Vissza
  • 2021.01.31
  • Kovács Gergely

Hetedhét Hugó szállást keres (és talál)

Molnár T. Eszter A Kóbor Szálló című meseregényéről Kovács Gergely írt kritikát.

Ha az ember mesét olvas, bízhat benne, hogy jó vége lesz – mármint a mesének

A jóságos szereplő elnyeri jutalmát, az összeillő párok egymásra találnak, a gonosz viszont – saját ármánykodásának hálójában fennakadva – csúnyán végzi. Addig azonban, amíg sok küzdelem árán sikerül helyre tolni a kizökkent időt, a kalandok újabb kétséges helyzetekbe torkollanak.

Molnár T. Eszter meseregénye, A Kóbor Szálló abban a tekintetben tökéletesen megfelel a műfaji elvárásoknak, hogy a végén „békésen pihent egymás mellett a kutya, a macska és az egér” (110) szinte édeni harmóniában. Viszont hiányoznak belőle a gonoszok. Legfeljebb egy kevés megélhetési bűnözés vagy káröröm, esetleg karrierépítés bonyolítja az alaphelyzetet, de mindenkinek jár a hepiend. Nem titok, hogy a szállást kereső hajléktalan főszereplő, Hetedhét Hugó is révbe ér a címben jelölt és végül majdnem minden szereplőt magába szippantó Kóbor Szállóban.

A mágikus epizódoknak is hátteret biztosító épület úgy kap központi szüzsészervező szerepet, hogy a város határán túli erdős területen rejtőzik. A hagyományos mesevilág barlanglakó banyájának útmutatásával lehet odatalálni.

Hetedhét Hugó-03

Molnár Jacqueline színes világa

Az illusztrátor eleven, néhol egészen rikító színekkel megfestett, többnyire egész oldalas illusztrációin a naiv festők stílusában pompázó, merész alakú fákon túl füstölgő kéményű, szürke házak szoronganak a távolban. Az erdőben azonban a mesebeli színkavalkád, a kalapos kígyófejként figyelő vagy csőre alatt csücsörítő szájjal fütyörésző madárforma, furcsa lények között a város valósága megszűnik. Ehhez képest a Kóbor Szálló belső teréből az ablakon kitekintve fényképről montírozott – egészen valószerű – falombokat látunk.

A cselekmény mágikus realizmusra emlékeztető megoldásai – a szöveget kísérő képekkel összhangban – inkább mesévé varázsolják a megoldásokat is, kiemelve, hogy ilyen elfogadó és befogadó hely csak a fantasztikum világában képzelhető el.

Hiába oldódik meg Hugó magánélete, munkát és nyugdíjat nem kap, hiszen ezek csak a felnőttek unalmas világához tartozó, és így egy mesében mellékes dolgok.

A nyugdíjas Gizike házában kialakult szálló lakói olyan perifériára szorult „mihaszna”, „kétbalkezes” vagy kimondottan lusta alakok, akiket csak a bohém nagymama és még romlatlan unokája, Riki tud feltétlenül elfogadni. A Kóbor Szálló Gizike szinekdochéjaként befogadja a társadalomból kiszorult hajléktalant, betörőt, ügyetlen varázslótanoncot is, akiknek cserébe nemcsak a házigazda merész konyhai kísérleteit, hanem egymást is el kell viselniük.

A szállóvendégek egyértelműen kívül állnak a tapasztalati valóság keretei közt zajló városi életen. Nevükről is nehéz eldönteni, hogy ötletesen formált mesebeli, részben beszélő nevekről van szó, vagy perifériára szorult figurákra jellemző módon a ragadványnevek vették át a hivatalos elnevezés szerepét.

Bolívia, „a lustakötés címzetes egyetemi tanára”, Lust Alfonz „nyugalmazott operaénekes”, Madár Bandi, „a világ legmihasznább erőművésze” és a beszélő macska társaságában „Hetedhét Hugó úgy érezte, hazaérkezett” (18). Az alaphelyzet csak azért nem a Villa Negrára emlékeztető hobótanyát eredményez, mert itt nem bátorítják az etikátlan viselkedésformákat. A vendégek mesébe illő jóindulata kisugárzik a tévútra tévedt alakok életére is.

Hetedhét Hugó-02

A boldog befejezésig vezető úton azonban két megszokott írói eljárást leplezhetünk le

Egyrészt senki sem az, akinek látszik. Egyes esetekben a nevek rejtenek el félrevezető módon egy-egy személyiséget. Búbanya „természetesen” érzékeny hölgy, Dinó sem őshüllő, de nem is elvetemült fenevad, hanem falkavezérre áhítozó, elhanyagolt rottweiler. Más szereplők valódi személyiségét, hivatását a kényszerpályák által kialakított jelen állapotuk rejti.

