Vissza
  • 2021.02.16
  • Pataki Mónika Lilla

Fény és sötétség

Izgalmas szimbólumok, élvezetes felolvasás

Kertész Erzsi és Zsoldos Réka kivételes könyvéről Pataki Mónika Lilla írt kritikát.

Mindenre sötétség borul, kivéve a macska sötétben is világító szemét, amely még éjszaka is rezzenéstelen pillantással figyeli olvasóját…

Az igazi könyvmolyok vagy a gyerekek(nek olvasók) számára nem kell magyarázni, mennyire fontos egy adott műnél maga a könyvtárgy: ahogyan megjelenik az a néhány ív papír, amely a történetünket elmeséli. Az Éjszakai Kert ki is használja a külcsínben rejlő lehetőségeket, és világító borítójával magát a könyvet mint tárgyat is bevonja a mesébe – jobban mondva – a mesét engedi szabadon szivárogni kifelé belőle, egyenesen a valóságunkba. A világító szempár tulajdonosa ugyanis nem más, mint a Rezzenéstelen Pillantású Macska, aki tudniillik az Éjszakai Kert lakóit is szemmel tartja.

Kertész Erzsi Pataki Monika Lilla-02

A mesét és a valóságot fonja össze az egyik alcím is, amely arra szólít fel, hogy a következő fejezetet sötétben, gyertyával vagy elemlámpával világítva olvassuk. Érdemes szót fogadnunk, mert egészen különleges hangulatot kölcsönöz a nyomozáshoz, és mindkettő másmilyet: a láng a misztikus hatást fokozza, a lámpa fényköre pedig valódi detektívvé változtatja az olvasót.

Fiatalság, profizmus

A könyvet fellapozva a varázslat folytatódik, ugyanis az illusztráció az egész kötetet átjárva kelti életre a szöveget, nem is akárhogyan.

Hihetetlennek tűnik, hogy e kötet (a mindössze tizenhat éves) Zsoldos Réka első műve, hiszen stílusa kiforrott, munkája lenyűgöző. Részletgazdag, magával ragadó rajzai valóban életre keltik a szöveget: épp annyi misztikum és humor jelenik meg a képein, amennyi a mesében is, cseppet sem ijesztő, mégis titokzatos formát kölcsönözve a könyvnek.

A kerettörténet, vagyis a kerten kívüli terep életteli, meleg földszínekben pompázik (még maga a szürke, puritán erkély is), a szavakkal festett karakterek, helyszínek megelevenednek a lapokon.

Halljuk a szenyora ékszereinek csörömpölését, látjuk Teória ficánkoló göndör fürtjeit, és szinte beleütközünk Tódor sarkosságaiba. Ezzel szemben a Kert szürkéskék-feketés, hideg, monokróm színeivel és lassú képeivel éles kontrasztban áll a kinti világgal, a várossal. A városi jelenetek modern színes filmje a kertbe lépve régi fekete-fehér képkockákra vált, mintha az új és az ősi, vagy az ébrenlét és az álom küszöbét lépnénk át.

Lakói – a hol emberként, hol különböző lények formájában manifesztálódó teremtések – légies könnyedséggel ábrázolt, egyszerű alakok. Ám a körülöttük felsejlő kert burjánzó növényei mind sejtelmes spirálalakzatokban örvénylenek (aminek egyébként szimbolikus jelentése is van: a balra kanyargó spirál a pusztítás, a jobbra haladó csigavonal a teremtés jelképe), ami majdnem minden illusztrációt összetetté, sejtelmessé varázsol. Ez a spirál az ellentétes erők, a végletek keveredéséből álló egységet sugallja, és nem a kert kapujának kovácsoltvas díszítésén, valamint az azt benövő indákon bukkan fel először: ugyanez a motívum veszi körbe Teória erkélyét, még ha kissé lazább kanyarokban is, sőt, a lány tincsei is erre hajaznak. (Nem elhanyagolható összefüggés, hogy Teória más párhuzamban is áll a titokzatos hellyel, hiszen ő maga is gondoz egy kisebb konyhakertet.) Látványos a két főhőst ábrázoló képek közti különbség is: Teória képe az utolsó milliméterig telített, míg Tódornál az üresség és néhány mértani vonal dominál.

