Néha történnek csodák…
A kanapén ültem, szombat reggel volt, éppen alpesi síelést néztem kávézás közben, amikor pittyent egyet az Instagram-fiókom. Álmosan rákattintottam az üzenetre. Felismertem az ikont: piros háttérben egy kulcs és egy felirat: Clavis. Az egyik nagy gyerekkönyves kiadócsoport, melyet régóta vágyakozva figyelek. Gondoltam, ez csak egy csaló, aki tudja, mivel hozzon lázba – persze azért rákattintottam az üzenetre.
Felkérést kaptam egy picture book illusztrálására a Clavis Indonesiától. Pislogtam… ittam még egy kávét, és csomagolni kezdtem az útra. Így kezdődött a történetem az indonéz kiadói csoporttal.
Aztán pár hete Balin, Indonéziában találtam magam a családommal, egy gyönyörű, medencés villában.
Elkezdtem rendezgetni magamban a történteket
A Covid ideje alatt elkészült életem első picture bookja, Impian Riani címmel, amelyet Ria Purnamasari írt. Az üzenet iszonyú fontos: egy kislány focista szeretne lenni, de a társadalmi elvárások tiltják a döntését. A lányok balettozzanak, a fiúk focizzanak, a rózsaszín a lányok színe, a kék a fiúké. Mérnökök fiúkból lesznek, a lányok meg főzzenek, legyenek tanárok vagy nővérkék. A könyv a gyerekekhez és a szülőkhöz szól, ezt a nehéz társadalmi problémát boncolgatva.
A főszereplő kislány, Riani focizni szeretne, amit az apukája és a rokonai sem helyeselnek. Szerencsére akad egy támogató személy a családban, az anyuka. A történet az apa személyiségének fejlődéséről is szól, mivel ösztönös ellenérzését leküzdve végül segíti gyermekét álmai megvalósításában.
Indonézia az egyik legnépesebb muszlim ország, muzulmán erkölcsökkel, rengeteg szigettel, földrengéssel, vulkánokkal és 250 millió lakossal, míg Bali hindu vallású. Az olvasás nem mindenki számára elérhető, nincs minden sarkon könyvesbolt, és a legtöbb ház sem roskadozik könyvespolcoktól. Éles vonal húzódik azok között, akiknek hatalmas könyvtáruk van, tanultak, olvasottak, illetve akik csak az iskolában találkoznak könyvekkel.
Ezen szeretne változtatni a Clavis Indonesia és helyi imprintje, a Big publishing, így augusztus elején workshopokban, prezentációkban gazdag eseményt szerveztek Balin, meghívott illusztrátorokkal, írókkal és üzletemberekkel. A megjelentek közül négyen voltunk szakmai előadók.
Az író Ellen De Lange Kanadában él, és pár éve megnyerte a Clavis kétévente kiírt pályázatát. Rengeteg könyve jelent meg sok országban, dolgozott Molnár Jacqueline-nal is, akiről igen jó véleménnyel van. Ellen, aki remek előadó, és az írás mellett tanácsadóként dolgozik a kanadai Egészségügyi Minisztériumban, saját módszeréről, az asszociációs írásról tartott előadást.
Anne Schneider a Clavis egyik illusztrátora; pár éve ő is megnyerte a Clavis pályázatát, majd a következő évben Kínában ő lett az egyik zsűritag. Anne egyedül érkezett, egy héttel később, mint mi, így befogadtuk a villánkba; esténként sokat beszélgettünk szakmáról, életről, családról, és nagyon megkedveltük egymást. Anne rajztanárként kezdett dolgozni, de második kislánya születése után otthon maradt a gyermekkel, aki súlyos értelmi sérültként él. Mellette kezdett el lopott perceiben a maga örömére illusztrálni. Nagyszerű nő, Hollandiában lakik.
Katrien Benaets szintén a családjával érkezett; velük csak a workshop kapcsán találkoztunk, mert Ubud környékén laktak.
