Itthon szubkultúra, máshol mainstream
Ha képregényekről beszélünk, legtöbbünk az amerikai szuperhős képregényekre vagy a japán mangákra, esetleg a franciák híres galljaira asszociál, bár őket is főleg a filmvászonról ismerjük. Ha a konkrét füzeteket nézzük, többnyire szövegbuborékokkal tarkított képkockákat böngésző gyerekeket, ritkábban egy különcnek bélyegzett közösséget látunk magunk előtt, akiknek tagjai börzékre és fesztiválokra járkálnak a képregényolvasók viszonylag kis létszámú szubkultúrájaként.
Hogy hazánkban miért szorult ennyire a perifériára a képregény műfaja, az sok tényezőnek köszönhető
Az egyik ilyen a történeti-politikai háttér: a XX. század közepén betiltották, később pedig csupán alárendelt szerepben, reklám- és propagandacélokra használták. Másfelől az is közrejátszhatott, hogy a köztudatba bevésődött a fals nézet, miszerint annál értékesebb egy könyvtárgy, minél több karaktert tartalmaz, „a képekkel tarkított verzió pedig csupán olvasni nem tudó gyerekeknek való”.
Holott a képregény esetén a szöveg és a kép teljesen más viszonyban áll egymással, mint ahogy a képeskönyveknél megszokhattuk: míg utóbbi – bár az illusztráció önálló képzőművészeti alkotásként is megállhatja a helyét – a szöveget értelmezi, a leírtak alapján induló gondolatfolyamot lendíti tovább, a képregény képei a szöveggel egyenrangú részei a cselekménynek, a szöveg csak a képekkel alkotott szerves egységként olvasható jól.
A műfaj számkivetettsége ellenére hazánkban is vannak, akik nem csupán alkotóként, de akár kiadóalapítással is igyekeznek az irodalmi szempontból igényes kiadványokat népszerűsíteni.
Ilyen az idén alakult Nimuě, melynek tulajdonosa Lakatos István, aki 2008-ban a Lencsilányért Alfabéta-, majd 2012-ben a Dobozváros című meseregényéért Az év gyerekkönyve-díjat kapott. (ITT olvasható korábbi interjúnk a kiadó vezetőjével.) A Nimuě elsősorban gyerekképregényeket tervezett megjelentetni, elsőként piacra került kötetei között azonban máris egy (fiatal) felnőtteknek szóló történetet találunk.
Fiatal felnőtteknek
Az Olaszországban nagy népszerűségnek örvendő Zerocalcare Torokszorítósdija (Un polpo alla gola, 2012) ugyanis mind témáját, mind cselekményét, nyelvhasználatát és hangulatát tekintve a young adult-irodalomhoz sorolható, annak több szempontból is remek darabja.
Az önéletrajzi ihletésű regény ironikus, humoros felszíne komplex és komoly problémákat rejt, természetesen minden didaktikai szándékot nélkülözve. Nyelvhasználat alatt itt nem a trágár kifejezésekre gondolok, bár – egyáltalán nem zavaró módon – ebből is akad, hanem az olyan poénokra, melyek inkább a középiskolai tanulmányokból eredő ismeretekre alapoznak. Az egyik lány így reagál a fiúk versengésére:
„Én lány vagyok. A tesztoszterontól hajtott baromságaitok nem fognak rajtam.”
Michele Rech, azaz Zerocalcare (reklámból vett művésznevének jelentése „nulla vízkő”, melyet egy internetes fórumra való regisztráláshoz választott) Az óriástatu jóslata (La profezia dell’Armadillo, 2011) után rajzolta a Torokszorítósdit, melynek 2019-es bővített kiadása alapján készült a magyar fordítás. A kiegészítő részekből viszont csak azt vette át, ami a hazai befogadást nem nehezíti, így például a regény keletkezésének nem kevés öniróniával fűszerezett, néhány oldalas előzménytörténetét, ahol a kötet kiadóját (Bao Publishing) annak kabalaállata, egy bulldog képviseli – aki a hátsó oldalon összezavarodva bámul ránk Zerocalcare ábrázolásában. (A kötet végén egyébként egy szójegyzéket is találunk, amely a szövegben szereplő, Olaszországban ismert alkotókat, kiadványokat ismerteti, emellett a képregény–anime–manga világában kevéssé járatos olvasók is segítséget kapnak a popkulturális utalások közti eligazodáshoz.)
