Mindannyian ismerjük a történetet…
Egy reggel a főhős nyugtalan álmából felébredve azt veszi észre, hogy csótánnyá változott. Biztosan van most már két olyan elbeszélés is, ami egy ilyen helyzettel kezdődik. Kafka Gregor Samsa történetén keresztül megalkotta a kanonikus kisebbségi elbeszélést, melynek atmoszférája és kisszerű szereplőábrázolása egyaránt sokat vizsgált és idézett toposza az irodalmi diskurzusoknak.
Ciprian Măceşaru a Szuper! Csótány lettem! című ifjúsági regényével mégis felszabadítja ezt a kiindulóhelyzetet, humort csempész az átalakulás világába.
A baljós történetvezetés ellenére reményt és hitet kínál a csótánnyá változottaknak, miközben maga is a kisebbségi tapasztalatok abszurd elbeszélhetőségének a kérdését járja körül.
A Szuper! Csótány lettem! egy kortárs román panellakó család egy napját meséli el
Andrei, az általános iskolás gyerek reggel csótánnyá változott, az átváltozás pedig az egész napi rutinját felborítja. Nehézségekkel szembesül reggeli közben, az iskolában, és a hazajutást is megbonyolítja a kialakult helyzet, melyet a történet utolsó száláig csak a sötét éjszakában lehet majd elvarrni. A regény egy klasszikus posztszocialista kelet-európai világot jelenít meg, amelyben a szomszédasszony az utca minden titkára kíváncsi, a rendőrök eredendően alkalmatlanok, az igazságokat pedig képtelenség felfejteni – valójában igény sem mutatkozik rá.
A könyv gazdag és figyelmes illusztrációi ebben a tekintetben kísérik leginkább a szöveget. A fekete alapon szabadabb vonalvezetéses inverz fehér vonalas illusztrációk – a szerző munkái – képi világukban egyértelműen elhatárolódnak az átváltozás csodaszerűségének érzékeltetésétől.
Egy vidám, fiatal csótányfiút mutatnak a rajzok Andreiként, a képek nem az ábrázolt alakjaiban, hanem az ábrázolásmódban kapcsolódnak az alternatív elbeszélésekhez, a zine-kultúra tipikus egyszerű, de kifejező rajzait idézik meg.
A regény fő kérdésévé is ennek a kelet-európai regionális kisebbségtapasztalatnak az alternatív valósága válik, melynek ábrázolásához a szerző egyszerre merít az abszurd és a mágikus realista elbeszéléshagyományokból. Az abszurddal a szöveg a felépítésében, a felmerülő helyzetek szélsőséges megélésének valószerűtlenségéből fakadóan, a mágikus realizmussal pedig a változó identitások, a széttartó helyzetértékelő figyelem fenntartásával lép a szöveg párbeszédbe.
Szkeccsszerű jelenetezéssel építkezik a regény abszurd világa
Az első fejezetben a szülők elájulnak, meglátva a gyereküket, majd hangos, túlzó kacagásba kezdenek annak kapcsán, hogy hat végtagú csótányfiuk lehetne kapus, karmester vagy akár masszőr is. A történet egy következő pontján a szereplők az iskolába jutás módján gondolkodnak, az apa azonban a „Megvan!” (18) felkiáltást követően nem erre a problémára ad megoldást, hanem azt osztja meg családjával: most végre rájött, miképpen ér majd véget a készülő regénye (azt is ezen a ponton tudjuk meg olvasóként, hogy az apa író).
A regény szereplői ily módon maguk is szkeccsszereplőkké válnak: a tehetetlen rendőr, az élet problémáira megoldást nem ismerő matektanár, sőt, a normák szigorú rendjéhez ragaszkodó anya és az új helyzeteket könnyen elfogadó, léha, saját világában merengő apa is ilyen karakter.
A szöveg folyamatos helyzetkomikumokra épülését éppen az mozgatja, hogy minden szereplő diszfunkcionális, sőt a korábban „az osztály legidegesítőbb gyereke”-ként (38) emlegetett Tim válik a szöveg egyetlen adekvátan viselkedő karakterévé.
A mágikus realista jegyek nem az átváltozásra adott reakciókban érhetők tetten, hanem a többi ezt követő helyzetben
A csótánnyá változott fiú valósága mellett befogadhatóvá válik például egy varázstörpe létezése, ahogy az apa kamaszkori átváltozástörténete is elmondható lesz. A reális világról való leválást építi tovább például rendőrök ábrázolása, akik nem kérdeznek rá arra, miért van egy emberméretű, időközben nyolclábúvá vált csótány az autóban, mikor egy emberméretű hatlábú csótányt keresnek. Ha a szereplőkben fel is merül a kétkedés az általuk érteni vélt jelenségek kapcsán, a hideg gyakorlati gondolkodás és a posztszocialista munkamorál könnyen felülkerekedik ezen. Értelmezésüket valóságként fogadják el, nem fektetnek több energiát a tapasztalatok megértésébe annál, mint amennyi az első ötletig elvezeti őket.
