„Rózsasándor éppen annyi örökkévalóságot tudhat a háta mögött, amennyi előtte áll”
„Rózsasándorról is sokan állítják, hogy valójában önző, kegyetlen, más kincsére, jószágára áhítozó, a pórnéppel mit sem törődő garázdaként élte az életét. Szerencsére azért akadnak szép számmal, akik nem dőlnek be az ilyesféle alaptalan híreszteléseknek, tudományosnak álcázott propagandaszólamoknak, s olyannak őrzik lelkükben az érdemes, nemes betyárt, amilyen a valódi valóságban volt. Ezek a történetek elsősorban nekik szólnak.” (60)
Könnyű betyárokról könyvet írni, hiszen a XIX. század törvényen kívüli szegénylegényei már régen eltűntek a pusztai láthatárról.
Hiába mutatnak marcona bűnözőket a korabeli fényképek, a semmiből induló, keményen küzdő figurákat az újkori paraszt és polgár egy sajátos logikára épített legendáriummal övezte fel és körül.
Hogy megkülönböztesse a mondákból és irodalmi alakváltozatokból megteremtett Rózsasándort a valóságos Rózsa Sándortól, Bene Zoltán egybeírta a főszereplők nevét. Az utókor ironikus kapcsolódásának ezt a leglátványosabb jelét kiegészítik az olyan vásári mutatványosok szájába illő nyelvi panelek, mint az állandó jelzők: „Pandúrsándor, népünknek nyúzója, s nekünk ősi ellenségünk” (23; 48). Már Molnár Dávid is kiemelte kritikájában, hogy „a mű legnagyobb értéke” „remekül kimunkált” „népies, ízesen magyaros” prózanyelve.[1] Szemes Péter kiváló írásában a ponyvafüzetek eszköztárára utalt,[2] ugyanakkor a szóbeliség mnemotechnikai módszereit is idézik a közhelyes jelzős szerkezetek és a részletező felsorolások. A sínre dőlt fa akkor is „évszázados” (6), ha a pusztában ilyen nincs is, a főszereplő „daliás férfiú” (6; 8), a rónaság „délibábos” (59), a szolgahad pedig természetesen „gyalázatos” (82). „A konyhakertben katonás rendben” sorakoznak a felsorolt zöldségek (15), ahogy az asztalon a feltálalt halak, a reményhallal bezárólag. A közhelyeket a jelen szóvirágai ellenpontozzák, mint Katona Pál „tanyás ingatlanja” (76), vagy a pandúr által felmondott hivatalos szabályzat, „amire Panzasándor és Rózsasándor együttérző pillantást váltottak” (10).
Nem világos a kiadó célközönségre utaló szándéka
A Liget Műhely gyermekfolyóirata, a Szitakötő számára készült elbeszélésből indult a kötet ötlete,[3] de a szöveg nyelvi, irodalmi és történelmi utalásai tapasztaltabb befogadót feltételeznek. Igaza van Wilhelm Józsefnek abban, hogy a könyv történései „felnőttek számára válnak igazán kibonthatóvá”[4], de nem hiszem, hogy a harminckét egész oldalas színes képpel gazdagon ellátott kötet külsejével „ügyesen megvezeti az olvasót”. Inkább egy olyan többrétegű prózakötetet kapunk, amelyben az európai irodalmi hagyományok és a ma (is) fontos társadalmi kérdések a didakticizmust elkerülve kerülnek terítékre. Nem a rabszolgaság, a migráció és a terrorizmus ma is érvényes kérdéseit, a szabadságharc emlékét vagy a kábítószer-termesztéssel szorosan összekapcsolódó egyéb bűncselekményeket relativizálják, hanem az azonosulás alapját helyezik ironikus távlatba.
Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című betyárpikareszk a kamasz olvasóknak adhat a legtöbbet
Ugyan éppen nekik a legnehezebb ezt a gyerekkönyvhöz illően bőségesen illusztrált könyvet ajánlani, de gazdag rétegzettsége alkalmassá teszi akár középiskolai felhasználásra is.
Lelki szemeim előtt egy középiskolai osztály az irodalmi hagyományokra, intertextusokra, alakzatokra és nyelvi játékokra rávilágító tananyag alapszövegeként a „Rózsasándor” segítségével tanul meg kortárs szépprózát olvasni.
