Vissza
  • 2020.12.17
  • Pataki Mónika Lilla

Fából vaskarika – fabábuból daliás herceg, s katona

Varró Dániel verses átirata a Diótörőből: Pataki Mónika Lilla kritikája.

Némely mű olyannyira megihleti az alkotótársadalmat, hogy számtalan adaptációt életre hív

Miért szeretjük ezeket a (jó) feldolgozásokat? Feltehetően azért, mert akár a műfaji eltérésekből adódóan, akár a különböző nézőpontoknak köszönhetően, más-más aspektusait emelik ki az eredeti darabnak, hozzátéve vagy épp elvéve abból, s ezáltal új értelmezési horizontokat nyitnak meg a befogadók előtt.

Ilyen klasszikus alkotás a következő történet is, mely esetében ráadásul meg merem kockáztatni, hogy a Diótörő szó hallatán első asszociációnk alighanem valamely feldolgozása lesz, melyek talán közismertebbek magánál az eredeti műnél, E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirályánál is. Számos adaptációja közül Csajkovszkij balettje a leghíresebb, de színházi és operett-előadásokban, valamint filmekben, animációkban sincs hiány.

Bár jogosan gondolhatnánk, hogy több újdonságot már nem tartogathat számunkra ez a történet, most mégis egy olyan kötetet tartok a kezemben, amely megdöntheti ezt a feltételezést, hiszen ezúttal egy olyan író szemüvegén át láthatjuk a német romantika darabját, aki friss és modern, minden tekintetben XXI. századi strófáival vált ismertté.

Varro Dani Diótörő Szegedi Katalin-01

Hoffmann klasszikussá vált Diótörő és Egérkirálya 1816-ban jelent meg, az említett balett ősbemutatója 1892-ben volt

Varró szövege pedig először 2005-ben látott napvilágot a Dió Könyvek Kiadó gondozásában – igaz, akkor még Odegnál Róbert képei díszítették, és történet is rövidebb volt. (Bár ennek a kötetnek is igényes a belső grafikája, maga a borító nem túl megkapó, és távolról sem hozza azt az ünnepi hangulatot, amit egy karácsonyi témájú könyvtől elvárnánk. Az idei, 2020-as kiadás illusztrációja Szegedi Katalin nevéhez – kezéhez – köthető, de erre később térek vissza.)

A két szöveg között tehát közel két évszázad és két teljesen eltérő stílusú szerző a különbség, s hogy ez miképpen hat a Diótörő meséjére, izgalmas kérdéseket vet fel.

E. T. A. Hoffmann „alkímiája” az, hogy képes olyan szöveget teremteni, melyben a végletekig elbizonytalanítja olvasóját: vajon a valóságot, vagy csupán egy szereplő fantáziáját tárja-e elé. Bizarr történeteit még hátborzongatóbbá teszi, hogy erre a kérdésre többnyire még a legutolsó sorban sem kapunk választ – pontosabban kellő bizonyítékkal támaszthatjuk alá mindkét opciót. Ilyen Az arany virágcserép vagy a Homokember, de maga a Diótörő és Egérkirály is, ahol nem csupán az álom vagy a szárnyaló gyermeki fantázia világa lép be a képbe, hanem Marika sebláza kapcsán akár a kislány halála mint lehetséges olvasat is felmerül (legalábbis bennem). Hoffmann főszereplői úgy járkálnak a reális és az irreális tér között, mintha csak egyik szobából lépnének a másikba, oly módon, hogy mindeközben minden szobában tökéletesen otthonosan mozognak. Mihelyst egy szereplő képzelődésnek csúfolja a másik világot, rögtön akad egy újabb, aki sejtelmes megnyilvánulásaival egyensúlyba billenti az álom–valóság mérlegét.

Varró Dániel lírájának nagyszerűsége éppen témáinak az egyszerűségében rejlik.

