Remek ötlet, izgalmas megvalósítás
Szöveggyűjteményt összeállítani kortársak és a központi tantervekből, az iskolai tananyagból kimaradt jelentős szerzők műveiből. Ráadásul a kötet ellenszélben készült, talán válaszként is a magyartanítást sújtó, diák- és olvasásellenes új nemzeti alaptanterv múltba forduló, a művek feldolgozhatatlan sokaságával az olvasóvá nevelést nehezítő,, a diákbefogadó érdeklődését harmadlagosként kezelő tendenciájára. Vállaltan a „hivatalos” irodalomtanítással szembenálló alternatíva megtestesülése, kihívás. Ezt hangsúlyozza a szöveggyűjtemény középiskolásoknak műfajmegjelölés is. Persze szelíd kiegészítésként is felfoghatjuk, nem csak kihívásként, de akkor is fájó hiányra mutat rá. Közvetlen megszólítottja nem a tanár, nem a magyaróra, hanem a középiskolás diák, az olvasó. Az ő remélhetőleg megmaradt szellemi étvágyára apellál.
A Nem kötelező cím telitalálat, hisz a kötelezők mumusok. A média is – az irodalomtanítás alighanem kardinálisabb kérdései helyett – velük szokott előszeretettel foglalkozni. Azzal, hogy milyen elavultak, milyen távol állnak a diákoktól. Csakhogy a középiskolai irodalomtanításnak feladata a klasszikusok, a nemzeti és világirodalmi kánon közvetítése is, nem csak a könnyen nyíló könyvekkel, a diákhoz maguktól is közelebb álló művekkel való foglalatosság. A diákokkal nemcsak megkedveltetni kell az olvasást, hanem azt is meg kell tapasztaltatni, hogy a távoli is közelebb hozható, hogy a nehéz is élvezetet okozhat, ha az ember megtanul jól olvasni. A kérdés inkább az, hogy mi a jó arány, a jó módszer, a jó elrendezés. Hogy hogyan lehet úgy csoportosítani és megközelíteni a műveket, hogy ne elidegenítsünk a hagyománytól, hanem elevenné tegyük azt. Hogy ne poros múzeumi tárgyakként, kötelező penzumként kezeljük az alapszerzők alapműveit, hogy ne terhes kötelességként rohanjunk végig az irodalom történetén, hanem kapcsolatot teremtsünk a szövegekkel, hogy gondolkozzunk róluk, hogy párbeszédbe bocsátkozzunk velük. Ehhez az szükséges, hogy ne tanítsunk túl sok művet és főleg, hogy ne a listák uralma érvényesüljön, ne mindenről tanítsunk valamit, hanem olyanná tegyük a magyarórákat, hogy amivel foglalkozunk, az más olvasmányok felé is utat nyisson. Hogy a gondolkodó olvasóvá nevelés fontosabb legyen, mint a névsorolvasás. Ennek feltétele a műveknél való elidőzés, a hagyomány felnyitása, a szövegek, a múlt irodalmának kiszabadítása a múzeumból, illetve a múzeumlátogatás interaktív tevékenységgé változtatása. Három egymással összefüggő dolog nélkülözhetetlen ehhez. A rohanás megszüntetése, a diákbefogadó érdeklődésének, többek között saját kultúrájának, akár populáris olvasmányainak figyelembe vétele, ennek jegyében az ifjúsági, a young adult irodalom bevonása, valamint az irodalomtörténeti kronológia mint tananyagkiválasztási és -elrendezési elv kizárólagosságának felszámolása a kortársak bevonásával és alternatív tananyagszervezési elvek érvényesítésével. A Nem kötelező című szöveggyűjtemény úgy is felfogható, mint ezeknek a szempontoknak megvalósítására tett kísérlet. Igaz, a célja nem egészen ez, hisz benne az alcím szerint a múlt irodalmából a nagy klasszikusok helyett inkább a tantervből kimaradók kapnak helyet. Így nem igazságos a fenti szempontok mindegyikét számon kérni rajta. Ezért hol önmagában, hol a fent jelzett ideálhoz viszonyítva mutatom be az antológiát.
