Nagyon megijedtem, amikor kinyitottam a könyvet
Cukorsüvegek, szívecskék, angyalkák, törpikék és vattacukrok, s mindez babarózsaszín és babakék háttér előtt, mintha az illusztrátornak valamiféle fixációja lenne a 2016-os év két Pantone-színe. Divatos szóval élve, cukiságcunami zúdul rám, jaj. Edzett vagyok ugyan, angyali türelemmel viseltem hat éven át, amikor az unokahúgom minden egyes találkozásunkkor az éppen aktuális varázsló hercegnős rajzfilmsorozatának történéseit ecsetelte (nem tudok konkrét példát mondani, üveges tekintettel figyeltem a képernyőn kecsesen röpdöső, egytől egyig habostorta formájú, rózsaszín ruhába öltözött, csicsergő animált figurákat, akik a társadalmi osztályok létszámarányát illetően érthetetlen módon mind királyi családból származtak, és ez csak egy iskolai osztály volt), és szolidáris voltam, hiszen jómagam is csak balett-táncosnak vagy virágtündérnek voltam hajlandó öltözni a farsangokon négyéves koromtól tízéves koromig, de tudtam és reméltem: ebből a korszakból ki lehet nőni. Nem azért, mintha a mesebeli hercegnőkkel vagy a tündérekkel különösebb baj lenne, hanem mert érdemes tudni, hogy a rózsaszínen kívül is vannak árnyalatok, és ez most közhelyesen hat, de én metaforikusnak szánom.
Most már eléggé szégyellem magam, egyrészt az előítéletességem miatt, másrészt azért, mert már a cím nyomán derenghetett volna, hogy a giccsszámba menő „díszletek” és kontextus az irónia eszközéül szolgálnak, és csak második nekifutásra tűnt fel az előzéklapon gőzölgő, a sörényével azonos színű gané főhősünk tompora alatt.
Provokatívnak tűnhet, de mint később kiderül, ebben a történetben sem fekete-fehér (bocsánat: rózsaszín-kék) minden, nem egyszerűen a közhelyesen édeskés mesemotívumok meggyalázásáról van szó, a csillámtrágya ábrázolása is inkább olyan gesztus, mint a könyvben később is fel-felbukkanó, keresetlen, szókimondó, de ártalmatlan szójátékok-csattanók.
Lapozzunk is!
Nem állítanám, hogy remekbe, de rímekbe szedett sorokból ismerjük meg a dackorszakban rekedt egyszarvú történetét, aki kilóg a környezetéből: meglepő módon utálkozást vált ki benne a túlcsorduló cukormáz, szíve szerint egész nap a sárban dagonyázna, és rohadt almát enne keksz és vattacukor helyett. Gonoszul azt mondhatnám, hogy korához képest igencsak egészségtudatosnak bizonyul, amiért az almát választja az édesség helyett, a gyümölcs állagától most tekintsünk el. Ezen a ponton villant be egy kép a Barbie babák lágyan leomló, hullámos haját punkosra igazító gyerekekről mint archetípusról, de már le is cserélem a fogalmat a sztereotípiára, ugyanis van egy sanda gyanúm, hogy az előbbi, deviánsnak minősített cselekedet nem feltétlenül az anarchista attitűd csíráira utal, csak a fodrászmesterség iránti kíváncsiságra. (Nem magamból indulok ki, tehát tévedés lenne azt gondolni, hogy a saját személyemet mentegetem.) Koraérett egyszarvúnk aztán egy metaleptikus ugrással, vagy inkább ugratással műnemet vált, azaz elege lesz abból, hogy tágabb családi köre kizárólag rímekben hajlandó őt idomítani, és elindul Sehová a Százholdas Pagonyt invokáló Álomfölde-térképen, azaz nem a térképen, hanem a földön, de ha a Sehová is valahová vezet, akkor ez az apró képzavar már tényleg ne zavarjon minket – bocsánat, ezt nem hagyhattam ki, bár érzem, nem jövök ki jól belőle.
