Vissza
  • 2021.07.13
  • Nagy Gabriella Ágnes

A tranzitzóna és a kozmosz

Nagy Gabriella Ágnes kritikája Dániel András: És most elmondom, hogyan lifteztem című kötetéről.

A kortárs gyerekirodalmi szövegek esetében, főként a kisebbeknek szólókban, mivel illusztrált kötetekről van szó, nemcsak a szöveg, hanem a vizuális kapcsolatrendszer is meghatározó

Ám Dániel András könyve nem csupán a gyerekirodalmi illusztrációkkal rokonítható. Egy olyan – 1981-ben Vajda Béla és Sajdik Ferenc által elkészített és Cannes-ban díjat nyert – magyar animációs alkotással állítható párhuzamba, amelyen keresztül éppen a lift szerepét érthetjük meg. Csakhogy, miközben a Moto perpetuo nézőpontja egy felnőtté, aki kívülről szemléli a liftben elvonuló alakokat, Dániel András ötéves hőse maga lesz a liftesfiú, és bentről, a liftből látjuk a figurákat, a gyermek énközpontú látásmódjának megfelelően.

Dániel András Liftezés-07
A Paganini művére komponált Moto perpetuo képei két irányba mozogva sorjáznak a páternoszterben fel-le haladó alakokkal

Az animáció társadalmi körképet ad, élethelyzeteket látunk egyre táguló terekkel, vagy éppen szűk szobákkal, de akár a Holdra is kitekinthetünk, vagy visszaugorhatunk a görög múltba. Ez a típusú lift folyton mozgásban van, nincs ajtaja – többek között a Szalay utcai minisztériumi épület liftjét idézi. Az animációs filmben a hivatal páternoszterébe belépni szándékozó szürke öltönyös alak számára nem marad üres fülke, minden hely foglalt, mindenhol történik valami. Minden fülke lefelé és fölfelé is visz valamit vagy valakit. Így nemcsak a szürke öltönyös alak, hanem mi, nézők is végignézzük a liftben szó szerint egyszerre le-fel vonuló, a kultúra, a társadalom, a művészet, és a tudomány képeiből montázsolt jeleneteket.

Dániel András Liftezés-08

A jeleneteket, oldalakat, eseményeket összekötő szál a gyerekirodalmi kötetben is maga a helyszín, a lift és talán mellékszálon a zöldbabság, a kisfiú óvodai jele

Dániel András 2017-ben megjelent kötetének szerkezeti elveiben felismerhető a Vajda–Sajdik-animáció hatása, vizuálisan. Mind a kettő egyfajta enciklopédikus, tablószerű, kissé a valóság összefoglalásának igényével is fellépő mű – attitűdöket, viszonyokat, társadalmi helyzeteket mutatva meg. A lift egy közlekedési eszköz, egyszerű, keretes, lehatárolt tér. A lift működése önmagában is izgalmas lehet – az oldalpárok egyikén a lift belseje, másikán a gépezet látható. A liftben sok esemény is zajlik, főleg, ha tele van. Ahogyan Augé fogalmaz, a szürmodern idő eseménytelített, jellemző rá a képzeletbeli dolgok megsokasodása: a lift Dánielnél és Vajdánál is a szürmodern egyik sajátos példája lehet. A Moto Perpetuo még csak egyes elemeiben, Dániel gyerekkönyve pedig igen hangsúlyosan olyan liftet teremt, amely nem egy antropológiai térben-időben lokalizálható kultúra elemeit hozza mozgásba, hanem arra szolgál, hogy emberek és tárgyak gyors helyváltoztatását tegye lehetővé.

Egy vertikális síkon – Vajda–Sajdik animációjában egyszerre le és föl, állandó körforgásban és átkapcsolhatóságban – Dániel András könyvében kizárólag fölfelé haladunk, talán a konkrét mozgásban is utalva a mesék kötelezően felszálló ívére.

„A liftek lefelé is közlekednek, vagy nem?” Kérdezi négy alak, aki be akar szállni a tizenötödiken. „Kizárólag muszájból – válaszoltam. – Mindössze azért, hogy aztán minél előbb ismét felfelé mehessenek.”

