Vissza
  • 2020.12.09
  • Kovács Gergely

„Kezdem ott, hogy egy regényben azt olvastam egyszer…”

Balássy Fanni Hol is kezdjem című könyvéről Kovács Gergely írt kritikát.

Hol is kezdjem? Gergely vagyok, középkorú középiskolai tanár, szabadidőmben ifjúsági könyvekről írok kritikákat

Persze előbb el is olvasom őket. Három lányom van, a legidősebb kilencedikes. Az ő polcáról vettem el a sárgás borítójú könyvet a furcsa fényképkivágásokkal. Majdnem mindet el tudom helyezni a kultúra palettáján: Dávid szobrát és a Sárga tengeralattjárót a With the Beatles lemezborítójával. Gimnazista koromban én is rajongtam értük. A gombafejűekért, nem Michelangelóért. Akkor is anakronizmusnak éreztem, hogy a szüleim fiatalkorának slágereit gitározom. Férfi létemre még Jane Austent is olvastam, aki egy pólóról néz szégyenlősen oldalra a címlap alján. Átérzem, milyen különbözni a többiektől.

Kezdem ott, hogy épp mielőtt belefogtam volna Balássy Fanni első könyvének szigorú bírálatába, a világhálón elém lépett Kemény Zsófi felszabadító módon rendhagyó írása[1] ugyanerről a műről.

A párbeszéd egy idős ember és egy csecsemő között annyira ötletes volt, hogy elszégyelltem magam, amiért nemrégen kifogásoltam Kemény Zsófi regényének[2] stílusát. Ha ezt az írást olvassa, elnézést is kérek tőle, mert sosem fogom utolérni nyelvi lelemény terén. Ráébresztett, hogy bírálóként – bármennyire is szubjektív a műfaj – nem szabad a saját elvárásaimat és eszményeimet számonkérni egy egészen más korosztálynak és (szub)kultúrának szánt szövegen.

Balássy Fanni Hol is kezdjem című regényének világa távolabb nem is állhatna tőlem, legalábbis első látásra. Egy névtelen kilencedikes lány meséli el tizenhét fejezetben első iskolaévét egy kisvárosi gimnáziumban, ahol megéli a szokványosnak mondható kalandokat, próbatételeket, csalódásokat, megaláztatásokat és örömöket. Akkora lendülettel fog bele tizenhetedjére is a sztorizásba ugyanazzal a szóbeliségben előforduló fordulattal, mintha csak Hrabal egyik bőbeszédű elbeszélőjétől tanulta volna, hogyan kell merész képzettársításokkal ébren tartani a hallgatóság figyelmét. Nem is egyértelmű, hogy kinek szánja önironikus, önreflektált és közhelyekkel nyakon öntött mondandóját.

Balássy Fanni: Hol is kezdjem?-03
Mariano Nocetti/Unsplash

„Ha ez egy film lenne…”

A Hol is kezdjem egyik legizgalmasabb kérdése – legalábbis a szubjektumelméletekben kicsit is jártas befogadók számára – a főszereplő és elbeszélő, vagyis az „Én” személye. Természetes, hogy nem tudjuk meg, hogy hívják, hiszen ki emlegeti magát a saját nevén? Ám az elvált szülők tizennégy év körüli, enyhe túlsúllyal küzdő kisvárosi leánya olyan jellegű és méretű, ráadásul annyira sokszínű műveltséganyagot mozgat meg, amely még a szerző életkorához képest is lenyűgöző. Ha az „Én” mindezeket – Sophie Marceau-t a Házibuliban, a Backstreet Boys vagy a Kispál és a Borz slágereit, sőt Jane Austen mind a hét regényét – eddigi élete másfél évtizede alatt megismerte, akkor elképesztő igénye lehetett a népszerű és magas kultúrára, valamint a kettő határmezsgyéjén billegő alkotásokra. Ennek eredményeként pedig az önreflexióiban is akkora bölcsességet várhatunk el, mintha „száz ezer ős szemlélget”-né vele saját hétköznapi kalandjait.

Mintha egy Hollywoodban népszerű testcserés romantikus komédia felnőtt tudata rejtőzne benne, amitől a főszereplő végig kívülről szemlélné saját magát, és emiatt nem tudná a maga komolyságában átélni mindazt, ami vele történik.

Egy ponton azonban ő maga állapítja meg ennek ellenkezőjét: „Az életem nem egy film.” (181)

Kivételesen széles körű filmismerettel a háta mögött egy magas intelligenciájú kislány igyekszik megfelelni az alacsony társadalmi elvárásoknak

Mivel azonban ezekhez nem tud leereszkedni, a kulturális kódok kaleidoszkópjai között keres „bizonyosabbat, mint a kocka” – amit a szöveg ki is mond. Az elbeszélő szerint a filmnézés társ nélkül a moziban „egyszemélyes identitáskeresés”. (55) A különböző kulturális kódok azonban csak a többnyire kellemetlen élmények elmondásában segítik az elbeszélőt, a megoldásokban nem. (Ha csak az erdélyi kiránduláson a medvét elűző rock and rollt nem számítjuk.) A kézreeső panelek és referenciák tömény oldatában az „Én” is feloldódik. Mire a szövegben kialakulna, és az olvasóban is kézzelfoghatóvá válna a főszereplőről egy egyénített, konkrét, mással össze nem keverhető kép, vagyis szaknyelven megkonstruálódna az én, addigra egy újabb kulturális referenciával helyettesíti őt a szöveg.

