Ez tipikusan az a könyv, amelynek már a címe hallatán, borítója láttán késztetést érez az ember, hogy kézbe vegye, olvasgassa
Noha a címben megjelenő univerzális ellentét, a minden és a semmi két pólusa, valamint a „furcsa mesék” hozzátoldása valamiféle egyetemes bölcseletet, rejtélyes misztikumot sugall, a borító hátoldalát szemlélve hamar egyértelművé válik, hogy minderről szó sincs – de egy kicsit mégis van. A szerző ugyanis villanyoltás utáni ráadásmeséknek szánja a kötet darabjait, ahol az altatási időt végtelenségig kitolni képes, újabb és újabb történeteket követelő aprónépnek visszavághat az élcelődésre hajlamos szülő. (Az első mese végeztével illik látványosan becsukni a kötetet, és egy „velem nem szúrsz ki” jellegű önelégült mosollyal ágyba tessékelni a közönséget.) A szövegből kiemelt kérdések ugyanakkor éppen az imént bezárt ajtókat nyithatják ki.
Mesélni mindenről és semmiről
A könyvben tizennyolc, egyoldalasnál csak ritkán hosszabb mesét találunk, melyek közül az első kettő a címadó Semmiről és Mindenről szól
Majd ezeket követik a „furcsa” elbeszélések.
Rögtön az első után mosolyog a felolvasó, és fancsali képet vág a gyerek: „Ne már, mi ez?”
Hiszen a Semmi itt valóban semmi, azaz a mesének sem szereplője, sem története nincs. A szó szerinti értelmezés teljesen logikus, mégis teljesen abszurd, s ezen a vonalon továbbhaladva rögtön következik a Mese a Mindenről, amelyben viszont minden megtörténik, ráadásul egyszerre, így e mese fonalát sem lehet tovább szőni. A szerző itt még nem kíméli hallgatóságát, felsorakozik jó pár hasonló kaliberű szösszenet (Mese a Bármiről, Mese a lehetetlenről, vagy egyik kedvencünk, A világ leghosszabb meséje), és csak jóval később enyhíti a „büntetést”, noha továbbra is a képtelen képek uralják a meséket.
A világ legrövidebb meséiben (Ijjas Tamás, Lackfi János) találkozhattunk hasonlóval, igaz – ha nem is következetesen – ott az egész köteten átível ez a koncepció.
Itt egy idő után mintha a mesélő kifogyott volna a frappáns ötletekből, és a gyerekek örömére (ámbár a szülők bánatára) vége szakad az abszurd vonalnak, s valódi történetről szóló fejezetek következnek.
A részben népmesei alapokon nyugvó (például a Mese az anyókáról meg a bárányról), másrészt modern elemeket tartalmazó (mint A varázskert) mesék színvonala viszont már változó, a szöveget tulajdonképpen Nagy Norbert (és a „narrátor” macska) tartja egyben.
Képtelen képek
A szöveg képtelenségeit remekül hangsúlyozzák Nagy Norbert illusztrációi, aki ezúttal a Milyen madárt idéző grafikával tűzdelte meg a kötetet, csak ezúttal nem a nyúl, hanem a macska alakja dominál. A kiváló illusztrátor számos elismerésben részesült, mint például Ausztriában a Joseph Binder Award (2014) vagy az Aranyrajzszög-díj hazánkban (2016). Jelen kötetben is felfedezhetünk visszatérő alakokat (az egyik oldalon szereplő sárkányt például Kormos István Az égigérő fa című kötetén láthattuk korábban).
Nagy Norbert munkája elsősorban azért magával ragadó, mert képei a szöveggel párhuzamos jelentésréteget hoznak létre, ahol a rajzok, montázsok sokszor csak egy hajszállal kapaszkodnak a leírtakhoz, vagy épp annak egy apró momentumát kiemelve lendítik új irányba a szemlélők gondolatfolyamát.
