A gyerekkönyvek egyik sajátossága az, hogy minél kisebb, minél fiatalabb korosztálynak készülnek, annál inkább áthágják az irodalom (amennyiben gyerekkönyvekre, lapozókra irodalomként tekintünk) materialitásának határait
A kisebbeknek készült könyv az olvasni nem tudó gyermek számára könyvtárgy, de leginkább mégis játéktárgy marad: nemcsak lapozható, hanem építeni lehet belőle, tapogatni, megkóstolni, nyomogatni, belefirkálni, kitépni belőle, beleragasztani, azaz akár meg is változtatható – F. J. Bertuch már 1790-ben a játékokkal helyezi egy szintre a kicsiknek készült könyveket.
A kicsiknek szóló kiadványok így játék- és könyvtárgyak egyszerre, taktilis, vizuális élményt is adnak, a leghétköznapibb használati tárggyá lesznek, ha pedig egy felnőtt olvas belőlük a gyereknek, nyelvi szöveggé, hangzóanyaggá alakulnak.
A nagyobb gyerekek olvasási szokásait alsó- és felső tagozaton egyre önállóbban olvasott művek befolyásolják
Ezek a kötetek nemcsak olvasni tanítanak, de – mint minden szövegnek –, nyelvi, ideológiai, társadalmi beágyazottságuk is van. Ilyenkor a gyermek vagy kiskamasz saját maga veszi kézbe a könyvet, lapozza, olvassa, elmerül a történetben, a karakterábrázolásban, a történet által felkínált identifikációs sémákhoz igazodhat, felismerheti magát vagy a környezetében élőket a megírt karakterekben, tájékozódhat a saját maga számára is befogható világ működéséről.
A gyerekirodalom abban is segíthet, hogy a felnövekvő nemzedék megalkossa azt az identitást, amelyet majd vélt, valós vagy kívánatos identitásmintázatként érzékel.
Éppen Dániel András egy korábbi kötete kapcsán (A könyv, amibe bement egy óriás) Révész Emese már ízelítőt adott az 1990-es évek óta megfigyelhető trendből, amely egyre radikálisabban gondolja újra a gyerekkönyvek sajátosságait.
Hervé Tullet könyve – hogy csak egyet emeljünk ki a sorból – a kész és kicsiszolt szöveg, történet, a simulékony, szép illusztrációk helyett, a mesekönyv készítésének folyamatáról szól
A magyar cím, Hol a mesénk? így azt sugallja, hogy majd valahol lesz, megtalálható egy mese, és a kötet ennek a mesének megkereséséről, esetleg eltűnéséről szól, holott az eredeti francia cím, Sans titre nem mást jelent, mint azt: cím nélkül. Olyan könyv ez, amelynek nincsen címe, nincs kész, nem címkézhető, amely gyerekes firkákat, beragasztott, montírozott képeket, körberajzolt fotókat tartalmaz, és egy arról szóló töredékes szöveget, amelyben a szerző a mese karaktereivel tárgyal egy megírandó történetről.
Ugyan még mindig a könyv médiumán belül, de reflektál arra, hogy a gyerekek maguk is találnak ki történeteket, belerajzolnak a könyvekbe, elégedetlenkednek, kérdeznek, és a könyveket szó szerint felhasználják valamilyen módon. A könyvben szereplő utolsó mondat, „jössz játszani?” arra utal, hogy a könyv tényleg játék is; szabadon hagyva annak a lehetőségét, hogy ehhez a játékhoz kiléphetnek-e a karakterek a könyvből, vagy sem.
Józan paraszti felnőtt eszünk persze azt fogja válaszolni, hogy nem, hiszen ami a könyvben van, az ott is marad, sosem fogja élő organizmusként önmagától felépíteni és működtetni magát a való világban, míg a könyvtárgy maga minden további nélkül változhat játéktárggyá.
Milyen olvasástapasztalatra tehetnek szert azok a gyerekek, kamaszok és esetleg felnőttek, akik Dániel András, A nyúl formájú kutya című 2018-ban megjelent könyvét veszik kézbe?
Nagyjából hasonló kérdésekkel szembesülnek, mint Tullet könyve esetében, bár belelapozva a szöveg és a kép viszonyából azonnal látjuk, hogy míg Tullet alig-alig szerepeltet egy-egy mondatot az oldalakon, Dániel András jóval nagyobb teret enged a nyelvnek, és gondolhatnánk elsőre: a történetnek. Azonban – ha megvizsgáljuk közelebbről, nincs is valódi történet, és minden, amit a gyerekkönyv funkciójának hittünk, fel van benne borítva.
A szerző helyett a karakter beszél, aki el sem éri a szerzőt, de az olvasóval sem tud kapcsolatba kerülni, minden referencialitás, közvetlen kommunikációs lehetőség vagy annak illúziója hiányzik. Az egységes identitás megképződését elősegítő narráció, karakterábrázolás, vizuális anyag helyett ezek folytonos szétbontását tapasztaljuk, amit már a cím is jelez: a szöveg egy olyan kutyáról szól, akinek nyúlformája van, se ez, se az, ráadásul két lábon állva jár, mint az emberek. Teljes tanácstalanság uralja a könyvet, és éppen az identitás alakulásának hatalmas réseibe pillant bele, de úgy, hogy ezeket egyre méretesebbre növeszti.
