Vissza
  • 2021.01.31
  • Kovács Gergely

Hetedhét Hugó szállást keres (és talál)

Molnár T. Eszter A Kóbor Szálló című meseregényéről Kovács Gergely írt kritikát.

Ha az ember mesét olvas, bízhat benne, hogy jó vége lesz – mármint a mesének

A jóságos szereplő elnyeri jutalmát, az összeillő párok egymásra találnak, a gonosz viszont – saját ármánykodásának hálójában fennakadva – csúnyán végzi. Addig azonban, amíg sok küzdelem árán sikerül helyre tolni a kizökkent időt, a kalandok újabb kétséges helyzetekbe torkollanak.

Molnár T. Eszter meseregénye, A Kóbor Szálló abban a tekintetben tökéletesen megfelel a műfaji elvárásoknak, hogy a végén „békésen pihent egymás mellett a kutya, a macska és az egér” (110) szinte édeni harmóniában. Viszont hiányoznak belőle a gonoszok. Legfeljebb egy kevés megélhetési bűnözés vagy káröröm, esetleg karrierépítés bonyolítja az alaphelyzetet, de mindenkinek jár a hepiend. Nem titok, hogy a szállást kereső hajléktalan főszereplő, Hetedhét Hugó is révbe ér a címben jelölt és végül majdnem minden szereplőt magába szippantó Kóbor Szállóban.

A mágikus epizódoknak is hátteret biztosító épület úgy kap központi szüzsészervező szerepet, hogy a város határán túli erdős területen rejtőzik. A hagyományos mesevilág barlanglakó banyájának útmutatásával lehet odatalálni.

Hetedhét Hugó-03

Molnár Jacqueline színes világa

Az illusztrátor eleven, néhol egészen rikító színekkel megfestett, többnyire egész oldalas illusztrációin a naiv festők stílusában pompázó, merész alakú fákon túl füstölgő kéményű, szürke házak szoronganak a távolban. Az erdőben azonban a mesebeli színkavalkád, a kalapos kígyófejként figyelő vagy csőre alatt csücsörítő szájjal fütyörésző madárforma, furcsa lények között a város valósága megszűnik. Ehhez képest a Kóbor Szálló belső teréből az ablakon kitekintve fényképről montírozott – egészen valószerű – falombokat látunk.

A cselekmény mágikus realizmusra emlékeztető megoldásai – a szöveget kísérő képekkel összhangban – inkább mesévé varázsolják a megoldásokat is, kiemelve, hogy ilyen elfogadó és befogadó hely csak a fantasztikum világában képzelhető el.

Hiába oldódik meg Hugó magánélete, munkát és nyugdíjat nem kap, hiszen ezek csak a felnőttek unalmas világához tartozó, és így egy mesében mellékes dolgok.

A nyugdíjas Gizike házában kialakult szálló lakói olyan perifériára szorult „mihaszna”, „kétbalkezes” vagy kimondottan lusta alakok, akiket csak a bohém nagymama és még romlatlan unokája, Riki tud feltétlenül elfogadni. A Kóbor Szálló Gizike szinekdochéjaként befogadja a társadalomból kiszorult hajléktalant, betörőt, ügyetlen varázslótanoncot is, akiknek cserébe nemcsak a házigazda merész konyhai kísérleteit, hanem egymást is el kell viselniük.

A szállóvendégek egyértelműen kívül állnak a tapasztalati valóság keretei közt zajló városi életen. Nevükről is nehéz eldönteni, hogy ötletesen formált mesebeli, részben beszélő nevekről van szó, vagy perifériára szorult figurákra jellemző módon a ragadványnevek vették át a hivatalos elnevezés szerepét.

Bolívia, „a lustakötés címzetes egyetemi tanára”, Lust Alfonz „nyugalmazott operaénekes”, Madár Bandi, „a világ legmihasznább erőművésze” és a beszélő macska társaságában „Hetedhét Hugó úgy érezte, hazaérkezett” (18). Az alaphelyzet csak azért nem a Villa Negrára emlékeztető hobótanyát eredményez, mert itt nem bátorítják az etikátlan viselkedésformákat. A vendégek mesébe illő jóindulata kisugárzik a tévútra tévedt alakok életére is.

Hetedhét Hugó-02

A boldog befejezésig vezető úton azonban két megszokott írói eljárást leplezhetünk le

Egyrészt senki sem az, akinek látszik. Egyes esetekben a nevek rejtenek el félrevezető módon egy-egy személyiséget. Búbanya „természetesen” érzékeny hölgy, Dinó sem őshüllő, de nem is elvetemült fenevad, hanem falkavezérre áhítozó, elhanyagolt rottweiler. Más szereplők valódi személyiségét, hivatását a kényszerpályák által kialakított jelen állapotuk rejti.

