„Szeretjük pedig a jelenkort rontva teremtő irányú romantikájával; szeretjük szabadszelleműségét, mely megdönti azon általánosságokat, melyek a természetet és életet anticipáló szemlélődés útján lőnek ténylegesítve…” (Sükei Károly)
Petőfi János vitézének recepciótörténetében Vahot Imre első kiadásbéli előszavától[1] kezdve Gulyás Judit 2010-ben megjelent monográfiájáig[2] egyöntetűen fogalmazódik meg az a vélemény, hogy Petőfi költeményének egyetlen lehetséges olvasási módja az, ha a János vitézt a mesék befogadói szerkezete, elváráshorizontja mentén közelítjük meg.[3] Ez a kizárólagosságra törekvő szándék általában négyféle argumentumon nyugszik: a valóságos és csodás elemek meseszerű alkalmazásán; a János vitéz szociális-igazságszolgáltató igényének rögzítésén; az akadályok leküzdése révén teljesíthető feladat varázsmesei cselekménysorán; illetve az elbeszélő közvetlen beszédmódján.
Csakhogy az imént felsorolt érvek egytől egyig a János vitéz korlátozott érvényességű olvasási módjának eredményeként jelentek meg a mű befogadásának történetében, megakadályozva annak a kérdésnek a felvetését, hogy a népmese imént említett „műfaji” sajátosságai valóban mesei kritériumokként viselkednek-e a Petőfi-műben. A négyes kritériumrendszerben így kételkedni vagyunk kénytelenek.
Szemben a korlátozott befogadás modelljével, a valóságos és csodás elemek között csak akkor lehetne különbséget tenni, ha a János vitéz elején megjelenő fiktív falusi környezetet valóságos világként, de legalábbis az iseri valós világként értelmeznénk.[4]
A szociális-mesei elem akkor lehetne releváns, ha találhatnánk az egykorú fogadtatás és az eminens olvasatok között olyan befogadói közeget, vidéki, falusi (?) olvasóközönséget, amely önmagára való utalásként, utalások sorozataként olvasta volna a szöveget.
A János vitéz első közönsége azonban a Pesti Divatlap városi, polgári, művelt, biedermeier hölgyközönsége volt, amely nem az alföldi falvak életének leírását kereste a műben, hanem egy olyan idillikus falusi világot, amelyet el tudott képzelni az addigi olvasmányai alapján.
A János vitéz szociális-igazságszolgáltató értelmezése, a „nép felemelése”-tematizáció ellen már Horváth János is tiltakozott
„…egyet nem hallgathatok el. Azt u.i. hogy tévedés demokrata célzatot látni Petőfi meséjében. Utólag belenézhetni ilyesmit, de a költeményben híre-hamva sincs a művészin kívül semmi más célzatnak.” Nem is az egykorú olvasatoknak, hanem a népiesség irodalmi programjának recepciójához köthetően az 1850-es évektől induló Petőfi-kultusz következménye volt a János vitéz igazságszolgáltató értelmezése.[5]
Ha a hős próbatételeinek sorozatában keresnénk a kapcsolódást a meseműfajjal, pontosabban a magyar szakirodalomban Honti János nyomán meghonosodott „Gattung-Grimm”-mel – ahogy teszi többek között a kritikai kiadás is, amely a János vitéz cselekményének elemeit azonosítja az Aarne–Thompson-féle osztályozás mesetípusaival –, tévúton haladnánk. Célszerűbb volna a varázsmesék proppi modelljével történő összevetés, hiszen lényegében csak a János vitéz egyes cselekménymozzanatai működnek a varázsmesék kánonja szerint, és nem az elbeszélő költemény egésze. A proppi modellel való összevetésben azonnal láthatóvá válna, hogy a Petőfi-mű szüzsés szekvenciái nem fedik le pontosan a varázsmese funkciósorozatát. Már az ágenseket, a szereplői funkciókat sem tudjuk egyértelműen azonosítani: a proppi modellt alapul véve ugyanis például Iluskának kellene elindulnia Jancsi keresésére, hiszen Jancsi távozása teremti meg a hiányállapotot. Hogy azonban mégis Jancsi a kereső hős, nem volna szabad üres kézzel, kincsek vagy a francia királylány nélkül hazatérnie a XVII. részben.
Egyértelmű a szerzői szándék, amely a királylány kezének visszautasításával és Jancsi hajótörésével nem igyekszik teljesíteni ezeket a befogadói elvárásokat. Az, hogy a hős ismét útnak indul, nem kirívó eset a mesékben, a János vitéz esetében akár egy „többmenetes” mesével is lehetne dolgunk, csakhogy nem bontakozik ki a teljesítendő feladatok varázsmesét idéző kötelező sorrendje sem. A VII., majd a XIV. fejezet kitérője után a XIX. fejezetben szembetűnően újrakezdődő történetben mindannyiszor új segítőkre tesz szert a hős.
A mesei funkciók tehát sem a sorrend, sem a hiányállapot megszüntetésének varázsmesei logikája tekintetében nem illeszkednek a János vitéz cselekményéhez, de éppen ez a varázsmesei szüzsétől való állandó elhajlás, az olvasó folytonos félrevezetése mutatja meg az olvasás intencionált stratégiáit.
