Kiss Ottóhoz mindig is közel állt az abszurd
Még a wikipédiás életrajza szerint is egy sosem létezett intézménybe járt, a „Debreceni Tanárképző Főiskolára”. (Bár nyilván nem ő írta ezt bejegyzést.)
Ehhez méltóan legújabb mesekönyvében, A piros tengeralattjáróban bemutatott világ keretei sem könnyen rajzolhatók meg. Orosz Annabella illusztrációinak nagy része sem kapott keretet. Vagy a lapok széléig tartanak az élénk színekkel festett képek, mint hajdan a faltól-falig szőnyegek, vagy fehér alapon mutatják az alakokat, akiknek magabiztosan szűk szemrése és kedélyes mosolya is azt sugallja, hogy számukra nincs olyan akadály, amelyet ne tudnának legyőzni jól bevált egyéni módszereikkel. Az sem zavarja őket, hogy a hatvanas évekbeli rajzfilmekre és mesekönyvekre emlékeztető módon a bútorok sarkai nem derékszögűek, a csodajármű kerekei pedig csálén állnak, meg sem közelítve a kör „megszokott”, szabályos alakját. A leginkább a holland illusztrátor, Fiep Westendorp Annie M. G. Schmidttel közösen alkotott könyveire (Titi a toronyház tetején, Titi a parkban, Szutyoksári) emlékeztető képek is az ötven évvel ezelőtti Európát és Grönlandot elevenítik meg.
A francia utakon a Fantomas-féle csapott hátú Citroën és hozzá hasonló járművek közlekednek, az inuitok prémes fókabőr parkában járnak. Még a mese egységét a háttérben megteremtő mágikus bálnavédelmi program is a környezetvédelem és a tengerbiológia hőskorát idézi.
Erről a korszakról a legerőteljesebb vizuális élményünk Cousteau kapitány tengermélyi merüléseket is megörökítő dokumentumfilmjeiből származik.
A mese olvasása közben néha azt a benyomást keltik a fordulatok, mintha – az irodalomban nem példa nélküli módon – a képek születtek volna hamarabb, s azokhoz igazították volna a cselekményt
Ennek egyik eredménye a pikareszkre emlékeztető epizodikusság, melynek egyik visszatérő motívuma, hogy a világ eldugott sarkaiban is mindig akad egy jószándékú segítő, aki beszéli a főszereplők anyanyelvét. Annak ugyan nincs nyoma, hogy ez a nyelv a magyar lenne, de a környezet és az emberi reakciók annyira jellegzetesen közép-kelet-európaiak, hogy az általunk jól ismert környezethez kötjük a mese világát. A főszereplő gyerekek neve sem mutat határozottan magyar származást, részben mert a Luca és a Dominik nemzetközi jellegű nevek, másrészt mert az idegen nyelvű mesék fordításának is egyik jellegzetessége a személynevek magyarítása.
A szöveg nem utal egyértelműen a cselekmény idejére sem. Így a képek sugallta korszakra, illetve elejtett megjegyzésekre hagyatkozunk.
A határokat átlépve „külföldi” pénzt kell váltani, a maszekolt hordó-tengeralattjárót ugyanúgy megmosolyogják és megnézegetik a nyugatiak, mint annak idején a Trabantokat, a kemping éjjeliőre betelefonálós kvízműsort néz. Még ezek a kulturális rekvizitumok is a mesére emlékeztető elemekké válnak. Az őr azután engedi be őket, hogy Turbó mama megválaszolta a kérdést: „Miből készül a palacsinta?” (72)
Ha viszont tényleg a fél évszázaddal ezelőtti helyzetbe pozicionáljuk a cselekményidőt, akkor a valós geopolitikai tények ellentmondásait kell valahogy feloldani
Hogyan utazhattak Nyugat-Európába a keletiek szigorú útlevél-ellenőrzés és vámvizsgálat nélkül? Bár szőrszálhasogatásnak tűnnek egy alapvetően gyerekközönségnek szánt kiadvánnyal szemben az ilyen felvetések, a befogadói elvárás egyik forrása mégis az előismeretek aktiválása. Ha a mese ráadásul óvodásoknak szól – a hátsó borító szerint négyévesnél idősebbeknek szánták A piros tengeralattjárót –, akkor a felolvasó felnőttre is gondolni kell mint „járulékos” befogadóra.
Saját (fel)olvasói élményeimből kiindulva Kiss Ottó meséje és Orosz Annabella képei magukkal tudják ragadni mind a két korosztályt.