A mesekönyvben olyannyira meghatározó a fölfelé irányuló mozgás, hogy a huszadik, legfelső emeletre fölérve a tetőteraszon át is lehet szállni a felhőtaxikba, amelyek aztán újabb távolságokba, még följebb, egy másik térbe viszik utasaikat. Ez egy olyan felülemelkedés lehetőségére utal, amely azoknak a tereknek lehet a sajátja, amelyeket istenek vagy uralkodók foglalnak el, állítja Augé.

Dániel András Liftezés-04

A felhőtaxikon azonban istenek vagy uralkodók helyett hivatalnokok, átlagemberek utaznak, ormányos furcsa lények, sőt kalap, teáskanna, gyárkémény hajóhorgonnyal, különös állatok. Aligha a mennyország rózsaszín felhői ezek: sokkal inkább valamilyen fantázia terében vagyunk, amelyet a földi világból és a képzeletből származó lények és tárgyak népesítenek be. A „nem-helyek”, amelyek fogalmát Marc Augé Michel de Certeau-tól kölcsönzi, olyan „terek”, amelyekben semmit nem lehet csinálni, senki nem érzi magát otthon bennük; ide csak megérkezni lehet, majd távozni onnan. Az ilyen hely sem identitást, sem viszonyokat, sem történetiséget nem implikál. Ezek átmeneti szállások, tranzitpontok, közlekedési hálózatok, amelyekben az ember a magányos individualizmust, a mulandóságot, a tűnékenységet tapasztalhatja meg. Persze minden elbeszélés egy utazás elbeszélése, mondja Augé, és a gyerekkorba repít vissza, a különbözővé válás legelső élményeihez. A zöldbabjellel azonosított kisfiú is valamiféle mássá válás céljával áll be liftesfiúnak. A lift mint „nem-hely” azonban éppen az identitásképzésre alkalmatlan, hiszen a „nem-hely” az identitásformálódás lehetőségét vonja meg – az önazonossághoz való jogot magát viszont nem, Tsontfogászy Kazuárd például ezért ragaszkodik hozzá, hogy ő az egyetlen, mindenki más hamisítvány, aki ezzel a névvel lép föl.

A „nem-helyek” magányos szerződéses viszonyokat hoznak létre, és akárcsak egy repülőtéren, vagy más tranzithelyeken, például szállodákban is feliratok tömkelege irányítja az arra járókat. Az ember ezeken a helyeken nem más embereken, a múlt emlékein keresztül kapcsolódik a környezethez, hanem szövegek, használati utasítások segítségével. Ezeknek előíró, tájékoztató, tiltó jellege meghatározó, és igen, Dániel András könyvében rendre végig is vonulnak; a könyv vizuális világát az ilyen típusú feliratok strukturálják.

Ahogyan a feliratok erről tájékoztatnak, a liftben számtalan dolgot nem lehet csinálni. Tilos rendetlenkedni, kezet lengetni, rezet zengetni, eget rengetni, trappolni, raccsolni és tapsolni, nassolni, pancsolni és paskolni, majszolni, hajszolni és rajzolni.

A cselekvéseken túl még a liftről mesét írni is szigorúan tilos és életveszélyes! De az épület feléhez, a 11. emelet környékére érve már szőrös állatokra gondolni vagy hajat növeszteni sem szabad – a 13. emeleten a tiltó felirat takarásba kerül. Innentől kezdve, még följebb érve, tilos furcsán nézni, gomblyukon átbújni, egymást utánozni, finnül beszélni – azaz kapcsolódni, kommunikálni. A legfelső emeleten egyenesen az áll a táblán: „a liftben feliratot elolvasni tilos”. Végül tehát „a tilos is tilos ám”, ahogyan Zalán Tibor verséből ismerjük.

Dániel András Liftezés-05

A tiltások tiltásához eljutva, a legfelső emeleten azt olvassuk, hogy „kiskalap a hosszú élet titka”, azaz metonimikusan értve a kiskalapúak, azaz kisfejűek, kisagyúak stb. hosszabb életre számíthatnak. Átfogalmazva: a csúcsra jutás, a felfelé haladás, a hosszú élet nem feltétlenül függ össze a gondolkodással. Ugyanakkor a liftben utazó kiskalapos alak akár a Vajda–Sajdik-animáció főhősének alakjára is utal – aki szürke öltönyében, szürke kalapjában jár kel, nézelődik a páternoszter előtt – és könnyedén csatlakozhatna a kiskalaposok világtalálkozójához. Innen nézve a kiskalaposok a megrekedt, tehetetlen, szemlélődő, kiszolgáltatott hivatalnokok alteregói. Ugyan a Moto perpetuo főhőse végül nem száll be a megüresednek a fülkékbe, egyszerűen odébbáll, lemondva arról, hogy bárhova is eljusson.