A Torokszorítósdi cselekményének középpontjában Calcare áll, néhány társával, akiket három életszakaszban követhetünk nyomon: ezek a könyv bevezetőjében említett Tolsztoj-trilógia (Gyermekkor; Serdülőkor; Ifjúság) párhuzamát követik
Először gyerekként látjuk őket, a kilencvenes évek elején, ám ez a gyerekkor távol áll az idealizált, önfeledtnek nevezett kortól,
Calcare már-már kétségbeesetten próbál tartozni valahová, beilleszkedni egy általános iskola kegyetlen és brutális hierarchiájába.
Ennek először az anyja szab gátat, aki praktikusan inkább cipővásárlásra invitálja gyermekét A zodiákus lovagjai (egy nyolcvanas éves végi animesorozat) sokadik – ámde a kortársakhoz való kapcsolódás alapjának minősülő – részének megtekintése helyett. Calcare kalamajkája tulajdonképpen itt kezdődik, a meg nem értett gyermeki vágyak és a felmenői/társadalmi normák összetűzésében.
A kamaszkor küszöbén, a 2000-es évek körül találkozunk újra hőseinkkel, amikor már egy jóval általánosabb szorongás, a felnőtté válással kapcsolatos félelmek, a szexuális érdeklődés fellángolása, az identitáskeresés problematikája veszi át a főszerepet lélektani síkon – ami a kötetben végig elsőbbséget élvez az akcióval szemben.
A történet egyik eleme a beavatás szertartása, itt fontos momentum a regény egyik nőalakja, Sarah, aki nem az elesett, megmentendő gyengébbik nem képviselőjeként, hanem nagyon is karakán, határozott és talpraesett lányként jelenik meg.
(És aki iránt egyébként Calcare gyengéd érzelmeket táplál, bár ezt sem neki, sem magának nem igazán képes bevallani.) A korábbi fiú–lány-ellentét, a tipikus nemek szerinti szeparáció még ekkor is élénken jelen van a sztoriban, s erre épp Sarah karaktere cáfol rá, aki a fiúk szexista szertartásán nem várt reakciót tanúsítva tovább mélyíti Calcare szívében a helyét.
Az itt megalapozott kapcsolatok viszont semmivel sem lesznek mélyebbek a következő körben, ahol a szereplők fiatal felnőttként állnak – vagyis inkább a televízió képernyője előtt ülnek – újra előttünk. A depresszív hangulat itt uralkodik el legjobban a szövegen, amikor Calcare közli:
„Ki tudja, ha gyerekként szóltak volna előre, hogy huszonnyolc évesen pont így fognak kinézni napjaim fénypontjai, akkor vajon inkább felakasztottam volna-e magamat.”
Legyen ez bármilyen ironikusan tálalva, eszünkbe jut a „Ne nőj fel! Csapda!” graffiti a X. kerületi aluljáróban, majd bevillan a kötet első harmada, ahol éppen azt olvastuk, hogy gyerek se maradj, hiszen ott sem lelsz felhőtlen boldogságra.
Noha Calcare képzeletbeli barátai mókásnak tűnnek, egyúttal utalnak a főhős magányára is, aki gyakrabban beszélget a szélsőséges gondolatait megjelenítő alakokkal, mint egykori haverjaival, akiknek még a telefonszámát sem volt képes elmenteni.
Ezenkívül elgondolkodtató módon édesanyja is egy pulyka alakját ölti magára, ami akár a családdal való kapcsolat kettősségét is szemléltetheti. Calcare hiába vágyik bensőséges viszonyokra, ez a hozzá közel állókkal is inkább csak képzeletben valósul meg – ugyanakkor visszafelé olvasva is érdekes a képlet: fantáziaszüleményei (tehát saját ambivalens gondolatai) legalább olyan meghatározóak a számára, mint az anya által képviselt család, a legközelebbi hozzátartozók véleménye. (Persze tekinthetünk rá egyszerű mellékszereplőként is, hiszen a történet lényege épphogy nem a másokra mutogatás, hanem tetteink vállalása.)