Sunyi Sanyi valóban alattomosan tevékenykedik, de csak azért, mert semmi máshoz nem ért a betörésen kívül. Rebekát, az emberből lett macskát eredeti alakján kívül szinte bármivé át lehet változtatni. A mese szereplőinek lehetőségeit sok tényező behatárolja ugyan, de nincs kilátástalan helyzet számukra. Fantasztikusan határtalan a létük. Itt nem a lét határozza meg a tudatot, hanem ellenkezőleg: mint a mesékben általában, önmagukról kialakított elképzelésük válik valóra azáltal, hogy valaki hisz bennük, és támogatja őket a kiteljesedésben.

Másrészt mindenkiben ott lapul a kétségtelenül legfontosabb érték, a jóság, mely megjelenhet szeretetként vagy szerelemként, esetleg puszta toleranciaként kifejezve, tevékenység formájában pedig interakcióként – a szerencsétlenségek hallgatása közben szörnyülködésként – vagy segítségként is. Gizike jó szándékú, mint egy jó tündér, aki személyválogatás nélkül mindenkinek segít. Riki annyira kalandos délutánokat él át vele, hogy azon gondolkozik, „a nagymama vajon felnőtt-e már” (40).

Mivel a mese alapvetően a gyermeki látásmódnak megfelelő megközelítésben tálalja a tapasztalati valóság elemeit, a legkézenfekvőbb a Rikiéhez közel álló elbeszélői nézőpont alkalmazása, mely a bonyolult „felnőtt” világot leegyszerűsítő, de sajátos logikai megoldásokkal értelmezi.

Ez a megközelítés nem a vagy-vagy kizáró ellentétpárjára építő skatulyázás, hanem az is-is lehetőségeit nyitva hagyó, befogadó nyitottság. Éppen ezért a hajléktalanság összetett társadalmi kérdése sem a jó és rossz leegyszerűsítő szélsőségei között fogalmazódik meg.

Hetedhét Hugó-01

A Kóbor Szállót az ajánlók és a kritikusok szinte kivétel nélkül érzékenyítő könyvként üdvözölték

Amelyet akkor ajánlanak, ha „elfogadásra neveled a gyereked a hajléktalanok iránt”,[1] amelyben a szerző „megtalálta azt a hangot és beszédmódot, amin lehet szólni a hajléktalanságról érzékenyen, varázslatosan, mégsem vesztve szem elől a valóságot.”[2]

Az egyetlen fanyalgó kritika azonban éppen a mesei jellegzetességeket nem veszi figyelembe, hanem olyan társadalmi elvárások alapján ítél, melyeket még korai a gyermekek elé állítani.

Nagy Boldizsár Magyar Narancs-beli tömör bírálatában azért nevezi félresikerültnek a hajléktalanságról szóló mesekönyvet, mert „kellemessé teszi a nem szalonképes témát, de az utca nehéz szagát elnyomja a temérdek bájos féligazság és a sztereotípiák eltúlzása”.[3] A mese ábrázolásmódjának célja éppen nem a karakterek háttértörténetéből kiemelt információtöredékek felnagyítása, hanem belépő szintű bevezetés az alapvető erkölcsi értékrendbe. Ha a büdöstől kellene eljutni Hugó barátságos személyiségéig, sokkal hosszabb utat kellene bejárni. Az illusztrációk azért sejtetnek valamit a valós nehézségekből is: a fehér kövekkel burkolt városi tér parkjának hátterében egy alkoholista nő fekszik.

mte

A Kóbor Szálló összes megoldása túl szép ahhoz, hogy igaz legyen

Mivel azonban mesét olvasunk, hajlandók vagyunk elfogadni Keats esztétikai aforizmáját: „A szép igaz, s az igaz szép.”

A Hetedhét Hugóéval párhuzamos jelenetekben megjelenő óvodáskorú főszereplő ideálisan jólelkű és álmodozó kislány, aki „álmában megkísérelt szánkóval átkelni a Déli-sarkon” (30), aki pingvint, makákót és fehérfejű rétisast szeretne otthon tartani, és aki a felnőtt lét hátrányait is előnyként tudja szemlélni. A kivehető fogakat például rettentő praktikusnak találja, hiszen „ha az ember fagyit akar enni, előtte kiköpi a fogait, hogy ne fájjanak a hidegtől” (7).

A meseolvasáshoz és -értéshez érdemes felfüggesztenünk felnőtt előítéleteinket, mert Jézus szavait idézve, ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem megyünk be a mesék országába (sem). Nemcsak a hitetlenkedést és a felnőttséggel járó fenntartásainkat kell félretennünk, hanem a társadalmilag elfogadott értékrendet is.

Kicsit közhelyes ugyan, de igaz: a gyermeki elme számára más a fontossági sorrend. Riki majdnem elalszik a vacsoránál, amikor a szülei olyan „komoly dolgokról” beszélgetnek, mint „közös költség meg számlatartozás” (13), szombat délelőtt viszont jó érzékkel segíti nagy forgalomhoz a piaci zöldségesnél kisegítő Hugót.