A János vitéz műfaji tekintetben sokkal inkább kötődik a Gattung-Grimm előtti kalandos-csodás,[6] a ponyvairodalom vagy a népszerű, keleties elbeszélések fantasztikus, fikciós hagyományához, semmint a szóbeliség, a parasztmesék egyenes vonalú iniciációs szerkezetéhez. Varázsmesei elemeket használ ugyan, de a történetvezetést illetően a varázsmesétől távol áll, sőt érzékelhetően szándékosan kíván más elbeszélői horizontokat nyitni.
S végül éppen a szövegben kódolt szerzői és olvasói magatartás összetettsége teszi kétségessé a „naiv előadásmódot” érintő vélekedéseket. Csak felületesen szemlélve is feltűnhet a szereplők külső énjének (a hősök cselekedeteit, illetve az elbeszélő által pontosan idézett megszólalásaikat értjük ezalatt) és belső énjének (a hősök belső beszédének, gondolatainak) éles elhatárolása. Ez az interiorizált beszédmód avatja be az olvasót a hős gondolataiba, s ez a beszédmód rekeszti ki a szerző és az olvasó (lásd „az én János vitézem”), illetve a Jancsi és az olvasó közti dialógusból a többi szereplőt. Még Iluskát is! A XIII. fejezetben egy sajátosan epikus, az Odüsszeiából is ismert elbeszélői helyzettel találkozunk, mikor Jancsi elmeséli a történetét a francia királynak: a történetmondás itt első személyű elbeszélésre vált át, az előtörténet pedig egészen addig a pontig megy el, ahol – a patakparti jelenettel – maga a költemény kezdődött. Máshol, a VIII–IX., illetve a XXVI. fejezetben, egyenesen a hőst iktatja ki az elbeszélő a szövegből.
Több figyelmet kell szentelnünk a János vitéz értelmezésében a mű költemény-, költői mese-jellegének
Annak, hogy a verses és a fikciós elbeszélés sajátos, összefonódó alakzatairól van szó a János vitéz esetében.
Verses szövegként a szövegfaktúra szoros tagolódási rendjét kell pontosan látnunk. A verssorok belső határai ugyanolyan szigorú szabályosságot feltételeznének, mint a meseszüzsé kompozíciója, de ugyanolyan szembetűnő a gyakori eltérés itt, mint ott. A János vitéz prozódiai-verstani tekintetben ugyanis – nem véletlenül lett éppen a Petőfi-költemény a laikus recepcióban a versforma egyik sztereotip példája – többnyire szabályos felező tizenkettes. Prozódiai szempontból persze a felező tizenkettes is összetett verselési rendszer, hiszen a szorosan vett verssoralkotó elemek mellett befolyással lehet rá például az ütemhangsúlyok rendszere, az ütemhangsúlyra helyenként ráépülő trochaikus időmérték, a sorvégek és a mondat-, illetve tagmondathatárok egybeesése/különválása, de a legizgalmasabb a János vitéz szövegében talán a sorfelező szünetek és a szintaktikai, szószerkezethatárok elmozgásainak virtuóz játéka.
Feltűnő azonban az asszonánc-párosrímek gyakorisága: például tündérleányok–rábámulának, választották–királyokká (1473–1476). Bizonyosan az ütemhangsúlyok ritmikai szigorúsága viszi mindig tovább az olvasót, aki így nem törődik a rímek meg-megdöccenésével. A rímlicenciák jelenléte mikrotextuálisan analóg azokkal a makrotextuális, varázsmesei szüzsémintázatokkal, amelyeknél a történet fordulópontjain nem a varázsmesék befogadói elvárása szerint lép tovább a cselekmény. A ritmizált olvasás által elragadott befogadó alighanem éppen ezért nem észleli sem a mikro-, sem a makroszegmensekben a szándékolt hibákat.
A János vitéz szövegének rímrendszere nem merül ki a sorvégi hangcsoportok összecsengetésében. A szövegben felettébb gyakori az alliteráció: „Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve” (163)[7] vagy a homonim hangcsoportok ismétlődése: „Szélbe kapaszkodott széles vitorlája” (826), de nem ritka a szó belseji difonikus, trifonikus csoportok visszatérése sem: „Becstelen teremtés! gyalázatos pára! / Illyet mersz te tenni világnak csúfjára?” (61) Különösen szembeötlő ez azokban az esetekben, amikor az alliterációs és szószegmenseket érintő ismétlődés már a teljes versszakra vagy versszakok sorozatára is kiterjedhet:
El sem feledte ezt a szerecsen király;
Azért a magyarok védelmére kiáll,
S a tatár császárral, kivel jó barát volt,
Kiengesztelésül illy szavakat váltott:
Kedves jó barátom, ne bántsd e sereget,
Legkisebbet sem fog ez ártani neked… (421–426)
Lényegében az ismétlődések (ütem-, lexikai-szintaktikai és hangcsoport-ismétlődések) így keletkező gyakorisága hozza létre a szöveg fikciós tereiben elsődleges szerepet játszó transzformációs hálózatokat.