Még a kínos helyzetekben produkált testi rosszullét tüneteit sem engedi komolyan venni. A tárgyszerű kijelentéseket azonnal követik a referenciálisan kölcsönvett eltávolító megjegyzések, melyek a dolog természetéből fakadóan többnyire eufemisztikus hatást keltenek.

„Egyszer csak ott vannak ők, az én minótauroszaim, rikító és vidám színekben, mintha a mensi valami ünnep lenne, ők meg partikellékek…”

Utalás szintjén megjelenik a feminizmus is, a férfitekintet torzító tükrének tudatosításával: „Nem tudom, miért gondolom, hogy a szüleimen kívül más nem találhat szépnek. Amíg a fiúk tekintetén keresztül vizsgálom magam, addig nem láthatok tisztán a saját szememmel.” (35) A legerősebb intertextust ehhez méltóan Bridget Jones naplója biztosítja, aki a Büszkeség és balítéletből – a feminista kritika egyik alapművéből – kölcsönzött alaphelyzetben őrlődik saját maga és két kiszemeltje között. A nagy Ő két alakja itt a rajongó lányok tekintetében is kétfelé válik. A legjobb barátnő, Bori – ezt a szerepkört Kemény Zsófinál is Borinak hívták – a Hugh Grantre hasonlító végzős diákra hajt, aki megfelel a megbízhatatlan bájgúnár filmbéli előképének. A főszereplő pedig csak Őt látja, akinek nemcsak a nevét nem tudjuk meg, de „hullámos tincsein” (34) és „zöldbe játszó mogyoróbarna” (37) színű szemén kívül annyi egyénített külső vonása sincs, amennyi a valódi létezését igazolná. Érzékeny, okos, segítőkész, csendes. Ő nem hasonlít, Ő nem egy ideális szereplő szimulakruma, hanem Ő maga az ideál. Bár az elbeszélő a randevú várakozása közben mondja ki a jelen idejű mondatot, általános érvényű is lehet: „Minden ember arcában az Övét keresem.” (184)

Balássy Fanni: Hol is kezdjem?-04
Yan Ots/ Unsplash

A gólyatáborban még jelen nem lévő Ő csak a csoportképet kapja meg az osztályról, melyen mindenki más együtt szerepel. „Ő akkor látott engem először.” (27) Kettejük interakcióiban mindig Ő a kezdeményező, de az első lépés után csak passzívan van jelen: „Felém vette az irányt, és lehuppant mellém. Nem szólt semmit, csak átnyújtotta az egyik fülesét, és az ölembe hajtotta a fejét. [...] Egy darabig csendben néztük egymást, aztán lehunyta a szemét, és elaludt.” (172) Az Ámor és Pszükhé történetét idéző meghitten egyszerű jelenetben előtoppanó medve is visszafordul: a kapcsolat szinte földöntúli bensőségességét a művészet (Kispálék zenéje) óvja meg a külvilág fenyegetésétől. Találkozásaik ehhez a pásztori idillt idéző intimitáshoz képest általában a testi funkciók motivikusan ismétlődő tabuihoz kapcsolódnak. A tamponnal elállított orrvérzésre a drogéria jelenete rímel, ahol Ő segít megtalálni a megfelelő betétet. A hotdogevő verseny győztesének hányása egy szintén távolról Őhozzá kötőtő gyermekkori emlékre és később a randiról elkéső – újra a segítőkészsége miatt – büdös fiú megjelenésében rezonál.

Amellett, hogy a jelenetek kínossága az elbeszélő énképének romlásához járul hozzá, a még egészen fel nem vállalt nőiesség problémáját is rejti.

Az Ő lovagias viselkedése az első szerencsétlen tornaórai sérüléstől azon át, hogy felkéri a lányt előnytelen jelmeze ellenére is a bálban, azt sugallja, hogy Ő is anakronisztikus figura. Szünetekben folyton olvas, ezzel a magas irodalom felé tereli az Én érdeklődését, aki nem képes követni ezt az elvárást. Az alapvetően önironikus és ironikus ábrázolás alól az Ő cselekedeteinek idilli bemutatása a kivétel, ami a regény zárásaként is nyitva hagyott jelenetben látszik beteljesedni, ahol az Ő és az Én közötti határok elmosódni látszanak: „Szótlanul ácsorgunk a lépcsőházi étolajszagban. Az ajtóra mutat. Azt kérdezi, bejöhet-e.” (189) A regény első szava az Énhez tartozik – „Kezdem” – az utolsó Őhozzá.

