„(…) a gyerekek szó nélkül lefeküdtek, mert működtek ők maguktól is”
Egy idézettel kezdem a mondandómat, mert ezzel nagyjából el is mondhatnék mindent, amit a könyvről szeretnék, de nem lehet ilyen könnyen megúszni. Először is nyilván érvelnem kellene amellett, miért csapok így a lovak közé, másrészt sajnos aligha lehet bármit egy mondattal elintézni, ez személyes tapasztalatom, ám nem világmegváltó életbölcsességem.
Háy János eredetileg 2002-ben kiadott, 2018-ban pedig új kiadásban megjelent kötete „meseábécé”, játékos tankönyv, amely olvasásra tanít és buzdít; emellett van története, sztorija, amit azért emelek ki, mert nem úttörő a műfajban – mesés-verses ábécéskönyvek mindig is léteztek, jómagam sem úsztam meg például a Zengő ABC-t (a megúszást most nem pejoratív módon értem, csak úgy mondtam, ha már ezzel kezdtem az egészet), és azóta is jelentek meg hasonló műfajú kiadványok. Ezek jellemzően inkább a líra felé hajlanak, a zeneiségre, a mondókák mantrázós ritmikusságára építenek. Oktatni és szórakoztatni akarnak, régi, jól bevált módszer, nem is szeretnék „nekimenni”. Hajdan, a már nagyon ködös trash-retró-nosztalgiahagymázba fulladt kilencvenes években kaptam ajándékba egy zsúfoltan illusztrált, vékony füzetecskét, aminek valami olyasmi címe volt, hogy Fejleszd a memóriád!. A könyv eltűnt huszonvalahány költözésem süllyesztőjében, a címe szinte biztos, hogy nem az, amit az előbb leírtam, és csak annyira emlékszem az egészből, hogy a (talán?) angol eredetiből fordított könyvben bizarrnak tűnő, ám hatásos módszereket ajánlottak életkortól függetlenül, hogyan tartsunk észben gyakorlatilag bármit, és egyáltalán, hogyan tanuljunk eredményesen. Mindezt esztétikai szempontból nem túl sikeres, ám kellően szürreális rajzokkal illusztrálva. Amelyekből paradox – vagy ironikus? – módon egyetlenegyet jegyeztem meg: „Ha Julius Caesarról kell esszét írnunk, képzeljük el, amint lovagol, a füle mögött egy golyóstollal”. Nos, XXI. századira lefordítva ez már úgy nézne ki, hogy laptopot tart pajzsként maga elé, de ez csak egy apróság.
Vagyis nem. Mint említettem, jelen ábécéskönyvünknek van cselekménye, atmoszférája, nem puszta szemiotikai breviárium, a műfaj követelte szekvenciális jelleg narratívába van helyezve.
Adott egy kisfiú, Peti, aki rémes összeesküvést sejt meg a falakról, plakátokról, lapokról süvöltő szemiotikai kavalkád mögött, és elhatározza, hogy kinyomozza, mi lehet az, amit a közvetlen családtagjai is tudnak, de titkolják előtte. Ez ijesztőbben hangzik, mint amilyen valójában, és nagyjából ezt is játssza ki a kötet.
Nehéz ebből szép, kerek történetet kihozni, hiszen a cél a betűk megismertetése a gyerekekkel, és a műfaji kötöttség miatt nem folyhat zavartalanul a cselekmény, hiszen ott vannak a kötelezően megismerendő tananyag buktatói, mint afféle didaktikus zátonyok. Ezt a szerző azonban ügyesen megoldja, a nagy egészet kis részekre osztva, sokszoros csavarral élve antropomorfizálja az „állatgúnyát öltött” jeleket-betűket, akik ilyen módon egy-egy markánsnak ható karaktert kapva elmesélhetik a maguk történetét.
Tipizált, de nem sematikus figurákat kapunk
Elgondolkodhatunk, mennyire sztereotip egy jobb napokat látott fotómodellt agárként ábrázolni; a legmeglepőbb pedig a harácsoló és burzsuj szarka, aki jótékony célokra költi a vagyonát.