Fikciós szövegként közelítve a műhöz arra kell figyelnie az olvasónak, hogy az olvasás aktusában konstruálódó szövegvilágot milyen állandóan visszatérő szövegelemek (intratextuális motívumok) hozzák létre. Amikor a szöveg nagyobb szüzsés egységei közötti ismétlődéseket kezdjük vizsgálni, akkor az olvasó számára a szöveg makroszerkezeti tagolódását, a fejezetek határvonalait egy periodikusan visszatérő időmotívumsor (nap–hold–csillag) jelöli meg.
(I.) Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra. (1–2)
(II.) Az idő akközben haladott sietve,
A patak habjain piroslott az este. (49–50)
(III.) A nap akkor már a földet érintette,
Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;… (85–86)
(IV.) Mikorra a patak vize tükörré lett,
Mellybe ezer csillag ragyogása nézett:… (133–134)
(V.) Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte… (189)
(VI.) Az idő járása éjfél lehetett már… (253)
Majd megtörve ezt a ciklikusságot – az ég tetejéről lesütő nappal kezdődő történetet követve eddig a pillanatig pontosan másfél nap telt csak el –, a VI. fejezet még így zárul:
A föltámadó nap legelső sugára
Lesütött a háznak füstölgő romjára… (349–350)
A motívumsor csak a XII. fejezet elején tér vissza:
Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt… (521)
És tovább:
(XIII.) Kukorica Jancsi meg a királyleány
Csatahelyre értek a nap alkonyatán. (621–622)
Ezután már – nem véletlenül – csak egyszer, a XXIII. fejezet elején tér vissza ez a motívumsor:
János vitéz egy nagy hegy tetején jára,
Hogy a kelő hajnal rásütött arcára. (1301–1302)
A fejezetkezdetek körültekintőbb elemzése során az idő múlását jelző szemantikai ellentétpárok (nap–hold–csillag, este-éjfél–nappal-dél, hajnal–alkony) kiegészíthetők a tűz–víz- (patak, tó, tenger) oppozíció elemeivel is.[8] Amikor a motívumsor fejezethatárokon való visszatérését összevetjük a korábban már említett mesei-szüzsés-elbeszélői réteggel, akkor a szöveg kettős újraszegmentálódását figyelhetjük meg.[9]
A szüzsés – a proppi funkciók, azaz a mesei próbatételek szerinti – tagolódást követve az első szakasz Jancsi elbujdosásáig és a sötét erdőbe érkezéséig tart. A második a törökök feletti győzelmet ünneplő vacsoráig: szüzsés értelemben ennek betétje a harmadik szakasz, Jancsi (immáron János vitéz) énelbeszélése, „önéletrajza”.
A negyedik az otthonról való újraindulástól a Tündérország kapuját védelmező fenevadak elpusztításáig tart, majd egy újabb kitérő (XXVI. fejezet) után a hatodik szakasz Iluska feltámasztásával s a szerelmesek fejedelemmé és fejedelemasszonnyá választásával zárul.
A fejezetkezdő égitest-motívumsorok által kijelölt szegmenseket követve az első szakasz a VI. fejezettel zárul: Jancsi felgyújtja a zsiványok tanyáját. A második szakasz a huszárok útját írja le a csata kezdetéig (VII–XI.). A harmadik szakasz a csatától az Óperenciás tengerig tart. Az utolsó, a negyedik, a tengeren való átkeléstől a szöveg végéig.
Ha valóban egymásra vetítjük a fejezethatárok, a próbatételek és az égitestek által megjelölt motívumok által szervezett szövegtereket, voltaképpen három határjelző fejezettel kell számolnunk: a VI. fejezettel, a zsiványtanya-jelenettel; a XIV. fejezettel, Jancsi elbeszélésével, és Tündérország-leírásával a XXVI. fejezetben.
Mindhárom esetben az olvasásmódok átkódolása történik meg, először a gazdagsággal, másodszor a királylány kezének elutasításával, harmadszorra pedig az egész szöveg jelképhálózatának a metaleírását kapjuk. A kezdő, novellisztikus, a falu árváinak szerelméről szóló rész még az iseri valós – a biedermeier, idillikus falu – világában játszódik; a történet lehetséges zárásával kecsegtet a zsiványkaland, de aligha véletlen, hogy a szerző szándékosan, Jancsi morális döntését igazolva teszi lehetetlenné ezt a történetperspektívát:
Most a kincses kádhoz! Megtöltöm tarisznyám,
Hazaviszem neked, szerelmes Iluskám!
Cudar mostohádnak nem lész többé rabja,
Feleségül veszlek… isten is akarja.
Házat építtetek a falu közepén,
Ékes menyecskének odavezetlek én;
Ottan éldegélünk mi ketten boldogan,
Mint Ádám és Éva a paradicsomban…
Istenem teremtőm! mit beszélek én itt?
Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit? (321–330)
A zsiványkaland az első hat fejezet motívumsorait rendezi át: például a nyitókép ég tetejéről lesütő napja itt hordónyi arannyá, a hold ezüstté válik, a pirosló patak és a VI. fejezet káka övezte piros tava a pénzhez tapadó vér és a zsiványok életét megpecsételő bor motívumaiban jelenik meg újra. A mostohát féken tartó fenyegetés a második fejezet végéről – „Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát…” (73) – itt, a VI. fejezetben a haramiák halálával teljesedik be.[10]
A XIV. fejezetben hangzik el az árvák előtörténete, Jancsi énelbeszélése (705–796): a történetbetét azonban idegen a varázsmesék szigorú, kronologikus elbeszélésmódjától. A történet és az elbeszélés időrendjének egybe nem esése lényegében a VI–XIV. fejezetek közötti szakaszra vetül vissza, arra a fikciós térre és fiktív időtartamra, amelyben már felborulnak a I–VI. fejezet idő- és térbeli viszonyai. A történetmondás szituációját leíró XIII. és XV. fejezet is az egész eddigi történet értelmezése, a királylány kezének visszautasítását ugyanis az egybegyűlt hallgatóság (az odaértett olvasó egyik lehetséges alakváltozata) előtt meg kell magyarázni. A szerzői szándék itt is egyértelmű, a visszautasított királylány és a hajótöréskor elvesztett kincs a hazatérés mesei motívumának mint lehetséges zárlatnak a tudatos elutasítását jelenti.
A XXVI. fejezet a szöveg motívumhálójának és paronimikus szegmenseinek hálózatából épül fel. Ebben az értelemben azonban a világ végén álló Tündérország képével a téren és időn kívüliség mozzanata jelenik meg a műben, amely ha a felszínen nem is, de alapvetően illuzórikussá teszi az olvasó által elvárt boldog végkifejletet.
János vitéz minden kalandja levezethető a zsiványok elpusztulásával záruló első hat fejezet motívumaiból. Csak kiragadott példaként kövessük a kapu-motívumot. Ennél a motívumsornál, a történet egyfajta önleírásaként is, az átmenetek, a rituális átváltozások képszerűsége válik láthatóvá: Jancsi gazdája a kapuban várja a visszatérő nyájat; Jancsi és Iluska utolsó találkozása a pitvarajtóban zajlik le. Jancsi „belép” a zsiványtanya ajtaján; a győztes sereg bevonul a francia király várába, a hazatérő János vitéznek megremeg a keze Iluskáék házának pitvarajtajában, nem meri lenyomni a kilincset. Az óriáskirály várának kapuja, a boszorkánybarlang ajtaja és a többi Petőfinek az olvasóval való incselkedését is jelezheti, hiszen a történetmondóval és az „ő” János vitézével kell tartanunk, de kezdettől fogva olyan kapukon megyünk keresztül, amelyeken át nincs út visszafelé. Jancsi gazdájának kapuján már nincs újra bebocsáttatás az otthonba, éppen úgy, ahogy a XXV. fejezetben legyőzött „rettentő csoda”, a sárkány testén keresztül jut át a hős Tündérországba, de ebből a mesei világból sincs már visszatérés:
Hejh János vitéznek kerűlt sok bajába,
Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába.
Végtére kifurta, belőle kimászott,
Kaput nyit, és látja szép Tündérországot. (1405–1408)
De nemcsak cselekményesen, hanem a párbeszédekben is megjelenhet az átmenetet és a visszatérés lehetetlenségét jelző kapumotívum. Jancsi a francia királylányt elrabló törököt ekként fenyegeti:
Állj meg, vagy testeden mingyárt nyitok kaput,
Mellyen által hitvány lelked pokolba fut. (591–592)
A kapu-motívum utóbbi két idézete szerint a vissza-nem-térés képisége a János vitézben a halálba való átmenet szimbóluma. Hasonló motívumsor vezethető le a vízen való átkelés visszatérő szüzsés elemeiből: a patakparti nyitójelenet, az utazás a gályán, az átkelés az Óperenciás tengeren az óriás vállán stb.
A madarak motívumsorából is a mesei sémák közé tartozó hosszú utazás és az utazás sajátos időviszonyai mutathatók ki
A mesékben a valós időként elmesélt vagy a sajátos nyelvi formulákkal valósnak jelzett – „Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt” (401) – utazást a madár repülése alakítja fiktív idővé. A szöveg gém-, halászmadarak-, holló-, gólya-motívumaiban ennek az emberi tapasztalat számára át nem élhető, másfajta út–idő-dimenziónak még csak a metaforikus jegyeit látjuk. A János vitézt a tenger habjaiból kimentő és hazáig „fuvarozó”, a Franciaországba vezető út furcsa geográfiájának fikcióját is lefokozó griff-motívumban vagy a boszorkányok „szárnysuhogás-forma” hangot adó seprűiben már a cselekmény részeként jelenik meg a madár képe.
A nem reálisan megtett, az időn kívül eső utazás már önmagában is a halál metaforája. A falu melletti puszta tavában halászó madarak későbbi transzformációja a hálóit az Óperenciás tengerbe meregető, a világ vége felől érdeklődő János vitézt útba igazító öreg halász – Kharón? – szintén a halál alteregója.