És ha már fejbéli kompánia, nem hagyhatjuk ki a történetet körülölelő (vagy inkább fojtogató) polipot sem, aki egy rossz döntés életen át nyúló csápjával szorongatja egyébként is nehéz helyzetű főhősünket mint lelkiismerete kézzel (képzelettel) fogható bizonyossága.
Az alapkonfliktus a főszereplő látszólag apró hazugsága, mely végül egész életére, és másokéra is kihat: a láncreakció egy polip csápjaiként fonja át a szereplők életét, Calcarét örök szorongásra kárhoztatva. A felnövekedéssel járó pszichológiai tényezők mellett megjelenő, ironikusan felnagyított problémák ugyanakkor valósak: fizikai és lelki iskolai bántalmazás, szégyenérzet és lelkiismeret-furdalás, a társas kapcsolatok hiánya és elmagányosodás, az élet értelme, illetve értelmetlensége. „Senki sem gyógyul ki a gyermekkorából!” – hangzik el Madame Arbizzati tanárnő szájából az egyik kulcsfontosságú mondat, ráadásul éppen ő az, aki a képmutatás és álszentség témakörét is bevonja a sorok közé.
Zerocalcare mindezt a horror és a krimi elemeivel, valamint minimális szerelmi szállal fűszerezve, sokszor fekete humorral, ironikusan találja. Ezek mellett a szexuális felvilágosításról, a szexuális hovatartozásról is szó esik, annak természetes, hétköznapi mivoltában.
A szerző hihetetlen mennyiségű popkukturális utalással kalauzolja olvasóit a nyolcvanas, kilencvenes és a kétezres évekbe
A game boy, a Super Mario és a Resident Evil képezik a számítógépes játékok időbeli távlatát, emellett a különböző zenekarok poszterei, korabeli népszerű rajzfilmek és képregények hívnak időutazásra a történet során. Főhősünk lelki társai is folyamatosan változnak az életkora előrehaladtával: kezdetben Dávid törpe (az 1985-ös spanyol rajzfilmsorozatból) és He-man, később már Songoku, Darth Vader és a többiek tanácsaira hallgat. A serdülőkori kaotikus érzelmek fontos kifejezői a depresszív vonalat képviselő Kurt Cobain, az agresszívabb Joe Strummer és a lázadó Che Guevara, míg Calcare tinédzserkori szexuális életét ekkor egy macskabajszos apáca irányítja. Secco a Playboy magazin és a YouPorn csatornájának összehasonlításával nosztalgiázik:
„Nincs az a pixel, ami helyettesíthetné a papír szagát…”
A szöveg humora a rajzokon is megjelenik
A serdülőkorban lévő Sarah hajcsatja például egy pillangót ábrázol, melynek teste egy koponyát mintáz, de Zerocalcare a perspektívákkal is jól játszik: a krimivonal kezdetekor a három gyerek egy koponyát talál az erdőben, s egy kép erejéig (89) csodálkozásukat a csontos szemüreg nézőpontjából szemlélhetjük.
A szöveg és kép egyenrangúságát emeli ki a történet lezárása is, ahol Calcare levonja a maga tanulságát – amely ráadásul önmagában véve sem tipikus boldog befejezés –, ám ezt követi még néhány, a további szereplők életéből kiragadott ütős képkocka.
A kötet olvasása után érdemes megnézni a szerző által a saját képregénye alapján írt és rendezett, remekül sikerült Netflix-minisorozatot: A pontozott vonal mentén (Strappare lungo i bordi) november végétől érhető el a 16 éven felüliek számára. Főhősünk lelkiismerete itt egy óriástatu formájában kel életre, a Torokszorítósdi szereplői ezúttal is hozzák a formájukat, ráadásul még személyesebbé teszi a történetet, hogy a főhős Zerocalcare hangján szólal meg.
Pataki Mónika Lilla
Zerocalcare: Torokszorítósdi
fordító: Várnai Dóra
Nimuě, 2021
204 oldal
4200 Ft
Pataki Mónika Lilla