A házigazdánk Winda Susilo volt. Winda nagyon komolyan vette a vendéglátást, és rengeteg helyre hívott meg minket a családja társaságában. Zoé, a lányom meg is beszélte vele, hogy jövő nyáron meglátogatja a barátnőivel.
A kétnapos workshop izgalmasan indult, mert az egyeztetés kicsit más ritmusban történik Indonéziában, mint itthon
Én például komolyan veszem az ilyesmit, rengeteget készülök, elpróbálom, anyagokat készítek; nem történik ez másképp Hollandiában sem. A belga és a holland munkakultúra feszes, strukturált, precíz, ezért furcsa volt nekünk az indonéz lazaság.
Én mindenesetre vittem gépet, iPadet, mindent, ezért jól fel tudtam készülni, és az utolsó perces kéréseknek is megfelelően módosíthattam az előadásomat. Az eseményre taxival vittek, Balin ez az egyetlen közlekedési mód (nekem hiányzott a sétálgatás az utcákon, ugyanis nincsenek járdák). Amikor megérkeztünk, nagyon meglepődtünk, mert kamerák fogadtak, és lelkes sikítozás. Óriási megtiszteltetésként élték meg, hogy ott vagyunk Európából, s az indonéz vendégszeretet olyan határtalan, amit itteni szemmel felfogni is nehéz. Az első napon a szakmáról beszélgettünk, ki-ki egy órát kapott, erről tartottunk előadásokat. Majd délután közölték velünk, hogy tíz perc múlva négyünknek workshopot kell tartanunk, tízfős csoportokkal egy-egy történetet készíteni és ahhoz storyboardot.
Ezután az óceánparton volt közös vacsora. Balin az óceánpart a legjobb, ott lehet sétálni, futni vagy jó társaságban vacsorázni frissen fogott halakból, rákokból, kagylókból, kókuszlét inni a dió héjából és koktélokat szürcsölni. Napközben szörföztünk, hindu templomokat látogattunk, vagy helyi családokkal virágkelyheket készítettünk a reggeli áldáshoz (a hindu szertartás része, hogy naponta kis virágkelyheket készítenek kókuszpálmalevélből).
A workshop részeként másnap könyvbemutatón vettünk részt Batur Tengahban, egy most is működő vulkán közelében
A könyvet Sandra Hapsari írta, és Anne Schneider illusztrálta. A mese egy ott élő óriásról szól, ezért tartották a bemutatót a történet helyszínén, méghozzá egy fürdőben. Így az esemény után forró gyógyvízben lubickoltak a vendégek és az előadók. A dedikálás is fürdőruhában történt, nekem – nagy örömömre – az összes könyvem elfogyott.
Balin kedves és nyitott emberek élnek, aminek oka egyrészt a fejlett turizmus, másrészt a hindu vallás, ami eltér az indiai változattól. Nincs agresszivitás az utakon, sem erőfitogtatás, mindenki udvarias. A napot azzal kezdik, hogy áldozati ajándékkal megköszönik az isteneknek, amijük van, és imádkoznak azért, amire vágynak: a kísérőnk és sofőrünk, Putu például azért fohászkodott, hogy ne legyen gond az úton, hogy érezzük jól magunkat, és legyen étel a családjának. Hisznek a reinkarnációban, és így is élnek, jót cselekednek másokkal és a világgal, remélve, hogy fejlettebb alakban születnek újjá. Az utakon megszámlálhatatlan templom, és mindenhol virágokkal díszített kosárkák. Egy városnak minimum három temploma van, mindhárom főistennek: Visnunak, Brahmának és Sivának.
A program célja, hogy ezen a békés szigeten és Indonézia összes többi szigetén könyvesboltokat hozzanak létre, megtöltve gyermekkönyvekkel, ily módon népszerűsítve az olvasást. Én pedig éppen ilyen misszióban keresem a helyem, a gyermekek érdekében alkotva.
Fotók és szöveg: Bogdán Viki