Ily módon ezek az ötletek és az általuk láttatott mágikus realista valóság keveredik egymással, nagyrészt a különböző értelmezői eljárások miatt.
A szomszédasszony földönkívüliekről beszél, de amikor kihívja a rendőrséget, hatalmas csótányról számol be – nem megírt szkeccslehetőség volna elgondolkozni, hogy pontosan mekkora egy hatalmas csótány –, a rendőrség azonban nem foglalkozik rovarirtással.
Sokáig kérdés marad a szereplőkben, hogy átváltozásról, egészben befalásról vagy esetleg valamiféle betegségről van-e szó Andrei esetében. Az iskola igazgatója azt a dilemmát is pedzegeti, hogy jár-e egyáltalán a csótánnyá változott gyereknek az emberi jogok által biztosított oktatás, a varázstörpe mágiát lát az átváltozás mögött, a rendőrség pedig különválasztja a nyolc- és a hatlábú emberméretű csótányokat.
Miközben ezek a gesztusok radikálisan különbözően viszonyulnak az átváltozás normaszegő voltához, mégsem ez a valóságelem, hanem a kelet-európai abszurd világ mutatkozik – talán valamivel transzparensebben, mint egy klasszikus szövegben – élhetetlenként.
Az iskolai jelenetekben például nem a csótánnyá változott fiú léte okoz gondot, hanem az a gyakorlat, hogy a matematikatanár nem hozhat egyedül döntést, meg kell keresnie az igazgatót, aki azonban nem mer felelősséget vállalni, az esetet a Tanügyi Minisztérium számára továbbítja. A fókusz elvész a bürokrácia végtelen útvesztői között, az olvasó számára az egyetlen biztos pont Andrei karaktere: „Ő még mindig Andrei, csak kicsit másképp néz ki” (44).
Andrei szerepe az egész regényben statikus, az átváltozás tapasztalatával együtt is
A hozzá való viszonyulások azonban széttartó kisebbségi tapasztalatokat eredményeznek. A szereplők egyszerre beszélnek egyfajta sérült testi állapotról, melynek a fennmaradásáig a szülők speciális oktatási eszközöket, padokat, asztalokat várnak az iskolától, és egyszerre mutatnak egyfajta kamaszként felismert identitástapasztalatot: csótányként Andrei kénytelen a földről enni, noha ezzel a kényszerű újféle renddel az anya nehezen barátkozik meg. Az elfogadó és a családi szeretetet erősítő apa mutat rá arra, hogy „a csótányok pedig minden további nélkül falatoznak a földről” (17), sőt, idővel biztos benne, hogy Andrei szagát is meg fogják szokni, és megtanulják ugyanúgy szeretni a gyereküket, ahogy eddig is tették.
A szöveg valódi próbája – eltekintve azt a szkeccsjelenetektől és az abszurd, de egyszerű megoldástól – végső soron az, hogy a család megtanul-e egy koszosvödör-fejű, ízeltlábú, nehézkes mozgású gyerekkel együtt élni, és képesek-e egy új élet rutincselekvéseit kialakítani.
A Szuper, csótány lettem! jó humorú, különc könyv
Arra biztatja olvasóját, hogy ne tűrje az igazságtalanságot, se a negatív diszkriminációt. A szöveg diskurzusba lép a kelet-európai klisékkel, használja őket, de azzal, hogy ezek a rögzült, sematikus karakterek az eredménytelen nyomozásukkal nevetségesek, az általuk képviselt léhaság, oktondiság, együgyűség is gúny tárgyává válik, így a történet kilépést kínál az olvasónak a klasszikus kisebbségi-regionális keretekből. Humorosan szembesít a szöveg ezzel a tipikus elbeszéléstechnikával, de nem annak a paródiáját adja; Măceşaru szeretettel és figyelemmel nyúl az abszurdhoz, ám felmutatja annak tarthatatlanságát is. Nem egy megkésett XX. századi klasszikus abszurd történetet írt, hanem velejéig kortársat a hatalmi viszonyok és a kisebbségi identitás reprezentációival párbeszédben.
Veszprémi Szilveszter
Ciprian Măceşaru: Szuper! Csótány lettem!
A szerző fekete-fehér illusztrációival
Fordítók: Andries Andreea, Gódza Csilla Boglárka és Makkai T. Csilla
Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2021
106 oldal
2400 Ft