A Hol nem volt mesét például a világűr öleli körül, amiről a mesék időtlenségére, a konkrét tértől való elvonatkoztatásra asszociálunk, míg a csillagvizsgálóval kutató macska alakja a történetben zajló keresésre rímel („Az ágy alatt nem volt? Vagy az ajtó mögött nem volt? A kupac pokróc alatt? Nem, ott sem volt.”)
Filozófiai mélységek helyett legtöbbször a szavak konkrétuma képezi a humorforrást, a szerző nem a szimbolikus jelképeket fejti fel, hanem az elvont fogalmak szó szerinti értelmezésével játszik. Mégis elgondolkodtató beszélgetéseket kezdeményező történeteket kapunk. A Befejezetlen mese például nem csupán a történet lezárását nélkülözi, de minden egyes sora hiányos, három ponttal végződik.
A szerző a hallgatóságot kérdezi: „Ez egy befejezetlen mese. Te hogyan fejeznéd be?” A meséhez tartozó rajz is befejezetlen, a bal oldal színes képe jobb oldalon fekete-fehérben folytatódik, ráadásul egy háromfejű sárkányt ábrázol, ami a „befejez” szót is új megvilágításba helyezi.
A kötet közepe felé két, betűkről szóló mese található (Mese az A betűről és Mese a radírról, amelyik nem szerette az A betűt), s ezek roppant találóan nem kaptak külön illusztrációt, hangsúlyossá téve ily módon a karakterek főszerepét. Ezek közül a második az A és az Ő betű ékezetcseréjéről szól.
Bár a kisebbek (a kötetet négyéves kortól ajánlják) még nem biztos, hogy ismerik a betűket, az A betűt nélkülöző szavak furcsa hangzása, vagy az A helyett Á-val mondott szavak jelentésbeli különbsége így is izgalmas lehet számukra.
(„Amikor például a kislány leírta, hogy APU, a radír fogta, és beleradírozott: PU, csak ennyi maradt a papíron. […] A babból báb, a karból kár, a hatból hát, a csapból meg csáp [lett].”)
Három „varázsmese” is helyet kapott a kötetben
Persze egyáltalán nem a proppi hagyományokat követve. A varázskerthez pár lappal korábban már kaptunk egy dupla oldalas illusztrációt, az itt repdeső kolibri a mesénél fejjel lefelé köszön vissza. Ebben a történetben (és A varázsvirágokban) a varázslat nem jól sül el, a kert csodás finomságairól híres, ám ezek helyett a mesélő csupa kevéssé szeretett ételt kap.
(Például édesítetlen rizstejet, amiről akár a tejallergia, akár a vegán életmód is eszünkbe juthat. A kötet szerzőjéről valószínűleg kevesen tudják, hogy sokkal inkább környezetvédőnek, semmint szerzőnek tartja magát, noha az általa alapított BEE Environmental Communication is vizuális történetmeséléssel mutatja be a környezetszennyezést, például a 2019-ben megjelent EXTINCT-tel.)
A varázsajtó viszont pozitív üzenetet hordoz: egy ajtót csapkodó kisfiún állna bosszút a dühös nyílászáró, aki varázsajtó lévén különféle világokba vezeti hősünket. Ám minden kísérlete kudarcba fullad, a fiú izgalmas kalandként éli meg az ijesztőnek szánt varázslatokat. A meséről eszünkbe juthatnak a százszor ismételt intelmek, a kiömlött kakaó a kanapén, a hangosan becsapott ajtók, az összetört virágcserepek bosszúsága. És láthatjuk a gyermeki kíváncsiságot, a világ felfedezésére való olthatatlan vágyat, s azt a folyamatos fejlődést, amivel a fiú rövidesen már a kilincset finoman lenyomva, halkan zárja be az ajtót, hogy másnap új világot ismerjen meg.
(A Manómesében is hasonló üzenet jelenik meg: a kisfiát manókkal ijesztgető apuka szembetalálkozik az „apukabosszantó manóval”, s a mese végére minden megváltozik.)
Kisbetű, nagybetű, még nagyobb betű
A tipográfia is játékos: a címhez hasonló ferde sorokkal a belső íven is találkozhatunk, ami halványan mintha a felolvasó szülő fáradtságát, vagy akár az éppen kitalált mesék könnyedségét szimbolizálná, mindenesetre vidámságot kölcsönöz a szövegképnek.