Ennél az lehet még izgalmasabb, ha a bütykölő hajlamú nagyapa vagy a konyhatündér nagymama fogyasztja együtt kisunokájával a mesét. Az emelkedő nyugdíjkorhatár és az egyre későbbre tolódó gyerekvállalás miatt azonban a még egészséges, de idejükkel már szabadon gazdálkodó nagyszülők képe is a vágyott mesevilágba vándorol át. Pedig a nagyszülők és unokáik különleges kapcsolata az egyik legszebb ajándék, amit egy gyermek kaphat. A nagyszülőtől alig lehet megvalósíthatatlant kérni.
Lucának is elég csak kimondania az óhaját, a nagyiék már teljesítik is. A kislány ráadásul ravaszul manipulálja a környezetét. Először mindenkivel felemelteti a kezét, majd összegzi a szavazás eredményét. Persze ő a tengeralattjáró kapitánya. A fészerből minden szükséges eszközt elővarázsoló és a gyorsan kötő szuperbetonból bármit elkészítő Beton tatától és a háztartási feladatait emberfeletti sebességgel elvégző Turbó mamától erednek a mágia legfontosabb elemei. A hagyományos nemi szerepeket követő öregek képi és verbális ábrázolása egészen ellentétes karaktereket mutat. Az elszöszmötölő tata kötött garbója, kockás mamusza és a rendkívül hatékony mama szűk farmerja, pólója egymást kiegészítő ellenpólusokat képez, kapcsolatuk viszont a képek alapján nemcsak a kisgyermekekkel bensőséges, hanem egymással is. Csodás képességük, hogy szinte bármiből bármit el tudnak készíteni, annyira kelet-európaian abszurd, hogy meg sem lepődünk az eszkimó kislány kijelentésén, miszerint „az eperlekvárt lazacból, a baracklekvárt fókából” készítik a mezőgazdasági cikkekkel nem túl bőkezűen ellátott Grönlandon (120).
A mindig ráérő, tettre kész és makkegészséges, ideális nagyszülők képe sejteti azt a legegyszerűbb értelmezést, hogy az egész cselekmény „csupán” a nyári szünetben következetesen végigvitt fantáziájáték
Erre utal a második fejezet cselekményt belendítő elhatározása – „Menjünk el Turbó mamáékhoz!” (11) –, a nagyszülők segítsége és a Grönlandig tartó utazás behatárolt időkerete is. „Turbó mama és Beton tata segített a gyerekeknek cipelni a hátzsákokat. Sok ruhát kellett vinniük otthonról, mert három hétre engedték el őket” (36).
Efelé mutat a kiinduló helyzet vágyképe is: Luca a kis piros játék tengeralattjárót meglátva egy igazira vágyik, mire kiderül, hogy a fényképről ismert hajóskapitány dédnagyapja „bálnákat tanulmányozott az Atlanti-óceán vizein” (7).
A mese műfaji jellegzetességei feleslegessé teszik, hogy döntsünk a kétféle értelmezés között, hiszen legfeljebb a keret lehet kérdéses: vagy az elbeszélő mond el egy mesét, vagy Lucáék játsszák el a tatáék segítségével egy óriási hordóban az egész utazást. A második változat még talán izgalmasabb is. A mindenképpen képzeletbeli cselekmény a befogadói tudatban ugyanúgy megképződik, a bevonódás pedig azt eredményezi, hogy a szereplői tudattal – mondjuk, a Lucáéval – párhuzamosan éljük át a fordulatokat. A szövegforma is segíti ezt az értelmezést. A feltűnően sok párbeszéd a játékos drámaiság hatását kelti. Többször fordul elő csupán esztétikai funkciót betöltő megszólalás, a dúdolgatva ismételt félrehallástól („Végül is! Végül is!”, 80) a nagypapa rímes rikoltozásán („Nézze meg az ember, milyen jó a tenger!”, 80) és szójátékán („Az apály ellentéte az anyály” 89) át a félreértett kérdésig („Tíz kérdésre…? Kvíz-kér-dés-re”, 72). Ezek a nyelvi játékok olyan gyengék, hogy a hétköznapokban sem aratnának nagyobb sikert, mint a szövegen belül: „Dominik csóválta a fejét” a nagypapa erőltetett apályos szóviccén. (89) Viszont a játék életszerűségének kellékeivé válnak.