Ez az epizód is a hajléktalanságra és a szegénységre vonatkozó közgondolkodáson igyekszik változtatni, akárcsak a cselekmény egésze.

Aiszóposz fabulája óta tudjuk, hogy a tücsök megérdemli a téli nélkülözést, hiszen egész nyáron csak muzsikált. A Hugóéval megegyező háttérből ugyanis Lajos úr, a zöldséges vitte valamire, „saját háza és zöldségesboltja lett, Hugónak meg egyáltalán semmije se” (56). Mégis eltúlzott irigykedéssel jegyzi meg, hogy a vigyorgó Hugónak sokkal jobban megy, „mint nekem, aki hajnalok hajnalán keltem, és egész nap itt robotolok” (56). Mintha a hangya beszélne Hajnóczy Péter igencsak prózai átiratából. A hajléktalan lét jellemző találkozási pontjánál, az üvegvisszaváltónál Hugó Ernesztóval találkozik, „a világhírű utcazenésszel” (32), aki a lomtalanításon talált hegedűjével keres egy kis pénzt.

Hetedhét Hugó-01

A fantasztikum egyik funkcionális megközelítése a határok átlépése

Molnár T. Eszter meseregényének társadalmi normákat követő szereplői házasságban és házban élnek, de a norma és a kerítés szigorú határt is von köréjük. Ezeknek a felnőtteknek az „élete végtelenül unalmasnak” (66) tűnik gyerekszemmel, a játékra vágyó rottweiler igényeit sem érti meg a bajuszos és a szoknyás gazda, ezért az eb átrágja magát a kerítésen, és kiskutyaként követi Hugót. A kislányt is rettegésben tartó kutya megszelídül. Sunyi Sanyi egy kupán vágás és némi rábeszélés után megígéri, hogy jó útra tér, de határozott tervek nélkül. Mintha csupán Riki szemszögéből érnének révbe a bizonytalan egzisztenciák, a jövőjük nem lesz biztosabb. Rendes ennivaló is csak többszöri próbálkozás után, varázslattal kerül az asztalra. A városból a képzelet rikító színeivel megfestett erdőbe lépő vendéget mintha többé nem érdekelnék az unalmas felnőtt lét egzisztenciális kérdései, csupán a jelen békés fináléjelenetében megnyugodva összegzi a megoldást. Gizike házának elnevezése viszont átmenetiséget sugall, a szállóban átutazók alszanak, de ezzel kóborlásuk és kóbor létük nem ér véget.

A kortárs mesékben megjelenő aktuális társadalmi gondok megoldását nem várhatjuk a mesétől, sőt az érzékenyítés lassú folyamatának is inkább csak barométerei lehetnek, ahogy a Meseország mindenkié című gyűjtemény élesen megosztott fogadtatását láttuk.

A Kóbor Szállóban a hajléktalanság mellett az éles szemű olvasó felfedezhet burkolt határátlépést a személyes lét kereteiből is. A varázslótanoncnak végül csak sikerül visszaváltoztatnia emberré a macskát, aki túl „nagynak, esetlennek” találja elfeledett női testét, és inkább visszakívánkozik korábbi létformájába. „Azt hiszem, valójában belül én mindig is macska voltam” (108). Feltárulkozó jellegű bejelentése – „be kell nektek vallanom valamit” – a mese világában természetesnek tűnik, a Kóbor Szálló lakói között nem okoz meglepetést, „csak papa és mama fogták a fejüket”.

A mese világában létezik egy hely, ahol mindenki az lehet, ami akar, át lehet változni, de nem kell megváltozni az elfogadásért. A Kóbor Szálló úgy érzékenyít a hajléktalanok irányába, hogy a megoldást a valóságon túli szférában képzeli el. Ezzel nem biztos, hogy eléri az eredeti célját, viszont egy kedves és szép világgal ajándékozza meg olvasóit.

 Kovács Gergely

 

Molnár T. Eszter: A Kóbor Szálló

Illusztrátor: Molnár Jacqueline

Pagony Kiadó, 2018

110 oldal

3490 forint

 

[1] Kiss Eszter: Ha elfogadásra neveled a gyereked a hajléktalanok iránt, ezt a könyvet add a kezébe, Index, 2019. 01. 02. 

[2] Boldog Daniella: A szívedbe fogadnál egy hajléktalant?, Képmás Magazin, 2019. 05. 04. 

[3] Nagy Boldizsár: Molnár T. Eszter: Kóbor szálló, Magyar Narancs, 2019/15. szám (04. 11.) 

 

további Kritikák

Beszélgetni jó!

Simon Bettina kritkája.

Tovább
Anyajegy és Papírtáj

Kovács Gergely kritikája két verseskötetről.

Tovább
Fény és sötétség

Kertész Erzsi és Zsoldos Réka kivételes könyvéről Pataki Mónika Lilla írt kritikát.

Tovább