Műválasztás
Király Levente szöveggyűjteménye friss, izgalmas, változatos – és meglehetősen szubjektív. A válogatás és a felvezető szövegek személyessége kicsit leszereli a bírálót. Miért ne épp ezt ajánlja valaki a kortársak és kimaradók sokaságából, van-e objektív mérce egy személyes válogatás megítélésére?
A szövegválogatás nagyon komolyan veszi a kortárs fogalmát. A gyűjtemény 92 szerző 92 művét közli, ezeknek mintegy fele (!) a lehető legfrissebb: a 2010-es években látott napvilágot. Az írások nem kis része (talán túl nagy része is) az utolsó tíz év Körképeiből való, de olyan is akad, ami 2020-ban keletkezett, amit egyenesen a szerző blogjáról emelt át a szerkesztő.(Amúgy az olvasó diáknak meg kellene mondani, mi is az a Körkép, hiszen a kamaszok körében ez aligha nyilvánvaló.) A szerkesztő sok helyütt merész: a kortárs irodalomból a közismert nagy nevek vagy az emelkedő csillagok mellett kevésbé ismert szerzőktől is választ novellát. Felfedezésre is vállalkozik, nem csak rutinmegoldásokra. Ez is rokonszenves vonása a kötetnek. Be kell vallanom, hogy én a 92 szerzőből 12-ről még nem is hallottam, de ettől csak izgalmasabb lett a dolog.
Az iskolai gyakorlatban nemrég még a hetvenes években megjelent művek is kortársnak számítottak, noha a ma érvényes érettségi szabályzat egy ideje már csak a harminc évnél nem régebben keletkezett műveket sorolja a kortárs kategóriájába. Súlyos probléma rejlik egyébként a „ki a kortárs” kérdése mögött. Az utolsó ötven-hatvan (!) év irodalma mélységesen alulreprezentált a tantervekben.
Pedig helyet kellene biztosítani a harmincöt-, negyven-, ötven éves remekműveknek is, meg az elmúlt tíz-húsz év irodalmából kiszemelt írásoknak is. A probléma nem kis részben a kronologikus elrendezés kizárólagosságából fakad. Az utolsó hatvan-hetven év irodalma az utolsó tanév végére szorul, a kronológia kalodájában és a tananyag, a teljesség bűvöletében raboskodó magyartanítás pedig többnyire – tisztelet a nem kevés kivételnek – Ottlikig és Pilinszkyig jut el. Oda is csak lihegve. (Ha az új NAT-ot komolyan vesszük, Ottlik helyét Szabó Magda veszi át, amiben persze nem az írónővel, hanem a helycserés támadással van a baj.) A kortársak és nem is olyan nagyon kortársak bekerülésének a feltétele, mint jeleztem, a kronológia kizárólagosságával és a tananyag bűvöletével való szakítás. Nem lehet hat – az új NAT szerint 10 (!) –„életművet” és tizenkét portrét megtanítani négy év alatt egy kis világirodalom, egy kis drámatörténet és néhány tucat régebben „látásmódnak”, manapság „metszetnek” becézett kevésbé részletesen tanított szerző mellett.
A nemzeti alaptanterv már 2012-ben hamisan összekötötte a név szerepeltethetőségét azzal, hogy a szerző már nincs az élők sorában. (Akkor csak Kertész Imre lehetett a Nobel-díj miatt kivétel.) Nem hiszem, hogy Esterházy Péter csak halála révén válhatna az iskolai kánon részévé, ha ideológiai-politikai okokból – Petri Györgyhöz hasonlatosan – nem tiltották volna ki a 2020-as nemzeti alaptantervből. A Juhász Ferenc- vagy a Tandori-életműnek sem nagyon ad más távlatot a halál, ahogy Bodor Ádám vagy Nádas Péter teljesítményének sem fog. Az élő klasszikusok sora persze bőven folytatható. Szemléleti hiba is megbúvik abban, hogy a nemzeti alaptantervben, a kerettantervekben és az érettségi követelményrendszerben csak halott szerzők vannak nevesítve. Az irodalom intertextuális, folyton alakuló létmódjának mond ez ellent. Hiszen a lezárult életművek sem lezártak, folyamatosan újraértelmeződnek és újrakanonizálódnak. Ellenkező esetben kiszorulnak az élő emlékezetből, kirekednek a működő hagyományból. Arany János, Kosztolányi vagy József Attila művészetét az elmúlt hatvan-nyolcvan évben sokszor értelmezték át, változott s változik, hogy a művek mely csoportját (Aranyál például hol a verses nagyepikát, hol a balladákat, hol a nagykőrösi lírát, hol az Őszikéket, hol a Bolond Istók-és A nagyidai cigányok-féle rendhagyó műveket) érzi az olvasó és a professzionális értelmező a legértékesebbnek, legelevenebbnek. A hatvanas évek óta Juhász Gyula és Tóth Árpád életműve le-, Babitsé és Kosztolányié felértékelődött. Szabó Lőrinc talán a kilencvenes években foglalta el az őt megillető helyet a magyar lírában. És így tovább.