A holló Jancsi gazdájának szidalmaiban bukkan föl:
„Jaj, zsivány! jaj az akasztani való!
Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…”[11] (113–114)
S valóban, a zsiványkaland helyszínéül szolgáló sötét erdőben a hőst köszönti „holló károgása, / Melly épen egy esett vadnak szemét ásta”. (247–248) Hollósereg lakmározik a csata után a törökök hulláiból is.
A gólya is az időszerkezetre utal: a nyáron katonának álló Jancsi – közben persze a faluban másképpen forgott az idő kereke – ősszel indul hazafelé a francia udvarból. A nyárra következő ősz képzetének ellentmond az, amit János vitéz a hazatérésekor tapasztal. A kis szomszédlányból időközben menyecske lett, s ő maga is megöregedett:
„Ismer-e még engem? nem is ismer talán?
Tudja, én vagyok az a kis szomszédlány,
Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam…”
„Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?”
Szavaiba vágott kérdezőleg János,
A menyecske szeme könnytől lett homályos.
„Hol van Iluska, hol?” felelt a menyecske,
„Szegény Jancsi bácsi!… hát el van temetve.” (941–948)
A boszorkányok a világosság–sötétség oppozíciója szerinti, az evilág és a „sötétség országa”, a másvilág fiktív terei között közlekedő alakok. A varjú a XX. fejezetben a felhővel azonosítódik, János vitéz véli felhőnek Óriásország varjait. A felhőmotívum összekapcsolódása a madármotívummal egy újabb irányba indíthatja el a motívumháló felfejtését, hiszen a pusztában bujdosó Jancsit elérő zivatar felhője (V. fejezet), illetve Jancsi és a francia királylány páros hasonlata –
Ollyan volt mellette az ékes királylyány,
Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány. (639–640)
– ugyanennek a motívumsornak a „leágazásai”.
Innen továbbkanyarodhatnánk, hiszen a szivárvány ott lebegett az égen a pusztai zivatar után:
Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,
Ragyogott keleten a tarka szivárvány. (239–240)
A XXVI. fejezet szimbolikus szövegében is felbukkan a szivárvány képe, ami – a rekurzív olvasás alakzataként – a szövegben addig felbukkant szivárványmotívumoknak a Tündérországra való előreutalásaként jelenik meg:
A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak
Szemsugarából a tündérleányoknak;
Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták,
Ékesítik vele a felhős ég boltját.
Hasonló példa lehet a francia királylány szivárványhasonlatának tündöklő jelzője – egyébként nemcsak paronimikus, hanem etimologikus – Tündérország-prefigurációja. Ha a motívumháló kibomlását a szerzői szándék felől nézzük, akkor a zsiványkalandig lejátszódó események jelkomplexuma a szöveg hátralévő részében háromszorosan transzformálódik újra. Az implicit szerző feladata az, hogy folyton átalakítsa a nyelvi jelek funkcionalitását: a frazeologizmusokat megjeleníti, a metaforákat megszemélyesíti, „realizálja”, az attribútumokból szereplőt csinál. A fazekas sárban elakadt szekere például az idő megtorpanásának a metaforájaként jelenik meg ugyanabban a sötét erdőben, amelyben már a főhős is megfordult egyszer, a zsiványtanyakaland előtt. A fazekassal való találkozás után pedig nem sokkal, az Óperenciás tenger partján a nap lép föl „aranyos szekeren ragyogva…” (1309).
Az implicit olvasó munkája ezzel ellentétes, azaz reduktív: az olvasás lineáris menetében mindig vissza kell vezetnie az egyes kalandok metaforikus elemeit az első hat fejezet valamely, a történet szempontjából esetleg mellékes, jelző- vagy hasonlatértékű nyelvi eleméhez, ismétlődő hangcsoportjához, vagy éppen reetimologizálnia kell a nyelvi jelet: tündöklő–tündér, illetve költői etimológiák, idioszemantikus alakzatok között kell eligazodnia: a törökök rátörtek Franciaországra; Iluska a mostohájától való félelmében siet a mosással stb.
Ha nem ezt a visszatérő, az elemeket folyton visszaazonosító, rekurrens olvasási menetet követjük, akkor könnyen varázsmesének tekinthetjük a János vitézt, s ezzel leszűkítjük az értelmezést.
A szövegbe kódolt szerzői és olvasói szemantika annyit jelent, hogy a János vitéz négy része a nyelvi jelek különböző elrendezése által létrehozott négy különböző szövegtér kölcsönös áttetszésében válik irodalmi művé. A négy különböző szövegtér a nyelvi jelnek a szövegen kívüli világgal, a valóságos szerző és az aktuális olvasó világával való referenciális kapcsolata és az ismétlődések belső hálózata közötti feszültség mentén keletkezik.