A szép, harmonikus, telített színekkel dolgozó illusztrációk helyett firkák, tompa színek, fura, torz alakok kapcsolódnak az oldalakon a szövegekhez
Etike, aki a Károly nevű nyúlformájú kutya barátja, egy talán a fejében beszélő hang, akiről nem is tudjuk, kicsoda, micsoda, valójában hol van, hol beszél; egyet tudunk, mégpedig azt, hogy képes Károlyt megszólítani –
Etike neve minden további nélkül érthető az etika szó becézett alakjának is.
A gyerekkönyvek morális, pedagógia célzatú szintje, amely tulajdonképpen az egyik legmeghatározóbb a szövegek olvasásakor, lehorgonyozhatatlan, megbízhatatlan, kézzel foghatatlan, lényegében semmihez sem köthető hanggá lesz. Ezzel a karakterrel a gyerekirodalomban oly meghatározó etikai olvasat lehetősége is romba dől. Másfelől, Etike mint hang, egyfajta szuperegóként is érthető, aki folyton beszél, csakhogy már nincs birtokában semmilyen igazságnak, konvenciónak vagy szabályrendnek.
A történetnek nincsen célja, Károly sosem jut el oda, ahova szeretne, teljesen felszámolja a teleologikus olvasat lehetőségét, látványosan és látványként is megbontja a testséma és testkép egységét
Valójában a gyerekirodalomra rótt szerepek, a gyerekirodalmi könyvek elvárási horizontján sorakozó nyelvi, vizuális, identifikációs markerek kiüresítését, de minimum visszájára fordítását végzi el. Megvonja a pedagógiai, etikai olvasat fölhasználhatóságát, arányokat téveszt a firkákban, nem tölt ki felületeket, vonalakat húz ide-oda szinte tetszőlegesen (vagy legalábbis így tűnhet), mindenféle esetleges dolgokat firkant rá az oldalakra.
Ebben semmilyen cukiság, díszítettség, harmonikus szépség nem fedezhető föl. Tulajdonképpen ezek alapján azt kellene mondanunk, hogy a kötet rossz, ronda, és semmiről sem szól.
Ugyanakkor 2018-ban elnyerte az Év Gyerekkönyve-díjat, tehát kimagasló teljesítményként ítélték meg
A díjak meghatározzák a kanonizációs folyamatokat, kiemelnek egyes műveket, míg másokat esetleg háttérbe szorítanak, legalábbis egy időre. Ám hatásukat tekintve mindenképpen kikényszerítik a díjazott teljesítmény szakmai értékelését. Tudnunk kell tehát, mi az, ami ennek a kötetnek a (jogos) díjazását motiválhatta.
Kétségtelenül teljesen elüt a kortárs gyerekkönyvpiac kínálatában felfedezhető kötetektől, sajátos, egyedi és önálló alkotás. Szerzője, illusztrátora egy és ugyanaz a személy, emiatt a szöveg és a kép elválaszthatatlan – bár mindkét szintet érdemes külön-külön is vizsgálni, hogy még érthetőbbé váljanak a kapcsolódások közöttük.
Mivel minden ismérvet kiforgat a gyerekkönyvek kapcsán, akár el is dobhatnánk, hiszen nem sikerült magát a klasszikusként felfogható gyerekirodalmat meghatározó műfaji keretekhez illeszteni. Azonban számos releváns kérdést vet föl, amelyek aztán mégis egyértelműen zseniálissá teszik.
Szépsége pedig nem a könnyen fogyasztható lekerekített történetben vagy vizuális formákban lelhető fel, hanem abban a koherenciában, az illeszkedéseknek abban a rendszerében, amelyeket – elfordulva a közhelyként is olyan gyakran megfogalmazott gyerekirodalmi konvencióktól (a gyerekirodalom legyen cuki és harmonikus még akkor is, ha szörnyeket ábrázol, segítsen meghaladni a félelmet és szorongást!) – saját maga éppen ezeknek az elváráshorizontoknak az ellenében épít fel.
A szöveg és a könyvtárgy elkülönül egymástól
A szövegek megjelenési formája, materializálódása a kiadói gyakorlatban létrehozott könyvtárgyakban ölt konkrét formát – noha az utóbbi évtizedekben éppen a szövegek könyvtárgyaktól való eloldódásának, és a könyvtárgy átalakulásának vagyunk tanúi.
A könyvtárgy taktilis és vizuális érzékelhetősége – mivel a könyvet megfogjuk, tapintjuk és látjuk, olvassuk – Dániel Andrásnál a szövegben megképződő alak, Károly taktilis és vizuális érzékelésének megzavarodásával ellenpontozódik. A szövegben ugyanis éppen a tapintásra vonatkozó utalások hiányoznak, Károly éppen érinteni nem képes. Önmagával kapcsolatban pedig éppen saját maga látványának, a testképnek az önmaga által mozgásban és létezésben érzékelt testsémájának különbözősége okozza a legnagyobb problémát.
