A medve és a kardja egy némileg hipomániás, köznyelven nagyzási hóbortban szenvedő harcias medve esetét beszéli el egy igazán szép képeskönyv lapjain
(Egy korábbi Meseterasz-adásunkban röviden foglalkoztunk vele, ITT látható)
A kardjára büszke medve várát egyik nap elmossa a víz, ő pedig mérgében, akit csak tud, hibáztatni kezd: keresi a tettest, akinek a számlájára írhatná a pusztítást. Rohan hát a gátőrökhöz, a vaddisznóhoz, a rókához, a madarakhoz, mígnem megérti, hogy ilyen módon senki sem okolható közvetlenül a vára elpusztulásáért. Egyszerűen csak a víz volt az, ami az otthonát elmosta. Arra is rá kell ébrednie, miképpen volt ő maga az okozója annak, amiért másokat akar felelősségre vonni. A vádja a madarakat illetően így hangzik:
„Megdézsmáltátok a róka gyümölcsösét, aki a vaddisznót találta el a nyilával, aki ráijesztett a gátőrökre, akik hagyták, hogy a víz kiáradjon, és elmossa a váramat!”
A madarak azt válaszolják, minden akkor kezdődött, amikor valaki kivágta a fákat az erdőben, és nekik máshol kellett otthont keresniük. És persze hogy a medve volt az, aki kardjával felaprította az erdőt – ezért azt is megérti, hogy végül legfeljebb magát hasíthatja ketté nagy bosszújában.
Az illusztrációkon végigvonuló hatalmas barna medve alakja többnyire kitölti a teret – a borítót is ő dominálja
Önmaga grandiozitását, elbizakodottságát kifejező alakja több oldalpáron is minden más vizuális elemet elnyom, eltörpít. Tanácstalanságát a testtartása vagy fekete-fehéren hagyott, szín nélküli, üres alakja jelzi. Alapvetően azonban nagy, barna bundája, részletesen kidolgozott alakja szemben áll a környezetet ábrázoló egyéb rajzokkal, amelyek inkább vázlatosak, néhol csak a körvonaluk látható, kidolgozatlanságuk miatt háttérként vagy befejezetlen, marginális elemként érzékeljük őket. A számos díjjal elismert olasz grafikus, illusztrátor, Gianluca Folí munkája a vizuális elemek tekintetében izgalmas, végiggondolt munka.
Azaz akármiről is szól a mese, itt a medve a lényeg. Pontosabban a medve önteltsége, robusztus nagyzási mániája. Ez a mindenhatóság-érzet pedig az illusztrációkon is megjelenik a legtöbbször a többi elemet uraló figurában.
Alakja néha azonban összemegy: egészen apró, amikor kardjával nekilát kivágni az erdőt, apróbb akkor is, amikor látja, ahogy a víz elmossa a várát, és a többi alakkal azonos méretűvé lesz, mikor körbejárja az általa megvádoltakat, hogy bocsánatot kérjen tőlük. A medve azokon az oldalakon kicsi, ahol belül is kicsinek érezheti magát, hiszen éppen az ilyen személyiség pusztít a rombolás öröméért, így kerekedve felül önmaga jelentéktelenségén. Nagy mellénnyel, alázat nélkül pedig bocsánatért sem lehet esedezni, a természet erőivel szemben is rendre eltörpülünk.
Az utolsó előtti oldalpáron a medve alakja viszont már ismét csaknem teljesen betölti a teret
Egyik kezében a kardja, amellyel a fákat aprította, a másik kezével magokat szór. Az erdő többi állatának okozott kárt igyekezett jóvá tenni, s most a madarakat is ki akarja engesztelni azzal, hogy újratelepíti az otthonukként szolgáló fákat. Amíg pedig kinő az erdő, ő maga fogadja be a madarakat a kivágott fákból épített ház ezernyi odújába – szinte szimbiotikus kapcsolatba lépve velük. Azaz éppen az adakozás, a jóvátétel igénye teheti igazán naggyá.
A medve és a kardja vizuálisan és a szöveg szintjén is egyszerűnek tűnő, mégis többféle szempontot megmozgató történet.
A kötet hátsó borítóján olvasható kiadói ajánlás szerint a mese fő kérdése: megtanulja-e végül a medve, hogy a természettel nem lehet packázni, és hogy az elbizakodottság bajba dönt. Azaz a kiadó az állatmesét ökológiai és lélektani szemléletű meseként ajánlja az olvasóknak. A földszínek, a barna, a zöld, a narancs, a víz kékje az illusztrációkon még markánsabbá teszi a természetközeliség érzetét.