Nonszensz mese

Kertész Erzsi írói sokszínűségéről már korábban írtam a Labirintó kapcsán, s a szerző ezúttal sem okoz csalódást. Az Éjszakai Kert egyébként épp a Labirintóra emlékeztet – de csupán emlékeztet, nem pedig hasonlít.

Az Éjszakai Kert is kiváló humorral átszőtt történet, melyben a főhősök (Senora Cupapanas, Teória, Tódor és Noxnoktisz) nincsenek sokan, ám karakterük annál alaposabban kidolgozott, s jellemző tulajdonságaik minden pillanatban meghatározóak.

Ennek hála, a felolvasás is csupa öröm: már az első oldaltól, mielőtt még a cselekmény kezdetét venné, a történetre szegezi a figyelmet.

Mégis, miután a mese mesélőjét, Noxnoktiszt hallgatjuk (Teóriához hasonlóan) megfeledkezünk e zűrzavaros csapatról, és csupán az ő sejtelmes előadására koncentrálunk. Azaz koncentrálnánk, ha a bizonyítékok felmutatását elengedhetetlennek tartó, gyakorlatias nyomozó, Tódor minduntalan félbe nem szakítaná őt.

Megszokhattuk, hogy a mesében bármi megtörténhet, tehát cseppet sem lepődünk meg jobban, mint Teória és Tódor, amint kiderül, hogy történetesen egy kerti tó után indul nyomozás. Ennek abszurditására a cselekmény rá is játszik, hiszen részletes lajstromba veszik az eltűnt tartozékokat, s a lista első pontja maga a tómeder, azaz egy kádnyi méretű áttetsző lyuk, levegő.

Szimbólumok nélkül

Ha minden szimbolikus jelentéstehámozunk a történetről, akkor ebbe a nyomozós keretbe ágyazva egy gyönyörű mesét kapunk, melynek fantázialényei a természeti jelenségek okozói, mesés-romantikus köntösbe bújtatott válaszok a világ káprázatos működésére.

Láthatjuk, hogy minden mindennel összefügg, s egy apró eltérés, ha úgy tetszik, hiba (vagy önbecsapás: történetesen a Lány, Aki a Csillagokat is Lehazudja az Égről hazug válasza Annak, aki a Feje Tetején Áll) olyan láncreakciót indít el, mely az egész Kertre, az egész világra kihat. (Ez figyelhető meg az emberi szervezet működésében, és a lelki folyamatok változásaiban is.)

Az idő múlásának érzékelésére is csodás magyarázattal szolgál az öreg Idő alakja, aki „ebben a különös Kertben nem siet sehova. Kényelmesen bandukol, néha le-leül egy mohos sziklára, ha nehezére esik az ólomlábakon lépkedés. Olyankor a pókok sem szövik tovább a hálójukat, a madarak sem pittyennek, a levelek pedig hullás közben a levegőben függve, lebegve mozdulatlanná dermednek […].” Majd kötelességtudóan folytatja feladatát, és cammog tovább. Az évszakok így „csordogálnak”, „szivárognak”, mindenki a végzi a maga tennivalóját, s mint kiderül, nem avatkoznak egymás dolgába.

Az egyik legcsodálatosabb a szeretetről szóló leírás az Áttetszők jelenetében, akik a sötétségből a fényre érve teljesítik be a rájuk rótt feladatot: ugyanis aki ezután rajtuk át tekint a világra, gyönyörűnek látja, ami a szeme elé tárul.

A szemfüles olvasó – akik közé jómagam nem sorolhatom – a kerettörténet rejtélyét Tódorhoz hasonlóan hamar és könnyedén megfejtheti, ám a nyomozás során felmerülő újabb rejtélyek ennél sokkal alaposabb kutatómunkát igényelnek. Ha azonban elsiklottunk az apró részletek felett, önmagában az is szórakoztató lehet, ahogy a nyomok után kutatva újra és újra elolvassuk a mesét.

Vajon a varázslatos leírás, a különleges lények bemutatása valóban csupán arra szolgálna, hogy a gyanúsítottak körét növelje, s a detektívek dolgát nehezítse?