(Egyébként furcsa világban élünk: idén nyáron került a hivatalos tankönyvjegyzékbe az Oktatási Hivatal (!) kiadásában megjelent, Gulyás Krisztina által „fejlesztett”, Olvasmányok 7-8. osztályosoknak című, kizárólag kortárs műveket tartalmazó szöveggyűjtemény. Ez az állami kiadvány üdítően ellentmond az új nemzeti alaptanterv szellemének és betűjének. Bizony ez a válogatás – ha [néhol csak elvileg] kisebbeknek szól is – talán a Nem kötelezőnél is izgalmasabb és átgondoltabb. Készült hasonló kötet az 5-6. osztályosok számára is.)
A Nem kötelező című antológia szövegválogatásnak a merész frissesség mellett erénye a női szerzők és a határinkon kívüli kortárs alkotók iskolai szöveggyűjteményekben megszokottnál megfelelőbb reprezentációja.
Huszonegy szöveg származik nőktől. Talán van némi nemzedéki elfogultság a válogatásban: feltűnően sok hetvenes-nyolcvanas években született író szerepel, de ez is felfogható jogos korrekcióként.
A kimaradók között nem egészen indokolt olyan szerzők szerepeltetése, mint Móricz, Krúdy, Karinthy, Örkény, Szabó Magda vagy Tamási Áron – bármennyire jelentős írókról van is szó. Ezen az alapon minden a tananyagban szereplő szerzőtől rengeteg remek és az iskolai szöveggyűjteményekben nem szereplő novellát találhatnánk még. A kötet szerkesztési elve tehát itt sérül. A szerkesztő mellesleg téved, amikor úgy véli, hogy Tamási Áron kimaradt az új nemzeti alaptantervből: nyolcadikban szerepel. Örkény In memoriam dr. K. H. G. című egypercese pedig a legtöbb középiskolai szöveggyűjteményben megtalálható.
Jó, hogy szerepelnek olyan kimaradó remekművek, mint például Csáth Géza Anyagyilkossága, Mándy Egyérintője vagy Mészöly Jelentés öt egérről című novellája. Dicséretes, hogy a szerző nem ereszti el, vagy éppen beemeli a hatvanas-hetvenes évek olyan nem újító, de kiváló alapszerzőit, mint Sánta Ferenc (Sokan voltunk), Fejes Endre (A hazudós) vagy Galgóczi Erzsébet (Cogito). Ők a nyolcvanas években mint a hetvenes évek prózafordulata előtti írásmód képviselői szorultak háttérbe, ma mint az államszocializmus korának népszerű szerzői kerülnek ki az (iskolai) kánonból. Ugyanez érvényes Moldova Györgyre is, akinek életműve talán nem üti meg a fentiek színvonalát, azonban Magyar atom című, ide beválogatott szatirikus írása (humoreszkje?) a mostani újraolvasás során számomra is elevennek, hatásosnak, „gyerekbarátnak” tűnt. (Más kérdés, hogy célszerű lett volna itt is, másutt is a mai diák számára érthetetlen szavak megjegyzetelése: ki tudja közülük, hogy például a szövegben meglehetősen fontos „maszek” szó mit is jelent?)