A Moto Perpetuo képkockáit szinte egyenként lehetne értelmezni, hiszen tele van utalásokkal, gegekkel, ironikus képekkel, aktuálpolitikai vonatkozásokkal

Dániel András is szélesre tárja a képek sorával a jelentések mezejét, és talán egy univerzális, vagy arra utaló kozmológiát akar felépíteni. A böngészőjellegű oldalak szemrevételezéséhez idő szükséges, a piktogramszerű apró ablakok, képek végiggondolása szórakoztató eredményre vezet abból a szempontból, ahogyan a világot a kis, egymás mellett sorjázó ablakokban ábrázolja. Ugyanis, bár a lift az épület belsejében halad, időnként kívülről is látjuk a húszemeletnyi házat, de a várost is.

A lift a Le Pattant nevű hotelben közlekedik, ez a mesekönyvben felrajzolt világ egy olyan „nem-hely”, ami tényleg az utópia ellentéte: létezik, ugyanakkor nem foglal magába organikus társadalmat, nem ad teret közösségek formálódásának.

Ezért találhatunk olyan képkockákat rajta, amelyeken csak felirat szerepel: „nem tudom, itt vagyok-e”, máshol „tűnés az ablakomból”, „elmentem”, vagy egy vécén trónoló alak látható letolt gatyával, egy kinyitott bőröndben üldögélő, szívószállal rózsaszín italt iszogató magányos macska, egy félbevágott állat, két lábon járó hal és még sorolhatnánk.

Dániel András Liftezés-02

Azt, hogy a könyvet a lifttematika felől kell olvasnunk, nemcsak a cím jelzi, hanem az a tény is, hogy az olvasáshoz el kell fordítanunk a kiadványt, és a lapozásnál mintegy mindig egy-egy emelettel feljebb jutva haladunk mi is a könyvben, ha megfordítjuk a kötetet, és szó szerint felfele lapozunk.

Dániel András esetében a szürrealizmus és groteszk mellett érzékelhető a szürmodern megjelenése – a helyeket látványossággá változtatja, állandóan feliratokat találunk, a térkezelés nem törekszik semmilyen organikus tér megteremtésére, nem jön létre semmilyen valódi közösség.

Ezek a helyek nem rendeződnek rendszerbe, csak belépni lehet beléjük, aztán meg kilépni. A bennük tartózkodó alakok esetleges közössége pedig nem formálhat összefüggő történetet. A liftben az állandó belépést és kilépést látjuk, de ez a járkálás a könyvtárgyhoz való viszonyban is megjelent már az előző, A könyv, amibe bement egy óriás című kötetben – Ozi, az óriás Kuszakeszin még egy archaikus falusi közeget idéző térben járkál, a szállodai lift viszont nem hordozza az antropológiai helyek jegyeit.  Ahogyan Révész Emese megjegyezte, az olvasó szabadon kóborolhat a látvány és olvasmány szövevényében.

Dániel András Liftezés-03

A liftezés tematikájának központba helyezésével a könyv egy sajátos közlekedési eszközön keresztül mutatja meg a gyerekeknek a mai világ tér- és társadalomszerveződését, az emberek viszonyulását egymáshoz, az identitáskérdések zavarát, sőt felszámolódását

Ehhez azonban még vizuálisan hozzáilleszti a mélyben rejlő (lift)gépezet látványát, de egy hosszabb mesét is, egy történetet. Ez a történet elmond valamit a zöldbabokról, hiszen ha már belekerült a könyvbe, a szokatlan óvodai jel magyarázatra szorul. Látszólag ezért kell megismerkedni a zöldbabcsaláddal egy külön történetben.