Ami ezután történik, az nagyjából a dadaista mozgalom (önreflektív, de ebben a könyvben minden az) meseparódiába szövése egy mégiscsak hollywoodian optimista kicsengésű happy enddel, amelynek annyi lenne a tanulsága, már ha van egyáltalán létjogosultsága ennek az avítt fogalomnak jelen esetben, hogy zsák a foltját;
Önfejenci a klasszikus mesenarratíváknak többé-kevésbé megfeleltethetően vándorútra indul, majd összetalálkozik a maga segítő állataival, akik jelen esetben a „lelki társaiként” aposztrofálhatók: egy valószínűsíthetően figyelemzavaros mosómedvével és egy flegma, talán kissé arrogáns kutyával, majd „megmentik” a toronyba zárt királylányt, HisztErikát (igen, beszélő név).
Belemehetnék mélylélektani és szociálpszichológiai szempontokba is, hogyan oldódnak meg egy szegény, közösségében helyét nem találó, kirekesztett egyszarvúcsikó problémái, de ennyire már nem szeretném nevetségessé tenni sem magam, sem a könyvet, főleg, hogy a főhős, Önfejenci nincs is kirekesztve, csak nem értik meg. De megoldja ő magának, végül is erről szól az önfejűség. Ami ez esetben nem jellemhiba, csak jellemvonás: ha eredeti közegében idegennek is érzi magát, talál magának hasonló beállítottságú barátokat, és ez is egy megoldás: nem kell kritizálni, ítélkezni, végképp nem kierőszakolni valakiből egy, a személyiségétől teljes mértékben idegen viselkedésmódot, ha más közegben kiválóan tud működni. Ebben az értelemben saját döntésekre, a problémák önálló megoldására biztathat a könyv, a fináléban pedig a „deviáns” mesefigurák a maguk rendhagyó idilljében „jól összezavarják a Meseszép Szíverdő állatait” – és
nagyon fontos, hogy a karakterek kapcsán semmiféle moralizálás nincs, sem a babarózsaszín csillámpónikat, sem a sárban dagonyázó renitenseket illetően – sokfélék vagyunk, és ez jó, és ezt igenis el lehet fogadni anélkül, hogy kognitív disszonanciába kergetnénk magunkat,
vagy vegzálnánk, gúnyolnánk másokat, és ezt a tényt akár már négy-öt éves kortól nyugodtan érdemes ízlelgetniük a gyerekeknek (természetesen a „kognitív disszonancia” kifejezés nélkül értem), a kötet nyelvi világa, vázlatos, de frappáns fordulatokat tartalmazó cselekménye alkalmas erre.
A mese összességében szellemes, szórakoztató szójátékparádé, amely ügyesen aknázza ki az egyes kellemetlen jellemvonások karikírozásának nyelvi, stilisztikai eszközökkel való ábrázolását, az utolsó oldalakra hagyott – interaktív – enumerációval megkoronázva: „Apropó, ismeritek ezeket az állatokat? Nézzétek meg őket, talán kedvet kaptok, hogy kitaláljatok olyan történeteket, amelyek velük estek meg. Tanulsággal vagy anélkül. Esetleg még újabb állatok is az eszetekbe jutnak.”
De nem gúnyol ki igazán senkit, hiszen, mint feljebb utaltam rá, maga a főszereplő sem tisztán pozitív hős, ahogy azok sem ellenfelek, akikkel nem ért egyet.
Nehezen tudok eltekinteni attól, hogy a szerző egyébként a stand up comedy és a slam poetry területén is aktív, csak már annyit kritizáltam a sztereotípiákat, hogy muszáj leszögeznem: attól még írhatna műfajilag tiszta varázsmeséket, ettől függetlenül mindkét műfaj hatása érezhető a könyvön, a grafikus életrajza pedig körülbelül olyan, mint az egész mese a besokallt egyszarvúról. (Spoiler: neki is elege lett egyszer.)
A fordítás mellett sem mehetek el, közhelyekbe bocsátkozva meg kell jegyeznem, hogy nem kis munka ezeket a szójátékokra épülő beszélő neveket úgy átültetni, hogy ne legyenek sírnivalóan ügyefogyottak, de ezt sikerült elkerülni – azon viszont, hogy mi lett volna, ha az eredeti német címben szereplő NEINhorn mintájára az unikornis szót választották volna az egyszarvú helyett, és abból alkottak volna valamit, egy darabig még el fogok töprengeni.
Nagy Márta Júlia
Marc-Uwe Kling: Az egyszarvú, aki mindenre azt mondja: nem!
Illusztráció: Astrid Henn
Scolar Kiadó, 2020
48 oldal
3475 Ft