Nagyon indokolt Tömörkény, Kaffka Margit, Füst Milán, Csáth Géza, Szerb Antal, Tersánszky, Hamvas Béla, a prózaíró Kassák és más hasonlóképpen kimaradó régebbiek szerepeltetése. Fájlalom viszont, hogy nem kerültek be az előző századforduló vagy a két világháború közötti időszak olyan kiváló novellistái, mint például Petelei István, Bródy Sándor, Cholnoky Viktor, Hunyady Sándor, Nagy Lajos vagy Gelléri Andor Endre. Persze nincs olyan antológia, melyből ne maradnának ki fontos szerzők vagy személyes kedvencek, de szerintem a magyar novellisztika e kiválóságai talán a legtipikusabb és legsajnálatosabb iskolai kimaradók. Egy hangsúlyosan novellákat prezentáló antológiának e hiányt pótolnia kellene. Gelléri és Nagy Lajos esetében pedig az ideológiai szempontú kirostálás ellensúlyozása is indokolt és a kötet érzékelhető válogatási szempontjaiból következő lett volna.
Ízlés kérdése, hogy legkiválóbbaktól vagy legnevesebbektől mi szerepel az antológiában. Szerintem – talán a frissesség itt némileg túlerőltetett szempontjából adódó – melléfogás, hogy Bodor Ádám legnagyszerűbb novellái helyett legutóbbi, 2019-es kötetéből szerepel egy írás. Kaffka Margit már-már karikatúraszerűen posztromantikus-szecessziós-szimbolista novellája, A halál meséje pedig szerintem nagyon nem érdemli meg a szerkesztői felvezetés „csodálatos” jelzőjét. Nádas Pétertől én nem esszéisztikus novellát választottam volna, hanem igazit. Ha a terjedelmi korlátok miatt nem A Biblia című kötet egyik remekét, akkor például a Talált cetliből a nagyon rövid Hazug, csalót, ami kiválóan illett volna a #gyereklét #kamaszkor alcímű fejezetbe. Esterházytól az Egy nő részlete megáll, a diákoknak érdekes lehet, de talán a Pápai vizeken ne kalózkodj!-ból egy írás vagy a Harmonia Caelestis egy számozott mondata még ütősebb lenne. Különösen azért, mert a szerkesztő téved abban, hogy Esterházy „[sz]erepel a tantervben, méghozzá a Termelési regénnyel és a Harmonia Caelestissel”. Pontosabban a nemzeti alaptantervben – s ez számít! – nem szerepel. A kerettanterv törzsanyagában sem. Az utóbbi dokumentum Ajánlott témák című oszlopában valóban feltűnik a két vaskos alapmű címe, ahogy Ottlik Iskolájáé vagy Kertész Sorstalanságáé is. Csakhogy többtucatnyi XX. századi szerző (többek között Csurka István, Faludy György, Gyurkovics Tibor, Kovács Vilmos) között, akikre a törzsanyag végtelen mennyisége mellett aligha kerülhet sor, s akik közül többeket antológiánk Esterházyval ellentétben a kimaradók közé számít. Az, hogy a NAT szerint 9. és a 12. évfolyam között 126 szerzővel kell kötelező erővel megismerkedni (a KET szerint 117 szerzővel és 269 művel), s hogy az ajánlott művekre csak a törzsanyag feldolgozása után kerülhet sor, felszámolja a tanári szabadságot mind a műválasztás, mind a módszertan tekintetében. Az Iskola a határonra az évtizedes megszokás miatt talán sor kerülhet, ezekre az Esterházy-művekre nemigen. Címük említése a tavaszi NAT-vihar első hulláma utáni csitító alibiszerepeltetés csupán.