Az irodalmi kronológiát félretéve lehetne építeni az egységes (fejezetekre osztott) narratívaként regénnyé formálódó és a novellákból álló szöveg közötti elmosódó határra. A könyv tizenegy fejezetéből az első kettő egy lezárható cselekményt kínál, amely a főszereplő nevének késleltetésével vezeti be az olvasót sajátos világába. Csupán itt szolgáltat a főhős társadalmi igazságot, ráadásul magának csak annyi hasznot hajtó cselekedettel, hogy kiszabadul a pusztai drogbáró, Tegnapi/Holnapi Rézmán fogságából, akinek váltogatott neve utalhat a gazdasági és politikai célú bűnözés állandó jelenlétére.
A fejezetek a pikareszk hagyományhoz méltóan önálló kalandokat sorolnak fel, amelyeknek központi eleme a törvény képviselőivel, a kitalált Pandúrsándorral és a valós Ráday Gedeonnal folyó macska-egér harc, melynek nincs igazi győztese, hiszen a fogság és a szabadság is átmeneti jellegű.
Groteszk ellenpontként az Alföldtől való eltávolodás a fogság lehetőségeit kínálja. A főszereplők a csehországi Teréziaváros börtönében, majd Szamosújváron raboskodnak, a „szénfekete” rabszolgák iránt együttérzést mutató Tombáczgyereket Amerikában verték össze. A szögedi fogságból legalább bajtársi segítséggel ki lehet szabadulni.
Panzasándor, a főhős szószátyár kísérője irodalmi elődjéhez hasonló tulajdonságokat hordoz, de a cím intertextuális ígérete ellenére Rózsasándor nem búsképű nemesúr, sőt a férfiasság jelképeként pödrött bajuszára akasztja a vizes csöbröt. Hozzá képest az összes többi szereplő kismiska. Robin Hód kései utódja hiába hordja zsebében a „szervadi” (75) őséről szóló ponyvafüzetkét, mégiscsak Pandúrsándor téglája. A cseh mesehős, Rumcájsz jóindulatában még magyarul is igyekszik megszólalni, hogy kedvükben járjon, pedig Bene Zoltán köszönhet sokat Václav Čtvrteknek, aki a jicsini betyár köré is főként a városi urasággal kapcsolatos csetepatéit bemutató történeteket fűzött. Dr. Aculáról kiderül, hogy segíteni is csak azért akar, hogy eltüntesse a hírös betyárt, bár a Rózsasándor és az örökkévalóság című utolsó fejezetben a vámpírt ábrázoló kép azt sejteti, hogy esetleg az ő harapása nyomán jut örök élethez.
A Puszták Ura csak alkatilag hajaz a Panzasándor álmaiban kísértő esetlen figurára, aki „csetlik, botlik, rozzant gebén száguldozik, petrencés rúddal hadonászik” (10) – egy felsorolásban utalva Rocinantéra és Toldi Miklósra. (Arany János is írt népies balladát a rácok fogságából karikás ostorával kiszabaduló Rózsa Sándorról.) Egy-egy mondat erejéig felbukkan Szegeden Petőfi Zoltán, Kosztka Tivadar és a fiatal Mikszáth, aki az utolsó mondattal teszi helyre a fejezet címében ígért örökkévalóságot, sugallva, hogy az ércnél maradandóbb emléket az irodalom biztosítja.
Posztmodern korunk viszonyulásának köszönhetően még a lótolvajok is a relativitásról elmélkednek borozgatás közben
„Minden attól függ, honnan szemléljük? – Viszonylagos a világ [. . .] Viszonylag jó nekünk a császár birodalmában, viszont sokkal jobb lenne a magunk országában.” (47) A szöveg az időben távoli irodalmi előzmények bevonásával olyan diskurzust indít, amely – Bánki Éva szavaival – „a mitikus történelmen keresztül láttat valóságos történelmi-társadalmi törésvonalakat”[5], melyek ismerete nem előfeltétele a történetek olvasásának, inkább a kalandok közben említett nevek, helyek és egyéb intertextusok idézhetik fel az igényt a további felfedezésre.
