Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulóját hivatalos rendezvénysorozattal ünnepeljük, miközben a szabályokat tudatosan félrerúgó, népszerűséget hajszoló költőnk monolitként magasodik fölénk
Ezt jelzi a Pagony új antológiájának utószavában említett adat: Petőfiről 1788 utcát neveztek el hazánkban.
A Költővel nem járnék tizenöt kortárs elbeszélése arra tesz kísérletet, hogy közel hozza a fiatalokhoz azt a személyt, aki a születése óta eltelt kétszáz évből az első huszonhatot a szereplehetőségeivel való kísérletezéssel töltötte.
A többi 174 év alatt pedig az utókor igyekezett az éppen megfelelő ideológiai mázzal bevonni alakját.
Az „igazi” Petőfivel kapcsolatban azonban a lehetetlenség falaiba ütközünk
Legfeljebb annyit érhetünk el, mint a hindu mesében a vakok, akik egy elefánt különböző testtájait tapogatva egészen eltérő élményekről számolnak be. (A mesének egyébként született egy szép papírszínházas változata Grela Alexandra rajzaival.)
A Pagony szerkesztője, Grancsa Gergely a petőfis antológiához e lehetetlent beismerő tisztelgésként választott két korábbi megjelent írást, és bízta meg állandó szerzőit, hogy írjanak bármit, amiben Petőfi szerepel. Az eredmény változatos lett, mivel a szerzők hozták azt, amiben a legjobbak.
Gévai Csilla előszónak is beillő novellájában a Parnasszusról szólaltatja meg a költőt, aki a mai szlenggel szembesülve elbizonytalanodik, majd a kapcsolatot keresi: „Lehetséges volna, hogy ott, a jövőben már nem is értik szavam? Látsz csak engem gyakori utcanévnek, vagy érettségedet bizonyító kötelező ténynek… Élek-e még tebenned, Barátom?” (S te, Barátom?, 11)
Cserna-Szabó Andrástól ide is – mint legutóbb a Szevasz! című gyűjteménybe – gasztronómiai kiruccanást leíró történet került.
Sándor és Júlia nászútjáról Kolozsvárra betérve nem kap más vacsoraajánlatot, csak a puliszka különféle ízesítésű és elnevezésű változatait. Mégsem az éhség gyötri a költőt, hanem a baljós csillagok: „Hol azt látom a csillagokban, hogy valaki keresztüldöf engemet valami hegyes szerszámmal, hol meg azt, hogy nővé leszek egy nagy, sivár, hideg, fehér tájban” (Júlia, 23).
Az irodalmi közhelyeket mára már természetesnek ható iróniával kezelik a szerzők, de elkerülni ritkán tudják vagy akarják. Petőfivel kapcsolatban pedig sok közhely terjedt el, akár az iskolai törzsanyag memoriterei, akár az életrajz és a Petőfi-kutatások tényei kerülnek elő.
A Költővel nem járnék szövegei nem is a Petőfi nevű emberhez kapcsolódnak, hanem a köré épült általános ismeretekhez
A költő személyét is legtöbben a retorikus-emelkedett beszédmóddal idézik meg. Ennek eltúlzása is a posztmodern irónia egyik eszköze, ahogy a mítoszrombolás enyhébb változatai. A távolságtartással játszó szövegek közül a legizgalmasabb Rojik Tamásé, melyben egy félrecsúszott randit ment meg, mikor a „felnyalt hajú passzospólós” fiú és a bölcsészlány felidéz egy-egy csalódásba torkolló találkozást a feltámadt Petőfivel, akinek a verseiben megkonstruált alakváltozatok közül a jelenünkbe behozott viselkedése taszító. Sem az osztrák turistára támadó fürdőgatyás alak, sem az interjút készítő diáklányra nyomuló celeb nem állná meg a helyét manapság.
Rojik főleg párbeszédre épített novellája lebegteti a feltámadás toposzának fantasztikumát, illetve az egymáshoz egyébként nem vonzódó fiatalok hasonló humorérzékből eredő játékának lehetőségét.