Az Akinek a... sorozat gyerekversei például teljesen hétköznapi eseményeket mutatnak be, olyan jelenségeket ragadnak meg, és szemlélnek más – a humor felőli – nézőpontból, mely az olvasói célcsoport minden tagja számára ismerős helyzetekből adódik. A Túl a Maszat-hegyen is tulajdonképpen egyszerű cselekményvezetésű verses mese, mely azzal válik többé egyszerű mesénél, ahogyan a költő más aspektusba helyezi a már jól ismert dolgokat, és kiváló nyelvi leleménnyel megalkotott rímekbe önti mindezt. A Szømjas trøllban a vikingek legendáit mentesíti a pátosztól, humanizálva és közelebb hozva őket a mai gyerekolvasókhoz. Egyszóval bármely témát képes humoros köntösbe öltöztetni, s ilyen formában ódákat zengeni róla.

Varró Diótörőjében ehhez képest jóval visszafogottabb ez a nyelvi játék, bár bőven akadnak modern szófordulatok, és humorból sincs hiány természetesen.

„Misi orrát előrenyomja

– ki elsőként fut a szalonba,

az ő legyen –,


de az ajtó kitárul akkor,

és Misi orra bukva landol

a szőnyegen.”

Vagy:

„Királyné vagyok én is

az egerek közt,

a szalonnából

kicsit hadd egyek, kösz.”

A visszafogottság egyáltalán nem teszi patetikussá a szöveget

Ezzel együtt is hús-vér, modern gyerekeket ábrázol, kiknek „szájuk szegletéből a nyál csorog”, ami külön öröm a sok drámai „Ó, drága Stahlbaum kisasszony” után, mégis őrzi valamelyest a karácsony meghitt hangulatát. Inkább az a kimértség, az az előkelőség tűnik el a szövegből, amely a mai gyerekektől már amúgy is távol áll.

A történet helyszíne ugyan hangsúlyosan kirajzolódik, többször olvashatjuk, hogy német utcákon járunk – talán azért, hogy a Drosselmeier név vagy a főtanácsosi méltóság értelmet nyerjen –, ám hogy pontosan mikor, az egyáltalán nem derül ki, és nem is lényeges. Annyi biztos, hogy karácsony küszöbén állunk, így valójában (a gyerekolvasók számára) nem is oly meglepő, amikor a klasszikushoz viszonyítva váratlan módon a vendégek busszal távoznak.

Varró szövegének előnyére válik, hogy az eredeti mű sorrendiségét nem követi, így a mesében rejlő mesét szinte rögtön az elején megismerjük, ráadásul a kerettörténet is jóval tömörebb.

A balettből, illetve a mindennapokból kölcsönzött új epizódokkal együtt is (mint a denevérek jelenete vagy a fogmosás), Varró cselekménye a gyerekek számára sokkal követhetőbb, ami a – nyilván nem gyerekeknek szánt – Hoffmann-műről nem mondható el. Ugyanakkor ezáltal épp az a kétértelműség vész el a sorok közül, mely Hoffmannra oly jellemző, s billen az a bizonyos mérleg az álom kontra valóság ügyében az előbbi oldalára. Mivel Marika sebesülését és az ezt követő lázat Varró teljes egészében mellőzte a meséből – s ezáltal Drosselmeier alakja is csak annyiban titokzatos, amennyiben kvázi bűvészként aposztrofált –, a hoffmanni borzongás ezúttal elmarad, ám szerencsére a fentieket a mű végén némiképp „korrigálja” a szerző, így a Hoffmann-rajongók is megnyugodhatnak valamelyest.