A láncmesék általában arra mutatnak rá, hogy nem csak úgy, véletlenül történnek a dolgok: mindennek oka van
Ráadásul egy lényegtelennek látszó tett egész sor tragikus következménnyel járhat. Calinak a formulamesék csoportjába tartozó és a láncmesék struktúrájára építő meséje benne áll egy olyan hagyományban, amely ismétlődő nyelvi fordulatokkal, gyakran paraszti környezetben, állatok szerepeltetésével beszél el egy-egy esetet – általában a kisebbek szórakoztatására és okítására. Éppen ezért ennek a kötetnek önálló olvasása főleg az első-második osztályosoknak ajánlható. A sajátos vizuális élmény mellett a tipográfia, a nagy betűk is alkalmassá teszik erre a könyvet.
Davide Cali mintha új típust alkotott volna a láncmesék sorában, felhasználva azok tematikáját és szokásos figuráit
Magyarul többnyire A kakaska és a jércike, A kóró és a kismadár, a Jakab és a zab, A kis gömböc vagy éppen a Kityrákotty mese című szövegek (főként a AaTh 2014 – 2044 típusszám alatt jegyzett) népi változatait találjuk meg az iskolai olvasókönyvekben és a népszerű mesegyűjteményekben. Cali meséje azonban nem egy bizonyos, folklórból ismert, konkrét láncmesei szöveg átirata, hanem a láncmese mint architextus alapján való újraalkotás – akárcsak az eredetileg a szocialista textilipar népszerűsítésére szánt csehszlovák mese, A kisvakond nadrágja, amely szintén markánsan a láncmesék műfaji jegyeit hordozza, de például Dr. Seuss Green Eggs and Ham című gyerekirodalmi szövege is idesorolható. Azaz Cali egy már kialakult és rögzült mesei formula alapján írt kortárs mesét, felhasználva a forgalomban lévő mesetípusok elemeit. Abban a tekintetben is kapcsolódik hozzájuk, hogy bár gyerekeknek szólnak, ezek között az archaikus változatok között is bőven találni olyan történetet, amely rosszul, azaz halállal végződik, vagy amelyik az állathős pusztító cselekedetének nyomán bomlik ki (A borzalmak borzalma, AaTh 2040).
Akár a teljes szöveg, akár az egyes mondatok szintjén megjelenve, az események lépcsőzetes kibomlására építő mesetípus alapvető retorikai eszköze az ismétlés: „– Vagy úgy! – szólt a medve” – olvashatjuk visszatérően a fordulatot.
Ezen eszközök közül is az egyik legmeghatározóbb a paronomázia, a részleges ismétlésen alapuló gondolatalakzat, amely gyakran kérdés–válasz formájában jelenik meg. Cali szövegében sok anafora is felbukkan: „de hát mondom, hogy…”; vagy „aztán elment a rókához/vaddisznóhoz stb.”, melyek funkciója a ritmizálás, ahogy az a láncmesékre jellemző. Noha egyes láncmesék szinte nyelvtörőként működnek, szigorú ritmussal és ismétlődésekkel, Calié lazább felépítésű: a mondatszerkezetek, az egyes egységek ismétlődése tisztán érzékelhető, de éppen csak annyiszor fordulnak elő – nagyjából háromszor –, amitől már ismétlődő elemmé válnak, mégsem uralják a szöveg ritmusát. A szimmetrikus cselekményszervezésű szöveg tehát valamivel lazább szerkezetű, mint a láncmesék általában, homeosztázist működtetve kiegyenlítésre törekszik, emellett nélkülözi a szorosan ismétlődő mondatstruktúrákat. A tipográfia, a szöveg elrendezése sem támogatja az ismétlések kiemelését (például egyforma hosszúságú szövegrészek vizuális érzékelhetővé tételével). Azaz kötetlenebb, szabadabb ritmikus prózai szöveget olvasunk.
Davide Cali és Gianluca Folí könyve egy hagyományos népi elbeszélésforma, a formulamesék között számontartott láncmese invenciózus újraírása, azt az ökológiai tematikát helyezve előtérbe, amely az utóbbi évtizedben a kortárs diskurzusban és a gyerekmesékben is meghatározó lett. Mindezt egy olyan mesei alak szerepeltetésével, amely egyrészt a gyarló emberi viselkedést, az elbizakodottságot mintázza, de hordozza a könyvben tematizált veszélyt is: a természet pusztulásának okozását, de egyben a megújításának lehetőségét is.
Nagy Gabriella Ágnes
Davide Cali: A medve és a kardja
Illusztrátor: Gianluca Folí
Fordító: Piróth Attila
Csimota Könyvkiadó, 2020
24 oldal
3450 Ft