Vibók Ildi színház- és operatörténeti képeskönyvei
Szeretett énektanárom és kórusvezetőm mesélte, hogy hatodik osztályos korában, az ötvenes években operarajongó biológiatanára többször is elvitte őket az Operaházba, hogy a legolcsóbb karzatjegyekkel bejutva, majd az üresen maradt helyeket elfoglalva megnézzék a Bánk bánt. A sodró lendületű, gyönyörű romantikus zene és Simándy József legendás alakítása terelte arra a pályára, melyen a legnagyobb múltú hazai énekkart, a debreceni kollégiumi Kántust világhírűvé tette, miközben a református egyházzene meghatározó alakjává vált.
Mindez talán csak egy lelkes pedagógus hagyományos kultúra iránti elragadtatott lelkesedésén múlott. Az opera varázslatos műfajába sosem túl korai bevezetni a gyermekeket.
A bezártság napjaiban csak vágyakozhatunk a valódi színházi és operaélmények után
Ilyenkor egy nyugodt szombat délután alatt elolvasható ismeretterjesztő könyvek is segíthetnek. A Holnap Kiadó operákat újramesélő sorozatához[1] illeszkedik Vibók Ildi könyve, Az Operaház meséi. A sorozat különböző alkotók változatos illusztrációival frissíti fel a klasszikus zenedrámákat, néha kissé merész hangon szólaltatva meg a tragikusabb színezetű eseménysorokat is.
Tótfalusi István operameséinek mesélős változataihoz képest a kötetenként egy-egy művet ismertető húsz kiadványban helyet kaptak mesebalettek és nem színpadra szánt dramatikus jellegű szimfonikus művek is, mint a Diótörő, A hattyúk tava, A teremtés (Haydn-oratórium), Az állatok farsangja vagy az Egy kiállítás képei is. A szöveg nélküli, táncos vagy csupán zenekari hangszerelésben előadott remekművekhez ugyanannyira szükséges a tartalmat, cselekményt ismertető kedvcsináló bevezetés, mint a nagy hagyományokkal bíró, de a mai közízléstől eltérő operákhoz.
A kesernyés üdítőital hajdani reklámszlogenje erre a műfajra is vonatkozik: „Tanulja meg szeretni az operát!”
A sorozat az egyes kötetek méretében és kivitelezésében emlékeztet a Móra Könyvkiadó hatvanas évektől kiadott, több mint hatvankötetes ismeretterjesztő sorozatára, a Bölcs Bagolyra. A változatos témaköröket színes képekkel, közvetlen hangon bemutató könyvecskék a még olvasni nem tudókat is magukkal ragadták. Monopolhelyzete miatt a Móra ezekkel és a zsebkönyvméretű, tárgyilagosabb Búvár és Kolibri Zsebkönyvekkel nemzedékek számára egységes alapinformációkat és képi benyomásokat biztosított.
Az ifjúsági kézikönyvek szerepe a ráguglizás korában háttérbe szorult, de a Holnap Kiadó megtalálta azt a pontot, amellyel, ha nem is tudja kifordítani a világot a sarkaiból és megfordítani az értékrendbeli változások folyamatát, legalább egy olyan réteg számára biztosítja a kapcsolódást a mára már magaskultúrává vált operához, amely még családi vagy tanári hatásra nyitott a műfaj felé.
Önmagában Az Operaház meséi talán nem is volna különleges, hiszen legfeljebb építészettörténeti bevezetőként lapozgathatnánk
Mellesleg a különféle mérnöki pályák felé orientáló, de irodalmi igénnyel megírt gyerekkönyvek valódi szerző és kiadói kihívást jelentenek, hiszen egy alapvetően gyakorlatias tevékenységet kell – a szóbelisége miatt – elméletinek tartott kifejezésmóddal társítaniuk. Egy épületről mesélve nagy jelentőséget kaphatnak a konstrukciót, annak egészét és részleteit bemutató rajzok. Ebben a tekintetben Szimonidesz Hajnalka valóban meseszerű és gyönyörű festményei nem járulnak hozzá az épület vizualizálásához. Látjuk ugyan több változatban az Operaház főhomlokzatát, de én szívesen megnéztem volna Szimonidesz Hajnalka stílusában több külső és belső részletet is a többféleképpen elképzelt hajdani (mocsaras, vad) és a mai (óriáskerekes) Pest látképei mellett vagy helyett.