A Petőfi összehoz cím ugyanúgy a mai lehetőségeket sugallja, ahogyan Miklya Luzsányi Mónika családon belüli erőszakot tematizáló elbeszélése, melyben a „cserebogár” egyszerre idézi a költő szülőföldjéhez való kötődését, az erőszak egyik kiváltó okát, a mesevilágba menekülést és ráadásként a szerző otthonát. A rovar köré motívumhálót szövő Cserebogár ellentétpárjai is szoros szerkezetet eredményeznek. A közkedvelt nőgyógyászról senki nem hinné, hogy még elvált feleségét is veri, ahogy az első mondatban ígért végkifejlet is felkelti az olvasó érdeklődését: „Laura sosem gondolta volna, hogy Petőfi miatt lesz megyei kickboksz-bajnok” (63).
A Petőfitől bátran elszakadó, kortárs környezetben játszódó írások témaválasztásuknak köszönhetően eredetibbek azoknál, amelyek valamilyen anakronizmusra építkeznek
Ilyen például Kalapos Éva Veronika monológja, melyben egy forró pesti belvárosi környezet idézi egyrészt a múzeumlépcsővel az 1848-as forradalom időjárásának, lelkesedésének, lendületének szöges ellentétét, másrészt a változás után kiáltó nyomasztó magyar valóságot. A Petőfiről elnevezett drága kenyéren egy öregasszonnyal huzakodnak, miközben minden barátjuk külföldön él (Petőfi kenyér).
Bendl Vera Pesten játszódó története is azzal a gondolattal zár egy belső kamaszmonológot: „meglátja, mi jön ki az egészből, és csak ezek után húz el ebből az országból jó messzire, hogy egy ideig ne kelljen hallgatni a ráömlő rinyát” (89), mintha a forradalmi ifjúság Petőfihez társított képzete már rég nem lenne érvényes (Egy fél mell meg a szabadságháborúk).
Mészöly Ágnes mozaikcsaládban helyét nem lelő kamasz elbeszélője a párizsi diznilend helyett egy tüntetésbe keveredik, hogy aztán hazatérve Pesten tudatosan szálljon ki a kocsiból, és csatlakozzon az akkorra ideért hullámhoz (Vigyázó szemetek).
A kortárs történeteket közös nevezőre hozza a „mit tenne Petőfi”, és a „nincs értelme semminek” alapállása közötti ambivalens viszonyulás
Balássy Fanni feltámadásos sztorijában Petőfi talapzatról leszállt szobra mai nyelven és igen tömören szembesíti gyengeségükkel és tudatlanságukkal a park turistáit és járókelőit, hogy egy doboz 2,8 százalékos tejjel szálljon vissza, és merevedjen szoborrá. „Bajszán csillognak a rászáradt tejcseppek” (105).
Kiss Judit Ágnes novellájában Xandro már „nyájas softboy az instaverseivel” (108), aki a Felhők ciklus valóban mainak ható epigrammatikus darabjaival 36 000 követőt szerez, a tizenéves elbeszélőt pedig meghívja „egy süteményre a Kuglófba” (117). A közbeszédből ismert ismétlődő motívumok egyébként is különös rendszert alakítanak ki a kötet tizenöt darabjából, de itt mintha a zaklató celeb szelídebb változatát látnánk (A harminchatezredik követő).
A valóságtól vagy az életrajztól elszakadó, alternatív megoldások inkább érdekes játékok
Nényei Pál – már korábban megjelent – novellája, A békés Petőfi egy olyan március 15-ét ír le, amely a magyartanárhoz méltóan pontos korrajzból a Fa leszek, ha… múzeumlépcsős szavalását és landereres kinyomtatását bontja ki, hogy aztán Táncsics ezen tűnődjön börtönében, és a kofák azon vitázzanak, vajon a verssorban „benne foglaltatik-e a szerelmi halál képzete, vagy a harmatcseppben megcsillanó fény gyémántos ragyogása” (28).