Ez persze nem cél nélküli önkényeskedés, a szerző nyilvánvalóan egy, a mai gyerekek számára is jól érthető, szórakoztató történetet kívánt alkotni. Ezt segíti továbbá, hogy a szövegben megjelenő különböző terekben és időben játszódó cselekményhez Varró különféle strófákat alkalmaz, így élesen szétválik a történet és az általa körülölelt mese, Stahlbaumék háza és Babaország. (Találunk nibelungizált alexandrint, az időmértékes verselésből ismert ionicus a minorét, arab gázelt, francia sanzont stb.) A ritmus váltakozása megelőzi a monotonitást, és újabb síkon csempész játékosságot a szövegbe.

A Diótörő és Egérkirály egyik kulcsjelenete a Babaországban tett látogatás

Hoffmann leírásában a különféle ételek, italok dominálnak: amint Diótörő körbevezeti Marikát a birodalmában, sorra bemutatja a különféle finomságokból álló országrészeket, de még főznek is közösen a herceg nővéreivel. Korábban az egerek is Marika cukorkáit dézsmálták, világos tehát, hogy az édességek szimbolikus erővel is bírnak, megtestesítik a gyermek számára fontos dolgokat, valamint kidomborítják, milyen nagy áldozatot hoz a kislány szeretett fabábuja érdekében, amikor kedvenc cukorbabáiról lemond az egerek javára.

Varró Babaország leírásakor – bár részben megtartja ezt a szálat – jól felismerve, hogy a XXI. század gyermekének korántsem akkora kuriózum az édesség (hisz bármely boltban tucatszám beszerezhető), mint kétszáz évvel ezelőtt volt, a gasztronómiai különlegességekről a táncra helyezi át a hangsúlyt.

Ezzel egyrészt a „papírra penderíti” Csajkovszkij balettjét is, egyfajta oda-vissza ható kapcsolatot létrehozva a médiumok között, másrészt a változtatás Hoffmannra vonatkozó utalásként is értelmezhető. Hoffmann ugyanis elsősorban zeneszerzőként és karmesterként aposztrofálta önmagát, írói munkássága csupán ezek után következett a sorban. Varró Dániel egy interjúban nyilatkozott arról, hogy a Diótörőt elsősorban az eredeti mű és a balettelőadás ihlette.

Nem utolsósorban pedig szépen keretezi a mesét, melynek a kezdő jelenetben rugóra lépkedő bábui éppúgy elevenednek meg táncosként, ahogyan Diótörő változik át az ifjú Drosselmeier herceggé.

Ez a tánccal teli epizód jóval könnyedebb és légiesebb, mint Hoffmann barokkos túldíszítettségű, már-már giccsbe hajló leírása:

„A kapu kiszögellő árpacukor-erkélyén hat kis vörösmellényes majom gyönyörű janicsárzenét játszott, így Marika alig vette észre, hogy egyre messzebb halad a tarka cukorlemezkékből formált márványkockákon. Édes illatok áradtak a kétoldalt föltárult erdőből, s a sötét lombok közül előragyogott a sok tarka kocsányú arany-ezüst gyümölcs. Ha a narancsillat kóbor szellője meglebbent, az ágak és levelek összesúgtak, aranyfüst sercegett, pattogott.”[1]

A különböző népek táncai mégis biztosítják azt a színkavalkádot és álomszerű zsongást, ami az eredeti műre jellemző

A táncokhoz tartozó versek az adott zenei ritmust követik, s a szöveg egy-egy jól felismerhető sajátosságot is igyekszik magába sűríteni, így láthatunk vígan italozó és kalinkát daloló oroszokat, lágyan ringó arab csípőket, pukedliző elegáns francia párt és tipegő kínaiakat. Halványan megjelenik ezáltal az összetartozás jelképe is, ahogyan láthatatlanul köti össze és teszi boldoggá az embereket a zene és a tánc világszerte, anélkül, hogy ez az üzenet túlzott ömlengéssé változna, és elterelné a figyelmet a mű eredeti mondanivalójáról.