Az utazás izgalmaihoz képest a fantáziát beindító egyik elem, a tengerész dédnagyapa képének hátoldalán olvasható két varázsige és a velük elérhető mágia jelentősége elenyésző
Egy mesének alapvető kelléke, hogy ha – Csehov színpadi lőfegyveréhez hasonlóan – elhangzik benne egy varázsige, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Hadd takarja most homály a varázslat lényegét, csak annyit jegyzek meg, hogy a nagyszülők és a (feltehetően) magyarul is beszélő segítők mellett a legnagyobb erőt a mágia adja a főszereplő kislány kezébe. A rímbe szedett mondatok addig lapulnak a memória háttértárában, amíg egyszer csak el nem érkeznek a mesehősök egy analógia felismerését igénylő helyzethez, amelyet nem feltétlenül szükséges ugyan megoldani a továbblépéshez, de a cselekménynek egészen új, addig szóba sem kerülő irányt ad a varázslat.
A varázsige lényege ugyanúgy a szómágia, mint a költészetnek és a képzeletre épített, szavakkal kifejezett elbeszélő jellegű irodalomnak is. Ha pedig az egész cselekményt a fantázia keretei között határozzuk meg, akkor a két elmondott, sőt többször elkiabált versike a szereplők számára észrevétlenül megvalósul. A kis játék tengeralattjáró helyett egy nagyot kapnak, amit a képzelet életre is keltett.
A mesés képzelet és a valóság határán egyensúlyozó karakterek és cselekményelemek tovább mélyítik a végig fenntartható kettős értelmezés lehetőségét
Az Európát betonkerekeken végigdöcögő csapat mindenütt számíthat egy nyelvüket ismerő helybélire. A kemping éjjeliőre és a fánkárus hölgy esetében nem kapunk magyarázatot a nyelvtudásra, az Inuit nevű kislány azonban a nagy bálnakutató segédjeként dolgozó nagyapjától tanulta meg. A nyelvi biztonság kérdése a legtöbb óvodáskorú számára még szóba sem jön, ezért ez túlbiztosított mellékszálat eredményez. A többi veszély, mint az eltévedés, az üzemanyag vagy az élelem elfogyása pedig mindig gyorsan elhárul, ami azt az óvó, megnyugtató környezetet vetíti ki az utazással elérhető nagyvilágra, hogy ha ott van „mama és tata”, akkor semmi baj nem érhet minket, mert ők mindent megoldanak. Turbó mama villámgyorsan megsütött háromszáz palacsintájával, Turbó tata az utolsó zsák szupercementjével bizonyítja Grönland fagyos környezetében, hogy szó szerint megéljenek a jég hátán is. A gyermeki veszedelmek között a legijesztőbbet, az elhagyatott kastélyban villogó szempár rejtélyét a legsötétebb tónusú teljes oldalas kép látványa egyszerre oldja fel a közvetlenül mellé került szöveggel.
Sajnos nem minden esetben került szinkronba a szöveg és az illusztráció
Van, ahol kétoldalnyi mesét olvashatunk képi segítség nélkül.
Érdemes megállni a hét rész elején a címekkel egy dupla oldalra helyezett, a cselekmény helyszínének vagy a helyszínek közötti átmeneti helyzetnek a táját nagytotálban mutató képeknél, mert ezek nemcsak gyönyörűek, hanem ki is egészítik a történetet az el nem mondott elemekkel, és szinte önálló mesélésre késztetnek.
Ha a kisgyermek hajlandó rá, akár át is adhatjuk neki a szót, hogy ő mesélje el, mi történhet addig, amíg a nyomtatva nem látható részlet következik. Tapasztalatom alapján egyébként A piros tengeralattjáró a kihagyásaival aktív részvételt feltételez felolvasó és hallgató részéről. Érdemes felkészülni a kérdésekre. Az ábrázolt korról a gyerekeknek nincsenek személyes tapasztalataik, és csak elbeszélésekből értesülnek a múltról. Ebben az értelemben az idősebb családtagok élményei hasonló narratívaként jelennek meg számukra, mint a mesék.
A hatvanas évek, a középkor vagy az „egyszer volt, hol nem volt” ideje ugyanolyan távolivá válik. Ha ráadásként mesei motívumokkal gazdagodnak az elbeszélt események, akkor kész is a legegyszerűbb meserecept. (Csak nem érdemes a fikcionalitást megtörni azzal, hogy a valószerűséghez ragaszkodunk, mint a Családi kör veteránja: „Nem mese ez, gyermek”.)
Kiss Ottó múltidéző meséje a nagyvilágban átélt otthonosság érzetét vetíti ki a nagyszülőknél tapasztalt biztonság élményéből Orosz Annabella retrospektív képi világa segítségével. Nem az évtized legsikeresebb gyerekkönyveként fogják emlegetni, de életszerűen játékos és kedves olvasmányként érdemes egyszer felolvasni és megnézegetni.
Kovács Gergely
Kiss Ottó: A piros tengeralattjáró
Illusztrátor: Orosz Annabella
Betűtészta Kiadó, 2020
142 oldal
3490 Ft