A János vitéz első hat fejezetének van egyfajta viszonylagos referencialitása
A későbbi fejezetekhez képest ezek még nem hajtanak végre olyan jeltranszformációkat, amelyek kizárnák ennek a szövegvilágnak és az olvasó szövegen kívüli (kulturális) léttapasztalatainak azonosságát. A mesei cselekményszövéssel szembeni elvárások és a tagolódások rendszere azonban a VI. fejezet után folyton eltéríti az olvasás menetét. A szerző vélhető szándéka szerint a szöveg ismétlődési rendszere a határfejezetek által kijelölt egyes szakaszokban más-más fikciós tereket képez: ugyanazok a motívumok bukkannak fel újra és újra az egyes terekben, de mindig az adott tér sajátosságaihoz illeszkedően. Úgy is elképzelhetjük, mintha nem a Honti János-féle mesei világ egyszerű szerkezetével állnánk szemben, ahol a valósból a fikcióba – Honti kifejezésével a mesei világba – való átmenet, majd a fikcióból a valósba való visszatérés kettős szövegterét látnánk. A János vitéz esetében a kiinduló szituáció valóshoz közelítő fikciójából a kalandos (VII–XVI.), a mesei (XVII–XXV.) és a szimbolikus (XXVI–XXVII.) fikciós terekbe léphetünk át. Voltaképpen tehát az I–VI. fejezetek és a VII. fejezettel kezdődő metafiktív terek viszonyát kellene megértenünk.
Nem mondhatjuk, hogy a János vitéz kezdő fejezeteinek referensei a reformkor falusi világa, a falusi élet, a tipikus falusi figurák lennének. Azért sem, mert ez a referencialitásképzet a Petőfi-recepció „realizmus”-koncepcióihoz lenne hasonlatos, miközben tudjuk, a mű keletkezése sokkal inkább kötődik a divatlapok, a korabeli folyóiratok népies-kalandos elbeszéléseinek világához, Karl Becktől Vörösmarty Mák Bandiján át Garay Obsitosáig.
A második rész, a huszárok közt véghez vitt, az Obsitos mesélőjéhez hasonlóan háryádaszerűen előadott kalandok és a hazaindulás (VII–XVI. fejezet) még csak részben sértik meg ezt a viszonylagos referencialitást. Az elbeszélés e szakasza csupán a referenciális világ létező elemeit kezeli szabadon. Tulajdonképpen csak az annyit emlegetett nagyotmondás, a torz geográfia és az időbeli viszonyok összekuszálódása jelzi a szövegtér átalakulását. Nem követjük már az égitest-motívumsor segítségével az idő múlását, csak annyit tudunk biztosan, hogy a huszárok megérkezése és a csata között egy éjszaka telik el, János vitéz Franciaországból való hazatérése azonban egy fél emberéletnyi időt vesz igénybe.
A harmadik szakasz csodás-mesei elemei: az óriások, boszorkányok, kísértetek is az első szakasz referenciális, hétköznapi elemeinek transzformációi. Az óriások az V. fejezet „hatalmas mennydörgése” és a XII. fejezet Jancsi szívében keletkező „hatalmas tusájának” a megszemélyesítései:
Óriások csősze őt érkezni látta.
S mintha mennykő volna, igy dörgött reája… (1065–1066)
Mielőtt a boszorkánybarlanghoz érnénk a XXI. fejezetben, már a nyitó jelenetnél „elszólja” magát az elbeszélő:
Jaj neked Iluska, szegény árva kislyány!
Hátad mögött van már a dühös boszorkány; (57–58)
Ez egyébként a mű egyik legtriviálisabb, de a transzformációs mintázatot a laikus olvasó számára is láthatóvá tevő előreutalása: Iluska mostohája személyesen is megjelenik a másik világban, a boszorkányok között, jóllehet az elszólás után nincs olvasó, aki ne lenne tisztában a mostoha boszorkányszerűségével. A XXII. fejezet, a temetői jelenet kísérteteinek is megvan a prefiguratív alakja a IV. fejezet végén. A faluból elbujdosó Jancsi…
Mikor utójára megállt s visszanézett,
A torony bámult rá, mint sötét kisértet. (179–180)
A XXVI. fejezettel kezdődő negyedik szakasz nem egyéb, mint a szövegtér motívumhálójának újraírása.
Tündérországban csak híre sincs a télnek,
Ott örökös tavasz pompájában élnek;
Nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
Örökös hajnalnak játszik pirossága.
Benne tündérfiak és tündérleányok
Halált nem ismerve élnek boldogságnak; (1409–1414)
Az első versszak első két sora a János vitéz időkezelésének fokozatos átalakulásával hozható kapcsolatba, s emellett a Taljánországban dühöngő örökös télre is visszautal. A harmadik-negyedik sor a fent már említett ciklikus időmegjelölés újraírása. A második versszak kezdete a szöveg halálmotívumainak metaforája.