Nyomozás a nyomozás után

Ahogyan azt a Labirintóban tapasztalhattuk, az abszurd történet nem csupán önmagában olvasható mint nonszensz mese: a szöveg hemzseg a szimbólumoktól, melyek ráadásul olyan sokrétűek, hogy többféle értelmezést is lehetővé tesznek. Egyfelől tehát együtt nyomozunk a két főhőssel, másfelől viszont nyomozunk azután is, vajon mi után nyomoznak ők tulajdonképpen.

S még ha az eltűnt tó meg is kerül, s a bűntény lelepleződik, ez csupán Senora Cupapanast (ejtsd: Szenyora Csupapanasz) tölti el megelégedéssel, a miértekre Tódor nem kíváncsi, mi pedig csak találgathatunk. Ha pedig már találgatni kezdünk, óhatatlanul az értelmezés másik síkján találjuk magunkat, és a szimbólumok lehetséges jelentései között cikázunk.

Önmagában a város és a kert közti éles ellentét is elég beszédes: a napfényes, meleg hely magába foglalja a sötét és hűvös kertet, ahová azonban senki sem merészkedik. Mégis éppúgy része annak, szoros egységet alkotva vele, akár az emberi pszichével a tudatalatti. Mindez jól körülhatárolt, kerítéssel védett helyen, ahonnan csak néha szivárog ki egy kis éjszaka. („Illetve, apálykor csak szivárog, dagálykor viszont hatalmas hullámokban zúdul kifelé, így olyankor az orrunkig se látni.”) Nem véletlen az sem, hogy a Kert a Zsák utcában van, hiszen zsákutcába csak az megy, akinek konkrét dolga van ott. Másrészt ha zsákutcába futunk, az azt jelenti, nincs kivezető út, nincs megoldás – ami tökéletesen jellemzi az Éjszakai Kertet, és épp ez teszi olyan izgalmassá.

Még a fentieknél is jóval összetettebb jelentéseket hordoz azonban a tó, a kert vagy az éjszaka.

Kertész Erzsi Pataki Monika Lilla-03

 

A tó

A tó számtalan szimbólumot rejthet, hisz a benne rejlő víz magát az életet, a létezést jelentheti, s a víz tulajdonságai is számos párhuzamot engednek vonni. Így például utalhat arra a kitartásra, amivel a folyók vize simára csiszolja a kemény követ (ahogy Kőkoptató teszi a Kertben egy selyemkendővel), de az elfogadásra is, hiszen a víz sok más anyaggal képes keveredni, s még a változékonyságra is, az alkalmazkodásra, ahogy a víz halmazállapota a külső körülmények hatására változik. Itt egy mesterséges tóval állunk szemben, amely akár tulajdonosának a világ felé mutatni kívánt arcát is jelentheti. A tóban víz, kövek, állatok és növények is helyet kapnak, melyek szintén további szimbolikus jelentésekkel ruházhatók fel. (A koi ponty például olyan erőt és bölcsességet képvisel, mellyel az élet nehézségein vagyunk képesek felülkerekedni.) Mindenesetre az eltűnést követően a szenyora pontosan el tud számolni a veszteséggel, az utolsó fűszálig, hiszen mind ő építette, alakította, formálta – akár az ember a személyiségét vagy a magáról a külvilágnak mutatni kívánt képet. Ráadásul a közelgő vendégség okán „fel is turbózta” azt. A szenyora „magán kívülisége” tovább erősíti ezt a párhuzamot. Végül a tó az újjászületés is: „Szebb, mint új korában!” – kiált fel a Polixénia.