Sunyi Sanyi valóban alattomosan tevékenykedik, de csak azért, mert semmi máshoz nem ért a betörésen kívül. Rebekát, az emberből lett macskát eredeti alakján kívül szinte bármivé át lehet változtatni. A mese szereplőinek lehetőségeit sok tényező behatárolja ugyan, de nincs kilátástalan helyzet számukra. Fantasztikusan határtalan a létük. Itt nem a lét határozza meg a tudatot, hanem ellenkezőleg: mint a mesékben általában, önmagukról kialakított elképzelésük válik valóra azáltal, hogy valaki hisz bennük, és támogatja őket a kiteljesedésben.

Másrészt mindenkiben ott lapul a kétségtelenül legfontosabb érték, a jóság, mely megjelenhet szeretetként vagy szerelemként, esetleg puszta toleranciaként kifejezve, tevékenység formájában pedig interakcióként – a szerencsétlenségek hallgatása közben szörnyülködésként – vagy segítségként is. Gizike jó szándékú, mint egy jó tündér, aki személyválogatás nélkül mindenkinek segít. Riki annyira kalandos délutánokat él át vele, hogy azon gondolkozik, „a nagymama vajon felnőtt-e már” (40).

Mivel a mese alapvetően a gyermeki látásmódnak megfelelő megközelítésben tálalja a tapasztalati valóság elemeit, a legkézenfekvőbb a Rikiéhez közel álló elbeszélői nézőpont alkalmazása, mely a bonyolult „felnőtt” világot leegyszerűsítő, de sajátos logikai megoldásokkal értelmezi.

Ez a megközelítés nem a vagy-vagy kizáró ellentétpárjára építő skatulyázás, hanem az is-is lehetőségeit nyitva hagyó, befogadó nyitottság. Éppen ezért a hajléktalanság összetett társadalmi kérdése sem a jó és rossz leegyszerűsítő szélsőségei között fogalmazódik meg.

Hetedhét Hugó-01

A Kóbor Szállót az ajánlók és a kritikusok szinte kivétel nélkül érzékenyítő könyvként üdvözölték

Amelyet akkor ajánlanak, ha „elfogadásra neveled a gyereked a hajléktalanok iránt”,[1] amelyben a szerző „megtalálta azt a hangot és beszédmódot, amin lehet szólni a hajléktalanságról érzékenyen, varázslatosan, mégsem vesztve szem elől a valóságot.”[2]

Az egyetlen fanyalgó kritika azonban éppen a mesei jellegzetességeket nem veszi figyelembe, hanem olyan társadalmi elvárások alapján ítél, melyeket még korai a gyermekek elé állítani.

Nagy Boldizsár Magyar Narancs-beli tömör bírálatában azért nevezi félresikerültnek a hajléktalanságról szóló mesekönyvet, mert „kellemessé teszi a nem szalonképes témát, de az utca nehéz szagát elnyomja a temérdek bájos féligazság és a sztereotípiák eltúlzása”.[3] A mese ábrázolásmódjának célja éppen nem a karakterek háttértörténetéből kiemelt információtöredékek felnagyítása, hanem belépő szintű bevezetés az alapvető erkölcsi értékrendbe. Ha a büdöstől kellene eljutni Hugó barátságos személyiségéig, sokkal hosszabb utat kellene bejárni. Az illusztrációk azért sejtetnek valamit a valós nehézségekből is: a fehér kövekkel burkolt városi tér parkjának hátterében egy alkoholista nő fekszik.

mte

A Kóbor Szálló összes megoldása túl szép ahhoz, hogy igaz legyen

Mivel azonban mesét olvasunk, hajlandók vagyunk elfogadni Keats esztétikai aforizmáját: „A szép igaz, s az igaz szép.”

A Hetedhét Hugóéval párhuzamos jelenetekben megjelenő óvodáskorú főszereplő ideálisan jólelkű és álmodozó kislány, aki „álmában megkísérelt szánkóval átkelni a Déli-sarkon” (30), aki pingvint, makákót és fehérfejű rétisast szeretne otthon tartani, és aki a felnőtt lét hátrányait is előnyként tudja szemlélni. A kivehető fogakat például rettentő praktikusnak találja, hiszen „ha az ember fagyit akar enni, előtte kiköpi a fogait, hogy ne fájjanak a hidegtől” (7).

A meseolvasáshoz és -értéshez érdemes felfüggesztenünk felnőtt előítéleteinket, mert Jézus szavait idézve, ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem megyünk be a mesék országába (sem). Nemcsak a hitetlenkedést és a felnőttséggel járó fenntartásainkat kell félretennünk, hanem a társadalmilag elfogadott értékrendet is.

Kicsit közhelyes ugyan, de igaz: a gyermeki elme számára más a fontossági sorrend. Riki majdnem elalszik a vacsoránál, amikor a szülei olyan „komoly dolgokról” beszélgetnek, mint „közös költség meg számlatartozás” (13), szombat délelőtt viszont jó érzékkel segíti nagy forgalomhoz a piaci zöldségesnél kisegítő Hugót.