A válogatás legnagyobb kérdése talán az, hogy szerencsés-e csupán teljes műveket, teljes novellákat bevenni. (Kivétel Kertész Gályanaplójának és az Egy nőnek egy-két részlete.) A szöveggyűjtemény harmadik alcíme ez: Magyar próza, valójában azonban a helytálló alcím a Magyar novellák lenne. A regényrészletek hiányolása persze már magának az önmagában koherens szerkesztői koncepciónak a – belülről nézve nem jogos – vitatása. Az irodalomtanár szemszögéből. Ha ugyanis a mai olvasó elsősorban regényolvasó, akkor mézesmadzag gyanánt regényekből is ízelítőt kellene adnia egy ilyen antológiának. Persze kerek és kedvcsináló részleteket. Hogy egy szélsőséges példát említsek, én Krasznahorkaitól az itt szereplő novella helyett szívesen látnám a Báró Wenckheim hazatér fergeteges pályaudvari Evita-fejezetének egy részletét a motoros bandával és az asszonykórussal, vagy egy, a remetévé vált mohakutató tanár lövöldözéséről szóló részletet. Vagy egy ellenkező irányú szélsőséges példával élve: egy Rejtő-regény részlete talán jobban kedvet csinálna P. Howardhoz, mint ennek amúgy egészen kiváló Bödőcs-féle paródiája. Ráadásul a paródia csak azok számára jelent igazi kéjt, akik ismerik a parodizált eredetit. Ehhez a problémakörhöz kapcsolható a könyv utolsó két oldalán található Ajánlott könyvek listájának kérdése. Itt ugyanis egy-két kivétellel éppen, hogy regények vannak felsorolva. Ez az ajánlólista kicsit kompenzáló vigaszág vagy lelkiismeretfurdalás-csökkentés, ugyanis csak olyan szerzők műveit ajánlja, akik magában a gyűjteményben nem szerepelnek. Tulajdonképpen jogos és szerencsés gesztus ez. Nekem azonban kicsit hiányoznak innen a beválogatott szerzők regényei. Igaz, az egyes novellák előtt található rövid és frappáns szerkesztői bevezetők az adott írók regényeiből is ajánlanak, de talán nem ártana ezekből is egy könyvvégi áttekintő lista.
Szerkezet, témakörök
A novellák nyolc csoportba, nyolc témakörbe rendeződnek. Szerencsésnek és az iskola számára is üzenetet hordozónak tartom ezt a tematikus elrendezést. Nem irodalomtörténeti kronológia szerint olvas és gondolkodik az átlagolvasó. A tematikus elrendezés jobban figyel a diákbefogadó érdeklődésére. Humor, groteszk és paródia (1), gyermek és kamaszkor (2), bűn és bűnhődés (3), háború (4), történelem és társadalom (5), szerelem és kapcsolatok (6), álom és rejtély (7), születés és halál (8) – ezek köré a témák köré csoportosulnak a szövegek. Az ilyen elrendezés két előnnyel is járhat.
Ha a szöveggyűjtemény véletlenül betörhetne az iskolába, akkor a tematikusan elrendezett szövegek együttese jó beszélgetési, közös gondolkodási alapot nyújthatna. Ki-ki választhatna kedve szerint kedvencet az adott témakörből, melyben nem irodalomtörténeti illusztrációk, hanem életproblémák megközelítései a művek.
A másik előny, hogy a rokon tematikájú művek bevilágíthatnák egymást, ezzel elemzés nélkül vagy elemzés előtt is elősegítenék, beindíthatnák egymás értelmezését, mozgásba hozhatnák a közös nevező alapján végzett összehasonlítás spontán – de fejlesztendő – képességét. Mielőtt az egyes témakörök szövegcsoportjaira vetnénk egy pillantást, megfogalmaznék három, nem elsősorban az antológiából adódó, de annak kapcsán felvethető, kívülről hozott szempontot. Az első az előbb említett egymást bevilágítás kérdése. Az én optimális antológiámban egyfelől egymáshoz közelebb álló, másfelől egymással világosabban szembenálló témájú, látásmódú, beszédmódú, hasonló vagy ellentétes szereplői attitűdöket megjelenítő novellák kerülnének egymás mellé. Ez esetben ugyanis jobban érvényesülne a kölcsönös bevilágítás. Másodszor, s ez a szerkesztői koncepciótól még erősebben különböző szempont, a kortársakat és kimaradókat én a törzsanyag alapműveivel együtt, azokkal párbeszédbe állítva tanítanám. A különböző korokból és főképp kortársakból álló manipulált minikontextus jót tehet a klasszikusoknak. Olyasmire gondolok, mint amikor Király Levente Darvasi Kőlépcső című novellájához azt a tippet adja, hogy olvassuk „össze Kosztolányi Fürdés című novellájával”. A szerkesztő egyébként a 92 szöveg közül csak kettőhöz ad bármilyen feldolgozási javaslatot. Nem mintha egy antológiával szemben az ilyesmi jogos elvárás lenne, csak egy efféle antológián alapuló irodalomtanítástól várhatunk el feladatokat. Bevilágításról és párbeszédről szólva, nem egyszerűen egy régi és egy új mű párbeszédének megszólaltatására gondolok, ami például Pethőné Nagy Csilla éppen kivonás alatt lévő nagyszerű tankönyvsorozatában gyakran előfordul, hanem több egymáshoz témában és/vagy poétikai megformálásban rokonítható mű összerendezésére. (Az én tankönyvideálom olyan problémacentrikus modulok sorozatából áll, amelyekben a különböző korokban keletkezett műveket és a hozzájuk kapcsolódó feladatokat egy-egy [közös] tematikus és egy-egy [közös] poétikai fókusz köré rendeződnek, s ezáltal hozzák létre a művek párbeszédét és az értelmezés terét.)