A kert

Ugyanígy sok jelentést kapcsolhatunk a kert fogalmához. Elsőként a világ juthat róla eszünkbe, hisz annak kicsinyített mása, melyben ugyanazok a folyamatok játszódnak le: a természet körforgása, az évszakok váltakozása, születés és elmúlás. Egyszerre tekinthetünk rá a nyugalom szigeteként, ahová elmélkedni, pihenni vonulunk el, ahol szembenézhetünk önmagunkkal. Ugyanakkor egy sok munkát és gondozást igénylő tér is, hiszen karbantartása (ahogyan azt a Levélhordó karakterénél is látjuk) rettentő energiát emészt fel, akár a folyamatos fejlődés. Azonosítható magával a szerelemmel, de a szerelmi bánatból való gyógyulás helyszíneként is tekinthetünk rá. Ha még mélyebbre ássuk magunkat a felfedezés birodalmában, egyenesen az emberi pszichével hozhatjuk összefüggésbe a kertet és az ott élő titokzatos lényeket. Ráadásul az előbbi, a természettel vont párhuzam kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a természeti jelenségek is éppúgy megfeleltethetők a lélek rezdüléseinek (elég, ha a tél/elmúlás, tavasz/szerelem metaforájára gondolunk).

Az éjszaka

Ha még mindig nem vesztünk el a különböző értelmezési síkok között, tovább is bonyolíthatjuk a nyomozásunkat, hiszen a kert nem egyszerű arborétum, hanem bizony éjszakai kert.

Sokunk (főképp gyerekek) számára az éjszaka eleve félelmetes, ahol az ismeretlen rejtőzik, netán szörnyek bújnak meg, s az álom úgy választ el szeretteinktől, ahogy maga az éj a nappalokat egymástól. A sötétség kívülről, tudás és ismeretek nélkül, rémisztőnek tűnik, a Kertbe lépve azonban a két detektív ijesztő helyett inkább csak sejtelmesnek találja.

Erről a helyről legendák zengik, hogy messziről el kell kerülni, hisz előfordulhat, hogy aki ide belép, többé sosem tér vissza. Maga Noxnoktisz, a kertmester is óva int: akár át is alakulhat, aki itt belép. Bár erre konkrét példát is felhoz később, valószínű, hogy inkább a megismerésre, az önismeretre, afféle megvilágosodásre utalnak ezek a sorok. Gondolhatunk a tudatalatti világára is, ahová a kertmester mint pszichológus, a pácienseket hipnotizálva („duruzsuló, behízelgő hangon” beszélve) vezeti vissza az elfeledett(nek vélt) igazságokhoz.

A szereplők üzenetei

Maguk a szereplők is értelmezhetők szimbólumokként. A szöveg reflektál is a saját névadására: „Most mit néznek? Így hívják, én nem tehetek róla!” És valóban, a drámaian eltúlzott karakterjegyek nem csupán a humor forrásai, de elvont fogalmak megtestesítői is.

Szenyora Cupapanas dölyfös, (vélt) felsőbbrendűségének teljes tudatában jelenik meg, sopánkodik, türelmetlen, és ügye mielőbbi megoldását követeli. (Hab a tortán, hogy keresztneve Polixénia, ami vendégszeretőt jelent, így tökéletesen illik a partit adó hölgy szerepéhez.) Teória maga az intuíció, az érzelmek kavalkádja, míg Tódor a józan ész, a gyakorlatiasság. (A görög „teória” jelentése „elmélet”, míg a Tódor névről Kármán Tódor, a híres gépészmérnök, matematikus és fizikus juthat eszünkbe.) A szétszórt, szeleburdi és élettel teli lány alakjával szemben áll a precíz, kimért és modoros fiú, akik, noha megállás nélkül versengenek egymással, egy ikerházban élnek, és közösen viselik a legjobb detektív titulust.

„Mi sem lehetne azonban különbözőbb, mint ennek az ikerháznak a két fele! Az ember még csak testvérnek, sőt távoli unokatestvérnek sem gondolná a két házrészt, nemhogy ikreknek!”

Az ikerház kifejezés a családi kapcsolatokkal függ össze, utalva rá, hogy az ellentétek egymás mellett léteznek, sőt, egyensúlyuk alkotja az egészet.

Hogyan is tudnánk eldönteni, hogy adott esetben az eszünkre vagy a megérzéseinkre hallgassunk?

Nem csoda hát, ha a szenyora sem tudja eldönteni, melyikük a jobb, ezért mindkettőt felkéri a rejtély megoldására, s így a nyomozásban is együtt vesznek részt. A szenyora reakciói tulajdonképpen azok az emberi reakciók, amelyeket problémamegoldás közben tapasztalhatunk: viaskodik a megérzéseivel, a logikus gondolkodásra való késztetéssel, s mindeközben azonnal cselekedni akar.