Ez az epizód is a hajléktalanságra és a szegénységre vonatkozó közgondolkodáson igyekszik változtatni, akárcsak a cselekmény egésze.

Aiszóposz fabulája óta tudjuk, hogy a tücsök megérdemli a téli nélkülözést, hiszen egész nyáron csak muzsikált. A Hugóéval megegyező háttérből ugyanis Lajos úr, a zöldséges vitte valamire, „saját háza és zöldségesboltja lett, Hugónak meg egyáltalán semmije se” (56). Mégis eltúlzott irigykedéssel jegyzi meg, hogy a vigyorgó Hugónak sokkal jobban megy, „mint nekem, aki hajnalok hajnalán keltem, és egész nap itt robotolok” (56). Mintha a hangya beszélne Hajnóczy Péter igencsak prózai átiratából. A hajléktalan lét jellemző találkozási pontjánál, az üvegvisszaváltónál Hugó Ernesztóval találkozik, „a világhírű utcazenésszel” (32), aki a lomtalanításon talált hegedűjével keres egy kis pénzt.

Hetedhét Hugó-01

A fantasztikum egyik funkcionális megközelítése a határok átlépése

Molnár T. Eszter meseregényének társadalmi normákat követő szereplői házasságban és házban élnek, de a norma és a kerítés szigorú határt is von köréjük. Ezeknek a felnőtteknek az „élete végtelenül unalmasnak” (66) tűnik gyerekszemmel, a játékra vágyó rottweiler igényeit sem érti meg a bajuszos és a szoknyás gazda, ezért az eb átrágja magát a kerítésen, és kiskutyaként követi Hugót. A kislányt is rettegésben tartó kutya megszelídül. Sunyi Sanyi egy kupán vágás és némi rábeszélés után megígéri, hogy jó útra tér, de határozott tervek nélkül. Mintha csupán Riki szemszögéből érnének révbe a bizonytalan egzisztenciák, a jövőjük nem lesz biztosabb. Rendes ennivaló is csak többszöri próbálkozás után, varázslattal kerül az asztalra. A városból a képzelet rikító színeivel megfestett erdőbe lépő vendéget mintha többé nem érdekelnék az unalmas felnőtt lét egzisztenciális kérdései, csupán a jelen békés fináléjelenetében megnyugodva összegzi a megoldást. Gizike házának elnevezése viszont átmenetiséget sugall, a szállóban átutazók alszanak, de ezzel kóborlásuk és kóbor létük nem ér véget.

A kortárs mesékben megjelenő aktuális társadalmi gondok megoldását nem várhatjuk a mesétől, sőt az érzékenyítés lassú folyamatának is inkább csak barométerei lehetnek, ahogy a Meseország mindenkié című gyűjtemény élesen megosztott fogadtatását láttuk.

A Kóbor Szállóban a hajléktalanság mellett az éles szemű olvasó felfedezhet burkolt határátlépést a személyes lét kereteiből is. A varázslótanoncnak végül csak sikerül visszaváltoztatnia emberré a macskát, aki túl „nagynak, esetlennek” találja elfeledett női testét, és inkább visszakívánkozik korábbi létformájába. „Azt hiszem, valójában belül én mindig is macska voltam” (108). Feltárulkozó jellegű bejelentése – „be kell nektek vallanom valamit” – a mese világában természetesnek tűnik, a Kóbor Szálló lakói között nem okoz meglepetést, „csak papa és mama fogták a fejüket”.

A mese világában létezik egy hely, ahol mindenki az lehet, ami akar, át lehet változni, de nem kell megváltozni az elfogadásért. A Kóbor Szálló úgy érzékenyít a hajléktalanok irányába, hogy a megoldást a valóságon túli szférában képzeli el. Ezzel nem biztos, hogy eléri az eredeti célját, viszont egy kedves és szép világgal ajándékozza meg olvasóit.

 Kovács Gergely

 

Molnár T. Eszter: A Kóbor Szálló

Illusztrátor: Molnár Jacqueline

Pagony Kiadó, 2018

110 oldal

3490 forint

 

[1] Kiss Eszter: Ha elfogadásra neveled a gyereked a hajléktalanok iránt, ezt a könyvet add a kezébe, Index, 2019. 01. 02. 

[2] Boldog Daniella: A szívedbe fogadnál egy hajléktalant?, Képmás Magazin, 2019. 05. 04. 

[3] Nagy Boldizsár: Molnár T. Eszter: Kóbor szálló, Magyar Narancs, 2019/15. szám (04. 11.) 

 

további Kritikák

„Milyen furcsa forgatókönyveket produkál az élet!”

Kovács Gergely kritikája Berg Judit két kamaszkrimijéről.

Tovább
Egy rakéta megszelídítése

André Ferenc kritikája Tóbiás Krisztián A mikulás rakétája című könyvéről.

Tovább
Akkor ez tényleg forradalom?

Mizsur Dániel Kiss Judit Ágnes kötetét ajánlja.

Tovább