Amikor azonban a mese az Operában játszott dalművekhez ér, az álomszerű víziók és a zeneszerzőket, zenészeket, táncosokat játékosan ábrázoló karikatúrák kettőssége hűen illeszkedik a szöveg pontos adatokat bemutató, mégis könnyedén társalgós stílusához. Például A bűvös vadászról egy egész oldalas, kékes árnyalatú erdőből kitekintő szarvas képéről alkothatunk elképzelést, az Othello tragikumát a vörös drapériák között kardját markoló mór gyanakvó tekintete sejteti. Igaz, hogy ez utóbbi éppen a Rossini által hepiendesített változat kapcsán kapott egy teljes oldalt. A nagyon vékony vagy éppen terebélyes figurák, akik többnyire csukott szemmel, átszellemülten muzsikálnak, a komikus oldalt erősítik.
Nem túl eredeti, de megbízható ötlet az operák hagyományos szerkezetére építeni
A nyitányt öt felvonás, majd a finálé követi. Az első három felvonásnak a reformkori pesti színházakról, a telek kiválasztásáról, a pályázatról, az épületről és a színpadtechnikáról szóló beszámolói hasznosak ugyan, de a negyedik felvonás tematikus alcímekkel jelölt, anekdotákkal tarkított műfajtörténeti összefoglalója számomra jóval izgalmasabb volt. A dramaturgiai keretet az Operaház megszemélyesített, talán a részletekre való odafigyelése miatt női hanghoz társított és a kötetet végigmesélő épülete adja, aki egy érdeklődést mutató, fáradt galambnak adja elő évszámokkal, nevekkel, a stílusirányzatok jegyeivel és az opera történetének áttekintésével tarkított vallomását.
A társalgó hangnemet nem hagyja el, még a legszikárabb tényeknél is megáll, hogy kikacsintson a feltételezett ifjú befogadóra, aki a szöveg stílusa alapján nyolc és tizenkét (esetleg tizennégy) év közötti, alapvetően érdeklődő és már gyakorlott olvasó.
A kiegészítések, érdekességek, kitérők miatt egyrészt résen kell lennie a gyermeknek, másrészt ezek közelebb is hozzák hozzá a történelmi távlatba helyezett adatokat. A „ház hangja” végig ura a szövegnek, a galamb és a narrátor csak kisebb megszólalásokra kap szerepet.
Afelől vannak kételyeim, hogy azok a fiatalabb befogadók, akiknek még érdekes a galambnak mesélő épület, történelmi rálátás híján felfogják-e a korszakokhoz kötődő érdekességeket, illetve az idősebbeknek nem túl gügyögős-e a fikciós keret. Lelkesedése azonban ragadós, és bár mindig emlékeztet arra, hogy egy madárnak mutatkozik be, a közvetlen második személyű megszólítás az olvasóra is vonatkozhat.
Vibók Ildi másik, színháztörténetet mesés keretbe foglaló könyvével az operaházasnak nem is csak az előadóművészet adja a kapcsolódási pontját, hanem az állatvilág megjelenítése is. Az Operaház elmeséli, milyen gazdag élővilága volt a Rákosok vidékének a beépítés előtt. Az itt említett „vízisiklók, tarajos gőték meg levelibékák” mintha néhány társukkal együtt átúsztak, -csúsztak, -másztak volna az egész világon, hogy eljussanak a három szerény műveltségű ügyefogyott boszorkányhoz, akik a begyűjtött hüllők, kétéltűek és kisemlősök gasztronómiai célú felhasználása helyett színház- és drámatörténeti továbbképzést kapnak tőlük.
A Színház az egész világ, avagy boszorkányos história kicsiknek és nagyoknak kerettörténete kissé hosszabbra sikerült mind a kelleténél, mind az előző köteténél, de miután a kisállatok egymásnak adják át a szót az őskori, egyiptomi, majd európai és távol-keleti színjátékformák ismertetésében, a reflektív vagy komikusnak szánt kiszólások közben élő, lendületes ismertetőt olvasunk.
