnak

Egyelőre nyers kategóriaként mondom/kérdezem: megteremtődőben van az ismeretterjesztő szépirodalom fából vaskarikája!? Hozott anyagként kezdődött (Állati természet-sorozat Milánóból, Mi a művészet? Barcelonából, Mesél a festmény-sorozat angolszász nyelvterületről), de már vannak hazai példák. Említhetem friss élményként Bosnyák Viktória és Spote Stany Budapesti kis boszorkány című meséjét, ami valójában főváros-ismertető sétára invitál a maga boszorkányos körítésével, még inkább ilyen a Zágoni Balázs köré szerveződött Kincses képeskönyvsorozat, ahol az író annyira anonim és alázatos az illusztráció és a kreativitás érdekében, hogy az olvasó a magáénak higgye a városok animált múltjában kikerekedő történelmi regé(nye)ket.

És már itt vannak a semmitől sem idegenkedő, a megismerés határait szétfeszítő közlések, narrációk magyarra fordított „Kaki-könyvei”. Egyelőre ugyancsak idegenből fordítjuk a Rosszcsont Petik és Piroskák antiszociális látleleteit, ám látnunk kell, hogy van olvasótáboruk, mert nem a tetszésünk, nem a látszat, hanem a morális válság iránti kíváncsiság fordítja feléjük a hiperaktív figyelmet.

De aktualitását veszíti-e a másik oldalon „makacskodó” írónemzedék különös érzékenysége, amikor magá(ny)ra hagyott nagyszülő-generációk felé tereli a gyermekfigyelmet (lásd Dezső Andrea Mamuska „képesregénye”, még bensőségesebben Kiss Ottó A nagypapa távcsöve című „versnaplója”)?

Kiss Ottó A nagypapa távcsöve-01

Van persze olyan törekvés is, mely szerint az alfa-világot az X- és Z-kultúrán kellene újraszocializálni

De hát visszafelé nem csak büntetőkönyvet alkalmazni lehetetlen: javító-nevelő munkát végezni se nagyon lehet. Mint ahogy nem lehet – sajnos – lábjegyzetek nélkül olvastatni zékkel és alfáékkal a Nagy László, Pilinszky János, Szécsi Margit alkotta, kényszerűen szimbolikus csomagolásban ránk hagyott verses meséit. Ebben a műfajban sikeres túlélőnek a kicsinyekhez máig friss nyelven mesélő Zelk Zoltán mutatkozik – miközben a műfaj az idő ködébe veszik. És már alig van példa olyan fontos, kisközösségi kultúrákat mentő-kínáló kötetekre, mint a Závada Pál gyermekkorának szlovák meséit egybegyűjtő könyv, vagy Bársony János Cigány mesék című kisantológiája.

Bársony János Cigányok mesék-01

A hajdani Írószövetség épületében volt kiírva egyszer régen: „Írók, alkossatok remekműveket!”

Ez a provokáció dolgozatom alcímében is: Rohamos nemzedékváltás – kullogó gyermekirodalom? Talán sejteti ez a sok nekifutás: ennél azért árnyaltabb írói válaszaink vannak a rohamosra. Már amit értünk belőle! Ezért több az adósságunk is. Megkockáztatom azonban: az irodalom nem lesz soha pszichológiatudomány. Weöres után szabadon: Kedves pszichológus nénik-bácsik! Hun írogatunk, hun elhallgatunk, különböző gyerekkönyvekkel kísérletezünk. (Ez az író-költő válasza. A többi a szülői házé, az iskoláé, a könyvtáré.)

Balázs Géza gyűjtéséből való még mindig az alapvető, közös eszközünk: „Gyerekek! (X-ek, Y-ok, Z-k, alfák!) Most egy nagyon jó régi szoftvert fogok nektek bemutatni. A neve: könyv.” Mindenki érdekében el kell adnunk magunkat.

Kovács Lajos