Jó indítás, hogy az első szövegcsoport komikumra épülő művekből áll.
Ugyanakkor a kötetnyitó remek Spiró-szöveg talán túlzottan is aktuálpolitikai jellegű ahhoz, hogy egy középiskolásoknak szóló szöveggyűjtemény legelső, alaphangot leütő írása legyen. Rám ebből a fejezetből most legerősebben az erdélyi Molnár Vilmos Mese a nagyszájú halottról című novellája hatott. Karinthy pedig Karinthy, Parti Nagy pedig Parti Nagy. Szerencsés folytatás, hogy a második fejezet a gyermek- és kamaszkorról szól. Itt a régiek közül nem csupán a kimaradókra építő ideálom szerint megkerülhetetlen lenne Kosztolányi vagy Móra Ferenc egy-két novellája. De ha a kötelező klasszikusok az alapkoncepciónak megfelelően innen kimaradnak is, nem egészen értem, hogy a beilleszkedés, a csoportnormához való igazodás vagy az azzal való konfliktus, az önmagunkhoz való hűség kamaszokat olyannyira izgató problematikája miért nem jelenik meg. Egy (még) befogadóközpontú(bb) válogatás olyan kamaszproblémákat is behozhatna, mint a testképzavar, a kábítószer vagy az elvált szülők közötti vergődés. Ebben a recenzióban igyekszem nem hozni példákat, nem adni utólagos tippeket, de Szvoren Edina Maruzsálemje vagy Szegény mókusarcú Decsije, Nagy Ildikó Noémi Önkontrollja, Molnár T. Eszter Present, perfectje vagy Dragomán György valamelyik nagyszülős gyereknovellája megszüntetné a jelzett hiányt és földobná ezt a fejezetet.
Tudom, az már egy másik szöveggyűjtemény lenne, de a szerkesztő témaválasztásából, feltételezett intenciójából indulok ki, s a hozott műcímekkel csak ennek általam koherensebbnek, még vonzóbbnak vélt megvalósíthatóságát kívánom illusztrálni. Háy János és Kiss Noémi remek novellái azért valamelyest csökkentik hiányérzetemet. Azt viszont megint csak nem értem, hogy a szerkesztő felvezetésében miért nem ajánlja Háytól a témakörbe vágó, nagyszerű novellafüzért, A bogyósgyümölcskertész fiát.
A harmadik fejezet alcíme szerint a bűnről és a bűnhődésről szól. Kiváló válogatás két abszolút remekművel, Csáth és Mészöly Miklós egy-egy klasszikus novellájával. Talán egy újabb kiadásban az Anyagyilkosság és Babiczky Tibor Zsilettje mellé beférne még egy-két kriminovella, a címmel ellentétben pedig mintha a bűnhődésről kevésbé lenne szó. (Az én ideális szöveggyűjteményemben Móricz Barbárokja is itt szerepelne.)