A három banya mintha Shakespeare Macbethjéből lépett volna elő
Az ő varázsigéiket olvashatjuk a kötet legelején Szász Károly fordításában, persze komikusabbra sminkelve. Butuskák, műveletlenek, de nem születetten rosszindulatúak, miközben a mágiában jártas „szakembereket” is meglepő beszélő állatok saját korszakukban és területükön otthonosan mozognak. Arra ugyan nem kapunk magyarázatot, miért épp egy mocsárban találkozik ez a sok kulturálisan jól tájékozódó állat – talán az elhagyatott láp és a népes közönséget igénylő előadások drámai kontrasztja miatt. A denevér a középkori katedrális padlásáról láthatta hajdan a misztériumjátékokat, a vízisikló a Távol-Kelet hagyományait sorolja. Találóan játékos megoldásként a Johann nevű gőte mutatja be Shakespeare színházát.
A színházművészetben teljesen járatlan boszorkák számára annyira leegyszerűsítve kell mindent tálalni, mintha gyerekekhez beszélnének.
Ebben a változatban az első néhány nehézkes oldal után csak kapkodjuk a fejünket, mert a tömörítés sikeres lett, az alapvető tudnivalókat – érdekességekkel kiszínezve – megtaláljuk a sok párbeszéddel megszakított változatos kiselőadásokban.
Ezzel a kötettel a bábszínházat és a kőszínházi gyerekeladásokat már ismerő gyerekek könnyebben találnak kapcsolódási pontot, mint az operaházassal
A történelmi és az idegen név is kevesebb, miközben a színházhoz kapcsolódó alapvető kifejezéseknek, illetve a ritka vagy elavult magyar szavaknak is jut egy-egy mondatnyi tömör magyarázat. („A kritika. Ha valami nem tetszett abban, amit az uralkodó csinál, azt szóvá tették a színpadon. Vagy kipellengérezték. […] Kipellengmicsodáltak? […] Ez már a harmadik szó volt ma délután, amit még sose hallott azelőtt.” 26)
Szeidl Andrea bájos és színpompás képei legtöbbször itt is főleg a boszik és az állatkák párbeszédének bohókás hangulatához járulnak hozzá. Kedvesnek szánt nagy szemű állatfiguráinál és rokonszenves banyáinál az ismeretterjesztésben hasznosabbak a sárga és barna tónusaiban megfestett árnyékszínházat, a kabuki vörös-fehér arcfestését és a commedia dell’arte rombuszmintás jelmezét ábrázoló képei. A képek azt a stiláris megoldást követik, ahogyan Vibók Ildi a diáknyelv és a nagyvárosi szleng elegyével beszélteti a boszorkányokat, többnyire ötletes nyelvi játékokkal kiegészítve. A béka „szúnyogszatyor”, a sikló „ugrálókötél”, a denevér „parapli” – mely utóbbi szó is magyarázat után kiált, ha az ifjabb olvasók még nem találkoztak volna vele. A gyorsan változó színek és korszakok mellett többször kisebb betűkkel megjelenített adalékokat olvashatunk, amelyekkel nem terhelték meg a főszöveget.
A nyolc tartalomjelölő fejezetcímmel elkülönített rész a feltételezett kőkorszaki mágikus szertartásoktól kezdve kronologikus sorrendben haladva ér el a jelenig, amikor nem merül el a párhuzamosan együtt élő stílusok fejtegetésében, hanem a modern színháztechnika és a színpadi háttérfoglalkozások rövid bemutatásával lelkesíti fel a három boszorkányt, és remélhetőleg az olvasót is.
Ha a Holnap Kiadó operás sorozata sikeres, bizonyára a klasszikus drámákra is találnának szerzőt és illusztrátort. Ha pedig ki tudnák építeni a hajdani Bölcs Bagolyhoz hasonló brandet, akkor még talán más művészeti ágak felé is utat mutathatnának a kiskamaszoknak. Vagy akár egy játékosan megírt magyar színháztörténethez is találnának olvasókat. Az ismeretterjesztés feladata hagyományosan a könyveké, ilyen kötetekkel még meg lehetne tartani egy olvasói réteget.
Kovács Gergely
Vibók Ildi: Az Operaház meséi
Illusztrátor: Szimonidesz Hajnalka
Holnap Kiadó, 2019
85 oldal
2900 forint
Vibók Ildi: Színház az egész világ, avagy boszorkányos história kicsiknek és nagyoknak
Illusztrátor: Szeidl Andrea
Holnap Kiadó, 2020
72 oldal
3100 forint
[1] A sorozatról szóló interjú ITT olvasható
ITT pedig megnézhetitek az Operamesék-sorozatról készült Meseterasz-adásunkat