Ebben a testérzékelésben modellezi az úgynevezett virtuális valóságok szimulációs eljárásrendjébe illeszkedő, általuk kikényszerített tapasztalatot, amely alig teszi lehetővé a taktilis kapcsolódást. Azt pedig, amit látunk, eloldja a valódi, testi tapasztalatot biztosító környezetben látható dolgoktól. Azaz egy olyan identitás megképződésének a paradigmatikus szövegévé válik, amely jelzi a jelenlegi világ szimulációs technikáinak következtében kialakuló törést – különösen a gyerekirodalomban megmaradt és jobbára megkérdőjelezetlennek tűnő funkció, az identitásképzés szempontjából. Hiszen az identifikációs eljárások egységesítő voltának megerősítése helyett felmutatja a kortárs életforma nyomán eluralkodó bizonytalanságok, hasadások, elválasztások, törések látleletét.
Ahogyan a gyerekkönyvek mindig is határsértőek voltak, amennyiben eleve több funkciós alkotásokként, szövegként, könyvtárgyként, illetve játéktárgyként is egyszerre léteztek, Dániel András kötete vizuálisan és nyelvileg is éppen ilyen határátlépéseket követ el.
Hombrecher és Wassiltschenko nemrégiben rámutatott, hogy a gyermek korporalitása és a könyvtárgy materialitása, illetve a könyv alakíthatósága nagyon szorosan összefügg egymással. A gyermek találkozása a könyvvel nem pusztán kognitív tapasztalat, hanem testben zajló megértés (embodied cognition).
A könyvtárgyak által meghatározott világ, a bennük hagyományozott tudás és ismeret mediális leváltódásával azonban ennek az új médiumban megjelenő, a könyvtárgyon kívül megszerezhető ismeretnek és tapasztalatnak testidentifikációs kérdéseit is újra kell gondolni, sőt felkínálni a gyermekeknek, kamaszoknak történetek, alkotások formájában.
A kérdés már csak az, hogy az ismeretátadás hagyományos médiumában, a könyvben megjelenő problémafölvetés hogyan jut el azokhoz, akik nem olvasnak, vagy akiknek éppenséggel pont a könyvtárgyi tapasztalat hiányzik még vagy már az életéből. Éppen emiatt lehet fontos ilyen jellegű művek beemelése az oktatásba.
A határok feloldódása, áthelyeződése a kulturális folyamatok meghatározó része, a gyerekirodalomnak pedig éppen a határfeloldások tekintetében gyakorolt hatása hordozza a legnagyobb potenciált
Azzal a kitétellel persze, hogy csak olyan határokat lehet feloldani, azokat a határokat lehet játékba hozni, amelyek már kialakultak – a határtalanság diffúz ködében csak céltalanul tévelyegni lehet; a céltalanság a népmesék keresésmítoszokra alapuló narratív szerkezetét hekkeli meg. Azaz a testkép, testséma, identitásképzés, megértés tekintetében először fel kell épülniük olyan stabil határoknak, amelyek aztán szabadon, játékosan alakíthatók. A narratíva, az út pedig mindig teleologikus. Ez az átalakulás, útkeresés legintenzívebb formájában a kamaszkorban zajlik, A nyúlformájú kutya ezért is lehet kifejezetten kamaszoknak szóló alkotás – azzal a kitétellel, hogy nem csak nekik szól.
Felforgató ereje még a meséknél gyakran hivatkozott befogadási stratégiákat is megkérdőjelezi: miközben az olvasó elvileg saját magát vetítheti bele a szövegbe, hogy ott aztán magára ismerjen – vagy esetleg azt érzi, a szöveg beszél hozzá – Dániel András szövege megfordítja ezt az irányt, és a szöveg karaktere, az, akit írnak, vetítené ki magát az olvasóra, akitől meg éppen válasz nem érkezik. Azonban a fiktív karakter sem látni, sem érinteni nem képes az olvasót, pedig valódi párbeszéd csak akkor jöhet létre, ha olvasó és szöveg(karakter) kölcsönösen megszólíthatja egymást.
A mesei nyelvezet konkretizáló retorikai műveletei így az irodalmi szöveg kommunikációs modelljének konkretizálását kezdik meg, amit minimum egy mediális áthelyeződéssel képzelhetünk el (figyelembe véve azt is, hogy a szöveg vagy illusztráció nyomdai termékként sosem fog autonóm módon lelépni a könyvtárgy lapjairól), ám ehhez előbb felül kell kerekedni a médiatechnológia által megingatott identitásformációkat érintő kihívásokon.
Vagyis arra kell választ keresni, hogy a médiatechnológia által uralt kortárs környezet milyen identitásformációkat és párbeszéd-helyzeteket tesz lehetővé a jövő generációja számára.
Nagy Gabriella Ágnes
Dániel András: A nyúlformájú kutya
Pagony, Tilos az Á könyvek, 2018
74 oldal
3490 Ft