A negyedik fejezet témája a háború. A novellák sora a realisztikus, időhöz kötött alkotásoktól a negatív utópiákig (ma divatos szóval disztópiákig) ível. Az előbbiek közül Gion Nándor írása mellett kiemelkedik Csabai Lászlóé és mindenekelőtt Jászberényi Sándor Az ördög egy fekete kutya című novellája, ami a kötet leghosszabb, de a neki szánt oldalszámot megérdemlő szövege. Ennél a fejezetnél hozom szóba a szerkesztői felvezetőket. Ezek a kis vinyetták személyes hangon, szlenges-kamaszos stílusban egy-két erőteljes vonással rajzolják meg a szerző miniportréját, s egyúttal könyvet is ajánlanak tőle.
Némelyikük apró remeklés, de talán kicsit ritkábban szerepelhetne bennük a monotonná váló „menő” jelző, s a jópofaságot néhol – nem gyakran – túlzásba viszik.
Például az e fejezetben szereplő Krasznahorkai-novella kapcsán Susan Sontag joggal magasztaló véleményének idézése után azt olvashatjuk, hogy a Sátántangó olvasása után „valószínűleg igazat adsz Susannek.” Nem hinném, hogy a diákolvasó ilyen intim viszonyban lenne a 2004-ben elhunyt amerikai kritikussal.
Az ötödik, társadalommal és történelemmel foglalkozó válogatás megítélése nem egyszerű, hisz a társadalom fogalma nagyon átfogó és diffúz, nem feltétlenül teremt tematikus koherenciát. Sánta, Móricz, Tömörkény persze remek. Galgóczinak az identitás kialakulásáról szóló, fájdalmas keménységűírása a kamaszok fejezetben is joggal kapna helyet. Tar Sándor elbeszéléséből a rendszerváltás előzményeiről, illetve folyamatáról kapunk alulnézeti képet, Grendel Lajos novellája pedig izgalmas időkezelési technikával egyszerre szól a határainkon kívüli magyarok helyzetéről, a kelet-európai 1968-ról, s úgy egyáltalában a szocializmus korszakáról. Hasonlóan izgalmasan veti fel a magyar identitás kérdéseit Kiss Judit Ágnes itt szereplő Feketemagyar című elbeszélése. Kötter Tamás stilisztikailag nem túl igényes Rablóhalak című írásánál viszont én az új felső középosztályról szívesebben olvastam volna részletet például Térey Paulusából vagy Protokolljából. (Tudom, ez prózaantológia, de aligha lesz külön antológia a kortárs verses epikából.)
Az „Azonnal add vissza a szerelmemet!” című, hatodik, szerelemről és másfajta kapcsolatokról szóló fejezet mintha nem eléggé figyelne a megcélzott korosztályra. Kamaszszerelemről Garaczi László Wünsch hídján kívül nincs benne írás, idősebbek közöttiről se nagyon. A téma gyakran a házasság, illetve a kapcsolat utáni vagy előtti helyzet, vagy a majdnem-kapcsolat. Kesernyés, gyakran kicsit fantasztikumba hajló írásokkal találkozunk. Ez utóbbiak közül kiemelkedik Mán-Várhegyi Réka A csatárnő bal lába életveszélyes című novellája. A szerelem „tárgykörében” az olvasó azért hálás lehet a gyűjteménynek a Krúdy legmagasabb szintjét képviselő és kevésbé ismert Az enyém című, illetve Szerb Antal híres Szerelem a palackban című novellájáért. Anya és lánya összetett kapcsolatáról pedig kevés szebb, töményebb írást olvastam, mint Szabó Magda Sziluett című önéletrajzi portrénovelláját. A szerelem mellett a #kapcsolatok témamegjelölés miatt baráti kapcsolatok rajzára is számítana az olvasó, de legfeljebb egy írásban, Hazai Atilláéban kaphat ilyesmit. Inkább van szó szülők és gyermekek közötti kapcsolatokról, amelyek viszont talán jobban illenének a második fejezetbe.