Voltaképpen tehát a János vitéz első hat fejezetének szövegtere és az azt követő három fiktív szövegtér úgy viszonyul egymáshoz, mint a tárgyszerű világ és az álombeli világ. Pontosabban az erotikus álmok világa, hiszen a XXVI. fejezet, visszautalva Jancsi Iluskát kérlelő szavaira – „Vesd reám sugarát kökényszemeidnek, / Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg…” (29–30) – így is zárul: „Ha földi ember először lányt ölel, / Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.” (1435–1436)
A XXVI. fejezetben újraíródó, átkódolt szövegtér teszi visszamenőlegesen is láthatóvá, érthetővé, hogy a János vitéz motívumhálóját hogyan szövik át az erotikus szimbólumok: a vöröslő patak, a nap és a hold, a virág, a galamb, az arany és az ezüst, a haj, a gyémánt, a füge, a rózsa, a bot, a hüvelyébe rozsdált kard, a szivárvány stb. Mégis meglepő, hogy a Tündérországba való bejutás csak a halál által sikerülhet: idézzük csak fel Jancsi halálvágyát és Iluska neki szóló utolsó üzenetét: „Más világon, ha még szeretsz, tied leszek…” (980) De halálmotívum a vízen való átkelés, a sárkánnyal való elnyelettetés, majd a kapunyitás s végül János „öngyilkossági kísérlete” is. Halál és erotika: a János vitéz e tekintetben a romantika irodalmának kanonikus témájához sokkal közelebb áll, mint a naiv realizmushoz.
A szöveg rekurrens olvashatósága, az önmagukra vonatkozó, szövegen belüli kapcsolatok visszaigazolása mentén felvázolható egy alternatív, a motívumok transzfigurációiból keletkező értelmezés is. A történet csak elemeiben igazodik a proppi modellhez, a történet egészének perspektíváját tekintve nem.
Jancsi először a boldogulást, a gazdagságot keresi, de nem vállalja az azzal járó erkölcsi terhet (321–330). Másodszor a katonai dicsőséget, a hősiességet indul keresni:
„Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném,
Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném;
Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú,
Nagyon kivánt dolog nekem a háború…” (377–380)
Harmadszorra, a mesei hőstől idegen módon, a halált:
„…Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
Míg kivánt halálom napja megérkezik.” (1003–1004)
A Honti-féle mesei szabály szerint a túlvilágról, a halálból csak a mesehős térhet vissza,[12] Jancsi célja viszont – jusson eszünkbe a kapumotívum – a halál, ahonnan nincs visszatérés. János vitéz rátalál Iluskára a tündérországi tóban, de ez a XXVI. fejezettel illuzórikussá tett zárlat szerint a halál megtalálását is jelentheti. Ha ebből a nézőpontból tekintünk vissza az első hat fejezetbe foglalt novellisztikus történetre, azt látjuk, hogy az első fejezet felütése és a referenciális szakasz vége azonos motívumokból építkezik:
Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész. (5–8)
A tónak partjáról nem távozott messze:
Az álom szemének pilláját ellepte;
Vakondokturásra bocsátotta fejét,
Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.
Az álom őt odavitte, ahonnan jött,
Iluskája pihent hű karjai között,… (217–222)
Van a tündéreknek virágnyoszolyája,
Örömtől ittasan heverésznek rája;
Illatterhes szellők lanyha fuvallatja
Őket a nyoszolyán álomba ringatja.
És amely világot álmaikban látnak,
Tündérország még csak árnya e világnak.
Ha a földi ember először lyányt ölel,
Ennek az álomnak gyönyöre tölti el. (1429–1436)
A füvön, a „tenger virág” közt heverésző juhász, a pusztai tó partján Iluskáról álmodozó Jancsi és a virágnyoszolyán heverésző tündérek képe talán Vörösmarty álom–halálom rímpárjából is ismerős. A János vitéz boldog befejezése, a tóból – abból a tóból, amelyben a halált kereső János vitéz el akarta veszejteni magát –, az élet vizébe vetett rózsából feltámadt Iluska: illúzió. Ha nem varázsmeseként olvassuk, a János vitéz – igyekeztem bizonygatni, hogy ne tegyük! – alighanem tragikusabbra van hangolva, mint a Csongor és Tünde zárlata: vajon nem lehetséges-e, hogy Kukorica Jancsi tündérfejedelemmé válásának története, a mű fiktív terei csupán a pusztai tó partján elalvó Jancsi képzeletében, álmában léteznek?
Hermann Zoltán
(A tanulmány eredeti megjelenési helye: Hermann Zoltán. Varázs/szer/tár. A varázsmese kánonjai és a régiségben és a romantikában. Budapest: L’Harmattan, 2012.)
Bibliográfia
Balogh Ernő. „Kukorica Jancsitól Szilveszterig.” Alföld 33.6 (1982): 44–53.
Gulyás Judit. A János vitéz morfológiai elemzése, Ethno-lore 22. Az MTA Néprajzi Kutató Intézetének Évkönyve (2005): 257–301.
Gulyás Judit. „Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?” A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2010.
Gyulai Pál. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. Bev., jegyz. Ferenczi Zoltán. Budapest: k. n., 1908.
Hatvany Lajos. Így élt Petőfi. Budapest: Akadémiai, 1967.
Horváth János. Petőfi. Budapest: Pallas, 1922. 113–115.
Jankovics Marcell. János vitéz. Pannónia Filmstúdió, 1973.