A fejezetcímek eleve nagybetűkkel szedettek (kivéve egyetlen „á”-t), de méretük még akár a szó közben is nőhet, minden különösebb jelentőség nélkül, hogy még szórakoztatóbb legyen a hatás. Emellett majdnem minden mesében szerepel egy-egy vastaggal szedett sor, amely kérdést fogalmaz meg a hallgatóság felé, vajon ők mit gondolnak az elhangzottakkal kapcsolatban. Ezek a kérdések egyértelműen láttatják, hogy a szülő azért mégsem olyan galád, a tréfa ellenére is szívesen csacsog tovább gyermekével az élet nagy kérdéseiről – akár félálomban is.
Apa olvas
A kötetet életre hívó jelenség pedig hangsúlyozza, mennyire nélkülözhetetlen a gyerekek számára a mesélés, a szülőkkel együtt töltött minőségi idő – s az egyre hosszabbodó, egyre több tartalommal bíró szövegeken keresztül érezhetővé válik, hogy mindez nem csupán a gyerekeknek fontos.
A szerző gyakorló édesapa, és a koncepción kívül is megjelenik: a kötetet gyermekeinek ajánló szerző egyes mesékbe be is lépteti őket („Azon nyomban haza is jöttem. De az ajtóban, felemelt varázspálcával a kezükben a lányom és a fiaim vártak.”), családias hangulatot teremtve.
Az utolsó mese akár a kötet esszenciájaként is olvasható, ugyanis épp arról a helyzetről szól, amelyben mi is lehetünk, amint ezt a könyvet forgatjuk.
Az utolsó mesét nem ismerhetjük meg: korábban a gyerekek mindig álomba merültek, mire sorra került volna, ezúttal pedig azért nem, mert a kicsik (és nagyok) kérdezősködéssel szakítják félbe a felolvasó apukát.
Fontos kiemelni, hogy az apa mesél. Lényeges momentum ez, hiszen a társadalom előszeretettel kapcsolja az esti felolvasást, mesemondást (és a gyerekek körüli legtöbb teendőt) a nőhöz, az anyához. Mára ez a sztereotípia kezd halványulni, egyre több apa lép ki a szigorú családfő szerepéből, és vesz részt partnerként a gyermeke életében, például mesél neki.
Sőt, ilyen jellegű könyv is látott már napvilágot (Varró Dániel költészetében is ez a hang figyelhető meg).
A mesélés fontosságát sosem lehet eléggé hangsúlyozni, számos kedvező hatása ismert, és mára ezek talán már be is épültek a köztudatba
Egyre nagyobb hangsúlyt kap az apai jelenlét is, jó néhány cikk jelent meg a jelenség vizsgálatáról, kötődést erősítő hatásairól, és a női-férfi mesemondás különbségeiről. Az anyák általában hűen ragaszkodnak a szöveghez, és annak mondanivalójára koncentrálnak a meséről való beszélgetés során, míg az apák sokszor humorizálva módosítanak a leírtakon, és szívesebben ragadnak ki egy-egy részletet, ami a társalgás elindítója lehet. Az apai hang pedig sokkal játékosabb, merészebb, humorosabb lehet – ahogyan ezt a fenti kötetben is láthatjuk.
Noha szó sincs arról, hogy kizárólag apák olvashatnak fel a kötetből (nálunk sem így történt), Tóth Gyula Gábor rövid, tréfás meséi egy fárasztó nap után számukra is megteremthetik azt a bizalmas, meghitt közeget, ahol minőségi időt tölthetnek gyermekeikkel (akár az anya meséje után). Különösen, ha a történetmondó még épp csak ismerkedik a fejből mesélés műfajával.
Pataki Mónika Lilla
Tóth Gyula Gábor: Mese a Mindenről, a Semmiről és más furcsa mesék
Illusztrátor: Nagy Norbert
Csimota Kiadó, 2021
40 oldal
2990 Ft