Nemcsak Panzasándor álmodik egy karikírozva is kikezdhetetlen erkölcsű hősről, hanem az olvasó is hiányolhatja az egységes világkép híján tisztán megítélhető történelmi személyeket. A Puszták Urának célja, hogy a hasis hatása alatt meggyilkoltassa foglyul ejtett áldozataival Görgeyt és a császárt, akiknek a megítélése távoli szélsőségek között mozgott. Az illúzióit vesztett jelenben csak a távolság biztosítja a képzetek leegyszerűsödését, és kínál szilárdnak tűnő értékrendet. A harmadik fejezetben Kossuth kapcsán mondja ki az Ámerikát is megjárt Tombáczgyerök, hogy „ott megbecsülnek bennünket és kiállnak a magyar szabadságért.” (41) A távoli történelmi múlt biztosítja a szakralitáshoz kötődő hősi magatartást, amikor Panzasándor álmában a Szent Dömötör templomban a török ellen készülő Hunyadi Jánosnak felajánlja szolgálatait a „hórihorgas, búsképű alak”. (44) Az utolsó fejezet pedig a mitizálódás folyamatában láttatja úgy az alsóvárosi hentesinassal, hogy Rózsasándor és Panzasándor továbbra is itt járnak a pusztán. „Aki délibábot lát, őket látja!” (115)
A kötet értékét emelik a szöveget két-három oldalanként hűen követő, képregényekre emlékeztető öt – kék, piros, fekete, fehér és szürke – színből alkotott festmények. A kilencedik fejezetben, melyben a theresienstadti börtönben Rózsasándor megálmodja a csehországi zsidók megpróbáltatásait, a szimmetrikus kép közepén, pontosan a feje fölött a rácsokon túl látszó kék égen hatágú csillagokban jelenik meg egy helyen a sárga szín. (89) A betyárok egyszerű vágyálmai gondolatbuborékokban látszanak, (35), Kossuth a szövegbuborékban megjelenő „freedom” szóra mutat (40), a bohémiai börtönből szabadult subás alakok mellett pedig a Radek Pilař által megrajzolt Rumcájsz sziluettje látszik (92).
Csupán egy helyen, az utolsó fejezetben törik meg a szöveg és a képek szinkronja, ahol a betyárokról szóló szegedi mendemondákat az árvízben evező Kosztka Tivadar köré festi a közösségi képzelet Török Eszter képén. A könyvborítón és a fejezetek elején a címek is két színben jelennek meg, Rózsasándor mindig pirossal, a cím többi része kékkel. Az egyes képek kompozíciója egységesebb a kötet fejezeteinek elrendezésénél. Gyermekrajzokat idéző egyszerűségük illeszkedik a szöveg fordulatainak kliséihez és a műfajra jellemző egyoldalú karakterekhez, akiket az illusztrációkon is többnyire szemből látunk, néha hátulról, de profilból sosem.
A Rózsasándor éppen besorolhatatlansága miatt válik izgalmas olvasmánnyá azoknak, akikben felidézi a benne rejlő hagyományrétegeket. Ha pedig valaki szülőként vagy tanárként képes ezeket mozgósítani, akkor akár egy kilenc-tíz éves olvasó is találhat benne nyelvi, vizuális élményt, az intertextusok felfedezésének örömét, miközben a betyárok legendáriumával ismerkedik.
Kovács Gergely
Bene Zoltán: Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai (Betyárpikareszk)
Illusztráció: Török Eszter
Liget Könyvműhely Alapítvány, 2016
120 oldal
3500 Ft
[1] Molnár Dávid, „Hasis, Don Quijote és betyárok az Alföldön”, Irodalmi Jelen, 2017 május
[2] Szemes Péter, „Legendából legendába”, Pannon Tükör 22. évf. 3. sz. (2017 május-június)
[3] Beszélgetés Bene Zoltánnal Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című regényéről a TiszapART Televízió Heti Közélet című magazinműsorának 2016. november 15-i adásában. Készítette: Göblyös Sára és Rácz Richárd
[4] Wilhelm József, „Az érdemes, nemes, aki megvívja helyettünk a harcot”, Magyar Szó
[5] Bánki Éva, „Az Enns folyón innen és túl (Bene Zoltán Rózsasándoráról)”, Új Nautilus