A fantasy uralmának korában felnövő olvasó bizonyára sok örömet lel majd az #álom #rejtély alcímű hetedik fejezetben. Élvezheti Takács Zsuzsa szövegének könnyed iróniáját, Berniczky Éva reménytelen talányfejtésre vagy Lázár Ervin szimbolikus olvasásra késztető novellájának rejtélyességét. Magyary Ágnes és Vörös István történelmi fantasy-jellegű, kicsit Háy áltörténeti Dzsigerdilenjére vagy Fehér Béla Kossuthkiflijére emlékeztető írásait. Az utolsó, életről és halálról szóló fejezetből Hidas Judit karcos-egyenes, egyszerre szikár és érzékeny írását emelném ki, amely látszólag elbeszélői trükkök nélkül, lebilincselő természetességgel kapcsolja össze az élet bejáratát és kijáratát, az apa halálát és a harmadik gyermek megszülését.
Ami megvalósult, és ami lehetséges
Nagyon jó, hogy készült egy ilyen, a középiskolásokat kortársak és tantervből kimaradó régebbi szerzők novelláival megkínáló kötet. Imponáló a gazdagsága és a frissessége. Az olvasónak és a magyarórának is ötleteket, anyagot ad a szövegek tematikus elrendezése. A korábban megfogalmazott bíráló, hol a kötet koncepciójának következetesebb megvalósítását számon kérő, hol e sorok írójának prekoncepciójából adódó megjegyzéseket épp a kezdeményezés hiánypótló, távlatokat nyitó volta inspirálta. A Nem kötelezőt legalább háromféle módon lehetne használni. Egyfelől a diákolvasó a saját örömére olvasgathatja, másfelől az irodalomórák alkalmi frissítésére szolgálhat, legvérmesebb reményeim szerint pedig a domináló rossz tananyag-kiválasztási és tananyag-elrendezési gyakorlat strukturális korrekcióját ösztönözhetné. A legutóbbihoz azonban arra lenne szükség, hogy a hivatalos-központi tartalomszabályozás és az ennek megfelelni kívánó tanárok eleresszék a „mindent meg kell tanítani” élménygyilkos külső és belső parancsát, szakítani merjenek a tananyag és a teljesség bűvöletével. Fájdalmas, bűntudatot keltő, de szükséges és elkerülhetetlen felismerés, hogy nem lehet minden magyar középiskolában például a Bánk bánt is, a Csongor és Tündét is, Az ember tragédiáját is rendesen megtanítani, évenként és csoportonként el kell dönteni, hogy – mondjuk – Berzsenyit vagy Csokonait, Babitsot vagy Kosztolányit tanítjuk alaposabban. Enélkül fel sem merülhet, hogy több olyan kortárs vagy régebbi, tantervből kimaradt, de a diákokat esetleg egy adott pillanatban jobban megragadó művet vigyünk be az órára, mint amilyen ebben a szöveggyűjteményben található. Ahogy már korábban is szó volt róla, a kronologikus elrendezés kizárólagosságával is szakítani kell ehhez. Hogy ezeket a „devianciákat” mi indokolja? Nem csupán a kortárs művek – nem is mindig egyértelmű – immanens értéke, hanem az, hogy a jó irodalomtanítás olvasókat nevel, nem csupán kánont közvetít. Ehhez pedig az órán is ki kell derülnie, hogy az irodalom nem valami „befejezett” dolog, hanem ma is művelik. A régiek elevenségét az újak melléjük állításával is exponálhatjuk.
A nemzeti klasszikusok befogadásának, a kánonközvetítésnek, a hagyományápolásnak előfeltétele az, hogy a diákok a tantervi zsúfoltság és a tanórai rohanás következtében, az egyetlen, időrendi madzagra fűzött töméntelen kötelező klasszikus miatt ne veszítsék el az irodalom iránti érdeklődésüket, hanem élvezetet, érzelmi, nyelvi és gondolati kihívást, saját életproblémáik reflektálásának lehetőségét találják meg az irodalmi szövegekben.
Ez a szöveggyűjtemény vitatható vonásai ellenére segítséget jelenthet egy ilyen irányú paradigmaváltásban. S ami egy szöveggyűjtemény esetében legalább ilyen fontos: a könyv nagyon bírja a gyűrődést! Hátizsákba, nem csak polcra való, nyúzható, nem esik szét.
Arató László
Nem kötelező – Kortársak és kimaradók – Szöveggyűjtemény középiskolásoknak – magyar próza
Összeállította Király Levente
Corvina Kiadó, 2020
400 oldal
2990 Ft
Fotók: Bach Máté/IGYIC