A párhuzamos valóságban nem is az a hihetetlen, hogy Petőfi nem csinált forradalmat, hanem hogy a közeg ennyire tájékozott esztétikailag.
Baráth Katalin az egyetlen, aki világirodalmi, illetve manapság inkább kortárs popkulturális kontextusba helyezte Petőfi és Arany barátságát, amelyet most nem leplezek le, hogy meghagyjam a detektívtörténet csattanóját (Sherlock & Sándor).
Természetesen több írás is utal Szendrey Júliára, de csak a két utolsónak elhelyezettben kap a hitves főszerepet, feminista üzenettel
Szabó Borbála megfordítja a nemi szerepeket, a Júlia Petőfije olyan alternatív múltat mutat be, melyben „híresen tüzes, kacér fiú volt ez a Petrovics Sanyi, sokan udvaroltak neki a kor jelentékeny női közül”, és Júlia, „a forradalom hőse […] magyar és osztrák nőtársaival a tárgyalóasztalnál ülnek, és a haza sorsát igazgatják bölcsen” (132), de csak miután férje forradalmi dalát jelentősen átírva le nem csitította a hevületet. Bár a békés megoldások előkészítőjeként valóban elismerésre méltó Júlia nagysága, nehéz eldönteni, hogy a mai olvasó azért véli-e inkább görbe tükröt tartó paródiának a novellát, mert képtelen kilépni a tanult történelem vagy akár a patriarkális hagyomány kereteiből, vagy mert valóban groteszk sor lett a „Csüccs le, magyar, itt a haza!”, főleg az indoklással együtt: „Rabok legyünk vagy szabadok? / Rossz a kérdés, nyugodjatok!” (140)
A nemi szerepek felcserélésében talán éppen a valósághoz kevésbé ragaszkodó műfaj tűnik hitelesebbnek, vagy azért, mert a jövőben játszódik, vagy azért, mert a sci-fi műfaji változatán nem kérjük számon a hihetőséget. Jövőbe vetített klímafikciós és feminista alapú verses elbeszéléséhez Molnár T. Eszter Az Emberek Országa alaphelyzetét vegyítette a János vitéz Tündérországának továbbgondolásával. A grönlandi elitgimnáziumból eltűnt Pető Sanyit kitartóan keresve tengeri kalandokon át jut el Szende Juliska párjához, hogy feltámasztva új országot alapítsanak. Az alexandrinusokra emlékeztető 14–16 szótagos rímtelen sorok a kortárs magyar verses regények és mesék játékosságát varázsolják elénk.
Az azonosulás folyamatát Wéber Anikó írja le a legszebben. A versei miatt kigúnyolt Sarolta egy iskolai projektre készülve talál rá a költőnőre. „Arra gondolt, hogy bármikor kiléphet saját életéből, és beléphet Júliáéba. Elfelejtheti saroltás arcát, és magára öltheti Júliájét” (60) (Arcképek a falon).
A szövegek világát pontosan idézte fel a közismert hagyományos ábrázolásokat és a kortárs változatokat egyszerre idéző egész oldalas monokróm illusztrációival Herbszt László.
Az Arcképek a falon mellett például egymásra rétegzett költőportrék elé kerül a női portré, mely „ugyanolyan fiatal volt, ugyanolyan szép, csak a tekintete változott. Mintha a Saroltáéra emlékeztetett volna” (62). A Cserebogárhoz egy kafkai jellegű, táncoló óriásbogár került, amely egy asztal alatt kuporgó, apró alak fölé tornyosul. A békés Petőfi és ugyanolyan kialvatlan, karikás szemű társai éreztetnek valamit az elmulasztott forradalom feszültségéből, a kemény arcélű, bicepszét és öklét mutató Júlia is inkább a Júlia Petőfije ironikus értelmezését sugallja. A képekhez illően a szövegek is kékkel nyomtatva keltenek kissé szokatlan hatást.
Kovács Gergely
Költővel nem járnék
Szerkesztő: Grancsa Gergely
Illusztrátor: Herbszt László
Tilos az Á Könyvek, 2023
165 oldal
4990 Ft