Tulajdonképpen emiatt ebben a kötetben szinte két könyvet, de legalábbis két történetet találhatunk, amelyek viszonylag különállónak tűnnek, és a fókuszuk is eltérő kérdésekre irányul:

az egyik egy masszívan vizuális, jóformán cselekmény nélküli szöveg a „nem-helyről”, a másik egy alapvetően textuális meghatározottságú, szójátékokkal teli, kozmikus igényű családi mese. Amikor megakad a lift, és zárlat áll be, az utasok unaloműzőként, beékelt történetként hallgathatják meg a zöldbab meséjét – ahogyan a mesemondásnak is ismerjük ezt a szórakoztató, unaloműző funkcióját. A zöldbabapuka egy használtfém-újrahasznosító üzemben dolgozik – és nem benne lakik egy konzervdobozban, ahogyan azt várnánk egy rendes zöldbabtól –, eközben különféle tárgyakat gyűjtöget a lányának. Egyszer valami furcsa tárggyal állít haza. A zöldbab kislány aznap este álmodni kezd szépen gondozott kertekben henyélő zöldbabokról. Az egyik kertben található egy olyan növény, melynek illata mindenféle betegségre jó. Mivel nagyhatású gyógyító erővel rendelkezik, a trupurbiavirág (amelynek a magja különben pont olyan, mint az a valami, amit Apa hazahozott) tiszteletére szobrot állítanak, és ünnepségeket rendeznek körülötte, azaz egy antropológiai teret alakítanak ki. Az álom megfejtésekor aztán a szülők elmondják a kis zöldbablánynak, hogy az álma valós. Az álombeli trupurbiavirág és ők maguk is egy messzi bolygóról származnak.

Dániel András Liftezés-06
 

A zöldbabokról szóló fantázia szülte eredetmese egyszerre álomszerű, valószerűtlen, és képtelenség is

Ahogy ezt a lift egyik utasa felháborodottan megjegyzi. Az antropológiai tér kozmikussá növesztett működése a lift „nem-hely”-ként működő terében lévők számára már nemigen hihető, de nem is értelmezhető. Dániel András kötetét végiglapozva ennek a két mesének, az elbeszélt mesének és a vizuálisan megmutatott mesének az ütközése tűnik föl.

A valószerűtlen hősök álomszerű, tekervényes meséje a származás megtalálásáról és az elvágyódásról, valamint a gépekkel, egy kaptafára készült emberekkel és terekkel megrakott világban zajló, saját kis taxikabinokban beteljesülő emelkedés a nem kevésbé valószerűtlen lények és tárgyak között a komplex értelmezhetőség, a kommunikációs módok és a térhasználat mentén állíthatók szembe egymással.

A taxifelhőn ülő taxisofőr és a zöldbabjelű párnát szorongató gyerek záróképe az utolsó oldalakon mégis azt sugallja, elképzelhető a két világ vagy tér érintkezése.

Dániel András Liftezés-01

A könyv végén a kisfiú a felhőtaxin visszarepül az óvoda fölé, és megerősíti azt a lehetőséget, hogy mindez, amit a könyvben olvastunk, láttunk, csak egy álom volt

Akár álomként értjük a történetet, akár a fantázia szüleményeként, akár olyan mesének akarjuk felfogni, amely a térhasználat két eltérő módjáról beszél, a kötet számtalan megközelítési módot ajánl fel, és meghív arra, hogy vissza-visszatérhessünk hozzá, újra végigutazzunk a könyvben a kötetbeli lifttel. De tágabb kontextusban feltehetünk olyan kérdéseket is, hogyan képes-e ez a kötet összekapcsolni a „nem-helyeket” és az antropológiai tereket. Ráadásul maga a könyv is egyfajta „nem-hellyé” válik, amely már nem feltétlenül alkalmas az identitás megszilárdítására, a viszonyok alakítására vagy a történetiség reprezentációjára. Össze tud-e fonódni benne a régi és az új? Felismerjük-e, hogy a közlekedési eszközök, a tranzitzónák, a „nem-helyek” akár ugyanabba a kozmikus távlatba képesek röpíteni, mint mondjuk a mesék? Egyáltalán milyen hely a könyv? Milyen identitást formál? Milyen közösségeket? Milyen helyekre röpít?

 

Nagy Gabriella Ágnes

 

Dániel András: És most elmondom, hogyan LIFTEZTEM

Pagony Kiadó, 2017

64 oldal

3990 Ft

további Kritikák

Egy rakéta megszelídítése

André Ferenc kritikája Tóbiás Krisztián A mikulás rakétája című könyvéről.

Tovább
Akkor ez tényleg forradalom?

Mizsur Dániel Kiss Judit Ágnes kötetét ajánlja.

Tovább
Betűbirodalom lakói

Pataki Mónika Lilla kritikája Révész Emese könyvéről.

Tovább