Mindezt valóban támogatja az illusztráció, hiszen Szegedi Katalin révén egy-egy sor is olvasható az adott nemzet nyelvén, s a történet elején látható karácsonyfán, a Drosselmeier órásmester által készített rugós bábok díszként már bemutatják az olvasóknak a leendő táncosokat, akik így szerves részévé válnak a mesének.

Varro Dani Diótörő Szegedi Katalin-02

Szegedi Katalin engem még a norvég népmeséket bemutató Háncsvirág című kötetével varázsolt el, valamikor a 2000-es évek elején. Azóta több általa illusztrált vagy írt könyvet lapoztam fel (mint például A Macskaherceg kilencedik élete Gimesi Dórától vagy a Lenka és Palkó), és mindegyikben érezhető az a kiforrott, egyedi stílus, amely kézzel festett rajzainak bájával időtlen időkbe repít, s nincs ez másként a Diótörő esetében sem. Hoffmann szinte már ijesztő, groteszk főhőse nála, bár kissé csúf, mégis kedves, szerethető figura. Az eredetileg lila ruházat is élénk meleg pirosra vált, vicsorgó száj helyett inkább idétlennek tűnő vigyort és lehetetlenül hosszú orrot kapunk.

A rémisztő egerek sem fognak rémálmokat okozni az olvasóknak, sokkal esetlenebb, szinte nevetséges alakokként bukkannak fel az oldalakon, Egérlyuki asszonynak nem csupán neve, de még képtelen halála is inkább megmosolyogtató. A rajzok mindvégig a borítón is megjelenő barnás-sárgás-vöröses árnyalatban játszanak, finom, ízléses és kecses vonalaikkal tökéletes egységet alkotva.

Szegedi Katalin kedves gesztusként még a szerzőt is belevarázsolta a kötetbe, igaz – sajnos – nem szereplőként.

A már említett borító és a szöveget körülölelő hókifli és bejgli egy perc alatt karácsonyi hangulatba ringat, anélkül, hogy a tipikus ünnepi motívumokat erőltetné (a bejgli is a kötet végére került csupán). A lehunyt szemű Marika egyaránt lehet az álmodó kislány, ki különös álmot lát egy furcsa diótörő báburól és egy egérről, valamint a képzelet világában kalandozó, s ebbe a világba belefeledkező gyermek is. A szorongást keltő harmadik sík, miszerint a mese a kislány valóságává válik, a szöveghez hasonlóan a képi megjelenésben sem kerül elő, így a borzongás helyett a fantáziavilág csodája veszi át a vezető szerepet. Ahogy már Hoffmann Drosselmeier keresztpapája (a felnőtt) is megmondta Marikának (azaz a gyermeknek): „Neked több adatott, mint nekem és mindnyájunknak. Született hercegnő vagy, mint Pirlipát. Ragyogó, szép birodalmad van.” Varrónál viszont nincs felnőtt, aki külön kiemeli a gyermeki fantázia szerepét és fontosságát – talán mert ez a Diótörő-álom kevéssé volt félelmetes, vagy talán épp azért, mert a XXI. század felnőttje már érti azt, amit a XIX. századi főtanácsosné még csak sejtett.

[1] Sárközy György és Juhász Andor fordítását gondozta Tarbay Ede.

Pataki Mónika Lilla

Varró Dániel: Diótörő

Illusztrátor: Szegedi Katalin

Jelenkor Kiadó, 2020.

48 oldal

3499 Ft

további Kritikák

„A sorrend nem számít”

Pataki Mónika Lilla kritikája Tamar Meir: Francesco Tirelli fagylaltozója című könyvéről.

Tovább
A végén még kiderül, hogy az elsüllyedt sziget legendája is igaz!

Berg Judit Rumini és az elsüllyedt világ című könyvéről Kovács Gegely írt kritikát.

Tovább
Régimódi kalandregény mai gyerekeknek

Sylvia Bishop Az éjszakai vonat titka című, izgalmas, gyerekeknek szóló krimijéről Mizsur Dániel írt kritikát.

Tovább