Kacsóh Pongrác. János vitéz daljáték. Librettó, Bakonyi Károly, Heltai Jenő, 1903.
Korompay János. „Szerkezet és jelentés a János vitézben.” ItK 103.3–4 (1999): 376–397.
Margócsy István. Petőfi-kísérletek. Pozsony: Kalligram, 2011.
Martinkó András. Költő, mű és környezet. Kérdőjelek a Petőfi-irodalomban. Budapest: Akadémiai, 1973.
Pándi Pál. Petőfi. Budapest: Szépirodalmi, 1982.
Petőfi Sándor összes költeményei (1844. szeptember – 1845. július). Szerk. Kerényi Ferenc. Budapest: Akadémiai, 1997.
Petőfi Sándor. János vitéz. Pest, kiadta Vahot Imre, 1845.
Trencsényi-Waldapfel Imre. Humanizmus és nemzeti irodalom. Budapest: Akadémiai, 1966.
Jegyzetek
[1] Petőfi Sándor. János vitéz. Pest: Vahot Imre, 1845. I–IV.
[2] Gulyás Judit, „Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?” A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2010. 59–116. A monográfia részletesen elemzi a mű egykorú műfaji megjelölései körüli bizonytalanság okait.
[3] Horváth János. Petőfi. Budapest: Pallas, 1922. 113–115.; Trencsényi-Waldapfel Imre. Humanizmus és nemzeti irodalom. Budapest: Akadémiai, 1966. 197–230.; Hatvany Lajos. Így élt Petőfi. Budapest: Akadémiai, 1967. 683–686.; Martinkó András. Költő, mű és környezet. Kérdőjelek a Petőfi-irodalomban. Budapest: Akadémiai, 1973. 64–106.; Pándi Pál. Petőfi. Budapest: Szépirodalmi, 1982. 441–476.; Balogh Ernő. „Kukorica Jancsitól Szilveszterig”. Alföld 33.6 (1982): 44–53.; Margócsy István, Petőfi-kísérletek. Pozsony: Kalligram, 2011 (passim).
[4] A falusi környezet fiktivitását az is bizonyítja, hogy a történet színteréül szolgáló alföldi, pusztai környezetbe semmiképp sem illeszthető be a csörgedező patak képe, a falusi helyszínnek ellentmond a juhok esténkénti hazahajtásának inkább a mezővárosokra jellemző szokása. (Szilágyi Miklós szíves szóbeli közlése.)
[5] Horváth János, 1922. 115.
[6] Vahot a János vitézről szóló első híradásában, a Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában „irodalmunkban még eddig szokatlan modoru népmesé”-ről ír, később azonban szintén ő nevezi „kalandos csodás mesé”-nek. Vö. Petőfi, 1997. 303–307.; Gulyás Judit, 2010. 83–103.
[7] Petőfi Sándor összes költeményei (1844. szeptember – 1845. július). Szerk. Kerényi Ferenc. Budapest: Akadémiai, 1997. 40–91., 302–351. A János vitéz szövegét a kritikai kiadás alapján idézem; itt és a továbbiakban zárójelben jelzem a sorok számozását.
[8] Jankovics Marcell 1973-as János vitéz-rajzfilmjében, különös módon, egyfajta látens értelmezésként az egész film képiségét ebből az égitest-motívumsorból építi fel. (Egy kedves hallgatómnak, Méhész Annának, a szakdolgozatához készült interjúban árulta el – 2018-ban – Jankovics Marcell, hogy az 1973-as rajzfilmjét voltaképpen George Dunning, Robert Balser és Jack Stokes Beatles-mozijának, az 1968-as Yellow submarine-nek a vizuális megoldásaira építette.)
[9] A fejezetek eltérő hosszúságáról kimerítően ír Korompay János. „Szerkezet és jelentés a János vitézben”. ItK 103.3–4 (1999): 376–397.
[10] Az ellenőrizhetetlen hagyomány szerint – a Kukorica Jancsi címet viselő első változatban a történetnek itt szakadt vége – barátai unszolására folytatta Petőfi a mű megírását. Vö. Gyulai Pál. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. Bev., jegyz. Ferenczi Zoltán. Budapest: k. n., 1908. 35.: „…eleinte csak egy pár szakaszból álló népies beszélyt akart belőle készíteni s lassan-lassan egy népmese kerekedett ki belőle.”
[11] A 113. sornál bosszantó sajtóhibát rejt a kritikai kiadás szövege: „Jaj, zsivány! jaj, az akasztani való…” Három okból is szövegromlásnak kell tekintenünk a kritikai kiadás „változatát”: a verssor így csak tizenegy szótagos; a János vitéz korábbi kiadásai (Vahoté is!) a fejezet főszövegében idézett változatot közlik; ráadásul a kritikai kiadásnak a szövegváltozatokat számba vevő felsorolása – a 325–332. oldalakon – nem tesz említést a 113. sorról.
[12] Beszédes Kacsóh Pongrác operettjének zárójelenete, amelyben Jancsi otthagyja Tündérországot, és visszatér a falujába.
A szerző portréját Bach Máté készítette