Maros Krisztina iniciálékat idéző, vidám, élénk színvilágú illusztrációi könnyen a kis olvasók (vagyis inkább nézők és hallgatók) retinájába égnek, ötletes a betűk bútordarabként való „felhasználása”. Lehet azon izgulni, hogyan oldja meg a szerző az idegen eredetű betűkhöz társított karakterek nevét, így lesz az „ű”-ből űrmacska, vagy a „q”-ból kakukk, de a legleleményesebb talán a „w” fordított „m”-betűként való megjelenítése (még ha nem is feltétlenül innovatív, gondoljunk csak a Mester és Margarita elemzéseire, melyek szerint a Mester és Woland nevének kezdőbetűi egymás tükörképei, és ez jelentéses, de jelen kötethez ez a tény véleményem szerint egyáltalán nem köthető). A „t” és az „x” között elakadtam, vélhetően a két betű egy karakterhez, a zenélő tücsökhöz van rendelve, de zavaró, hogy a „t” betű nincs illusztrálva, vagyis csak nagyon rejtjelesen (feltételezem, a hegedű és a vonó formázza, de javítsatok ki, ha tévedek). Természetesen ez utóbbi probléma a gyereknek való felolvasás során egy gyors magyarázattal feloldható, de ahogy egykori önmagamra emlékszem, én biztos az őrületbe kergettem volna a szüleimet azzal a kérdéssel, hogy „de akkor az a »t« betű miért hiányzik a könyvből, de miért, de miért, de miért?”.
Szerettem a könyvben időnként felbukkanó, felnőtteknek címzett kiszólásokat, burkolt, csipkelődő társadalomkritikai utalásokat is
Az érzékenyítést nem lehet elég korán kezdeni, legyen szó a mesében szereplő családfő patriarchális megnyilvánulásairól („…mondta az apa, mert a családon belüli szellemi nagyságáról az istennek sem akart lemondani”), társadalmi osztályok közti különbségekről és ezek kezeléséről (kinek kerti medencéje van, kinek eláztatott lakása), vagy a valószínűsíthetően hajléktalan, műanyag palackból valamit (na, vajon mit…) iszogató Misi bácsiról, aki pozitív figura, de a főszereplő, Peti nem meri vállalni az ismeretségüket a szülei előtt. Ez utóbbi esetben viszont némi ellipszist vagy legalábbis kínos hallgatást érzékelek, érdemes lett volna pár mondat erejéig feloldani ezt, még ha érezhető is a segítő szándék: szegény, csavargó Misi bácsi is ember, méghozzá jóindulatú.
Érdekes az álom és a valóság közötti határátléptetés, illetve annak lebegtetése, ami nem különösebben reflektált a szövegben – végig nem egyértelmű, Peti csak álmodja a titokzatos házat és a lakóit, vagy valóban elszökik éjjel.
A kötetcím mellett sem mehetek el, amely persze roppant szellemesen forgatja ki az eredeti mesecímet, az Ali Baba és a negyven rablót, még ha az eredeti mesével csak olyan erőltetett és giccsesen hangzó értelmezésben köthető is össze, hogy a főszereplő gyerek kincset talál a betűk ismerete, az olvasás képessége, a tudás által.
És láss csodát, a történet végére Peti úgy ébred fel, hogy már tud olvasni, meglepve ezzel a szüleit és magát is – azaz megy ez, mint a karikacsapás, működik az a gyerek magától is, ahogy az első bekezdésben idéztem.
Ennek pedagógiai és pszichológiai hátteréről most nem kezdenék messzemenő fejtegetésbe, maradjunk annál, hogy azt az üzenetet hordozza a könyv, hogy az olvasás egy igazi nagy kaland – ezzel nyugodt lélekkel egyetérthetünk, az érthetetlen figurák értelmet nyernek, a szisztéma és a metódus működik. Még egy tartozásomat törlesztem, a hosszú kitérőt a memóriafejlesztő könyvvel kapcsolatban: igen, tapasztalatból mondom, az erőteljes vizualitásra építő képzettársítások memorizálás és tanulás szempontjából működőképesek, úgyhogy képzavaros József Attila-parafrázissal élek, és azt mondom, negyvennégy szemet huny a ház afelett, hogy kissé el van ködösítve, hogy a szállásadó Alfabéta igazából ők maguk, és a „föníciai terrorista” személye így értelmezhetetlenné válik, de ennyi kognitív disszonanciát bárki elvisel.
Nagy Márta Júlia
Háy János: Alfabéta és a negyvennégy rabló
Illusztráció: Maros Krisztina
Manó Könyvek, 2018
128 oldal
3490 Ft