A kettejük kapcsolata mellett a család, a gimnáziumi osztály és rajtuk keresztül az egész kisvárosi miliő is terítékre kerül, de nem azért, mintha provinciálisabb lenne a szokásosnál, hanem mert mérete alapján könnyen bemutatható. Ebben a viszonylatban az Én és az Ő mellett az Ők kapnak nagy teret. Az ábrázolás azonban nem egyénített, nem lép túl egy romkom vagy egy szokványos tiniregény kliséin. Mindenki megtartja a kiinduló vonásait, aki pedig nem, az közröhej tárgya lesz, mint a szótlan Ibi, aki kiböki: „ő a nyáron beszélgetni fog. Ösztönösen tör fel belőlünk a nevetés.” (178)

A közösség sem engedi a személyiség kibontakozását. A tanárok kiégtek, a szülők infantilisek.

A realista anya és az álmodozó apa között nem is csoda, hogy a világlátásában az apát követő lány számára problematikus a női szerep felvállalása. Az apa ugyan mintaként kijelölte a filmes műveltség kitaposott útját, de a hozzá kötődő szép emlékek, mint például az első közös mozizás, a kisgyermekkorból származnak: „Néha, ha összeomlik a világ körülöttem, erre a napra gondolok, a mozi körülölelő sötétjére, a zizi ízére, a mágikus fénytölcsérre, amit történetté simított egy óriási vászon.” (54) Nem előzmény nélkül való az internettel és a közösségi oldalakkal gyorsan megbarátkozó nagymama életteli rajza sem, akivel a főztje és a társasága miatt a főszereplő fiúosztálytársai összebarátkoznak.

„Mindenki mást akart hallani, én pedig megadtam nekik, amire vágytak.”

Felmerül az a kérdés is, hogy a névmásokkal tovább dobálózva kinek jut a Te szerepe, vagyis kinek mesél a mesélő. A „Kezdem ott” fejezetindító tagmondatok egy többszöri nekifutásra megkezdett vallomás próbálkozásai, amely ugyanúgy szólhat nagyobb hallgatósághoz, mint egy barátnőhöz. Az intertextuális előzmény alapján a naplóra is gyanakodhatnánk, ha egy ponton ki nem derülne, hogy az elbeszélő nem vezet naplót, csak egy mindenes füzetbe firkantja bele a vágyait, verskezdeményeit, de ezek nem alkotnak egységes szöveget, még annyira sem, mint a tizenhét, önállóan is kereknek tekinthető, novellisztikusan lekerekített, poentírozott befejezésű fejezet. Az egyik megszólított az apa, akit meg kell győzni, a neki szóló rövid retorikai remeklés szónoki kérdéseire sem szóbeli válaszok érkeznek, hanem a mimika jelei. Egy másik helyen általános alanyként kerül elő a második személy, hogy vele szemléltessen az elbeszélő egy kínos helyzetet. 

Itt az illatszerbolt hipnózist kiváltó élményei az első havi vérzéssel kapcsolatban idéződnek fel, hogy aztán a nőiességet képviselő Disney-hercegnők tökéletességét kérdőjelezze meg, ötletes nyelvi játékokkal: „Ariel is küzd pikkelysömörrel?” (63)

Balássy Fanni: Hol is kezdjem?-02
Alexey Turenkov/ Unsplash

A nagyrészt többszörösen összetett mondatokból felépülő monológok lendületes áradását a függő beszédben tálalt párbeszédek sem akasztják meg. A csattanók felé tartó fejezeteket megtörik itt-ott az idősíkváltást jelölő szakaszhatárok, de mintha mindegyiket egy levegőre mondaná el egy önmagát és a vele a tanév alatt történteket is értelmezni igyekvő kamaszlány.

A végeredmény pedig az egyszeri olvasásra befogadható, remek szórakozást biztosító, talán a saját életünket is más megvilágításba helyező regény, amely az utalásként feltornyozott hatalmas adag információ eredményeként nem csak a tizenéves korosztály számára élvezhető.

Ha az angolszász bestsellerek borítóin előszeretettel idézett közhelyeket elővehetném, itt is ilyeneket írnék, hogy „letehetetlenül mulatságos és őszinte”, „ne olvassa metrón, mert mindenki furcsán fog önre nézni, ha oldalanként felnyerít”, vagy „az év legmulatságosabb tinikönyve”. Mindenesetre remélem, a felsorolt okoskodások nem rettentik el attól az olvasókat, hogy Balássy Fanni regényével közelebbi ismeretségbe keveredjenek.

 Kovács Gergely

 

Balássy Fanni: Hol is kezdjem

Tilos az Á Kiadó (Pozsonyi Pagony), 2020

188 oldal

2690 Ft


[1] Kemény Zsófi: Hol is kezdjem, Alföld, 2020 október
[2] Kemény Zsófi Rabok tovább regényéréről és a róla írt kritikákról

további Kritikák

Egy rakéta megszelídítése

André Ferenc kritikája Tóbiás Krisztián A mikulás rakétája című könyvéről.

Tovább
Akkor ez tényleg forradalom?

Mizsur Dániel Kiss Judit Ágnes kötetét ajánlja.

Tovább
A tranzitzóna és a kozmosz

Nagy Gabriella Ágnes kritikája Dániel András: És most elmondom, hogyan lifteztem című kötetéről.

Tovább