Sokatmondó utalásokat rejthet a Tódorhoz való belépéshez előírt váltócipő, vagy a mű végén érni kezdő paradicsom, de még a fülemüleszittyó is (persze, csak ha átragad ránk Tódor gyanakvása, és mindenhol gyanús szimbólumokat vélünk felfedezni). Vajon mit kell még kívül hagynia, vagy elfojtania a szenyorának, ha a puszta tényeken alapuló utat választja? Talán a paradicsomi idillt jelentené Tódor számára, ha Teória visszatérne a Kertből? Hogyan, mitől válik valaki számára jelentőssé egy mások szemében jelentéktelen dolog?

A Kert további lakói szintén egy-egy jellegzetességet képviselnek, nevüket a kertben betöltött funkciójukról kapták: Levélhordó, Sziromszámláló, Varjakat Vigasztaló, Rügyeknek Éneklő, Árnyékban Bujkáló, Az, Aki a Feje Tetején Áll, vagy épp a Rezzenéstelen Pillantású Macska.

A macska, akiről óhatatlanul az egyiptomiak őket övező tisztelete jut eszünkbe, itt is mint valami szent erő vagy istenség jelenik meg, szemmel tartva a Kertet. Méltóságteljes és kifürkészhetetlen, s mivel nem pislog és nem beszél, méltán viseli a Rezzenéstelen Pillantású Macska nevet. A hitükben megingók olykor találgatnak, s olyan feltételezéseket lebegtetnek, hogy talán még gondolatai sincsenek, ám „cicusnak” nevezni még ők sem merészelik. Titokzatosságát Noxnoktisz csak tovább fokozza, mikor sejtelmesen megjegyzi: „talán azon sem lepődnénk meg, ha kiderülne, csupán ő képzeli, ő álmodja az egész Kertet”.

Kertész Erzsi Pataki Monika Lilla-01

 

Éjek éje

Noxnoktisz, a kertmester rejtélyesen csengő neve még ennél is titokzatosabb figurát rejt. A fiatal olvasó számára ez az apróság valószínűleg nem tűnik fel, de az ő neve is nagyon találó, ugyanis a latin „nox noctis” (éjek éje) kifejezésre utal – bár ennek ismerete nélkül is épp elég sejtelmes a hangzása.

Noxnoktisz talán mégsem pszichológus, sokkal inkább az őskáosz, a létezés teremtője, az újjászületés, a felsőbbrendű, maga a misztikum vagy akár az őrület. Talán a létezés értelmét keresők egyetlen vigasza, aki rendelkezik az összes válasszal fel nem tett kérdéseinkre, ám csak annyit árul el, amennyibe nem roppan bele az emberi tudat, ahhoz mégis elég, hogy a ránk szabott utunkat folytathassuk. Így amit értünk, amit bizonyítani tudunk, amit logikai úton magyarázhatunk, az ad némi megnyugvást, hogy mégsem vagyunk olyan elveszettek ebben a kiismerhetetlen világban. Érzéseink, érzékeink azonban tovább kavarognak a titokzatosságban, s hiába hiszünk az ismereteinknek, tovább csodáljuk a megmagyarázhatatlant, magát az életet.

Mert „hamarosan mindenre fény derül… Vagy inkább sötétség borul…”

Pataki Mónika Lilla

Kertész Erzsi: Éjszakai Kert

Illusztráció: Zsoldos Réka

Cerkabella Könyvkiadó, 2020

111 oldal

3750 Ft

 

további Kritikák

Könyvtárgy

Nagy Gabriella Ágnes írása közelebb visz bennünket ahhoz, hogy megértsük, miért olyan fontos a könyv mint tárgy.

Tovább
A sokszínű szürke

Elfogadásra és megértésre késztet bennünket ez a látszólag egyszerű könyv. Pataki Mónika Lilla kritikája.

Tovább
Tanulja meg szeretni…

Kovács Gergely kritikája Vibók Ildi két könyvéről.

Tovább