Vannak dolgok, amikről nehéz beszélni
Főleg gyerekeknek. Szerencsére ilyen esetben segítségül hívhatjuk például a mesét – már amennyiben szükséges. Néhány történés olyannyira az életünk része, hogy bármennyire is óvnánk tőle a legkisebbeket, elkerülhetetlenül szembe fog találkozni vele. A gyerekirodalomban egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a tabutémákkal foglalkozó könyvek, melyek például a kirekesztésről, szeretteink elvesztéséről vagy éppen az alkoholizmusról szólnak.
A holokauszt azonban nem tartozik szorosan ebbe a kategóriába, noha a tolerancia területét erőteljesen érinti. Természetesen a holokausztot az irodalom berkein belül (is) már sokan, sokféleképpen feldolgozták – elsősorban felnőttek számára. E közismert alkotásokon túl (mint Kertész Imre regénye, a Sorstalanság, vagy az Anne Frank naplója) azonban az ifjúsági irodalomban is találhatunk olvasmányokat ebben a témában: Lois Lowry Számláld meg a csillagokat című könyve még 1989-ben jelent meg, de a 2000-es években is születtek a holokauszthoz kapcsolódó írások, például John Boyne-tól A csíkos pizsamás fiú (2006), Monica Hessétől A kék kabátos lány (2016), melyek a tizennégy éven felülieket szólítják meg. Magyar szerzőtől pedig (talán elsőként) 2018-ban jelent meg Igaz Dóra Egy fiú a csapatból című kötete, mely még az ennél is fiatalabb olvasókat, a tíz–tizennégy éves korosztályt célozza.
Elsősorban éppen a témája miatt keltette fel az érdeklődésemet Tamar Meir könyve, a Francesco Tirelli fagylaltozója
A rövid leírás szerint ugyanis a második világháború alatti időszakról szól, ráadásul igaz történetet mesél el a holokausztról, s mindezt nyolc–tizenkét éves gyermekek számára.
Hogyan lehet mesét írni gyerekeknek arról a valóságról, amit felnőttként is inkább rémálomnak tartunk? S kell-e egyáltalán? Ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem, s mivel a másodikra egyszerű a válaszom (nem kell, de lehet, hiszen akadhat olyan élethelyzet, melyben segítséget nyújthat az erről való beszélgetés, s amelynek kiindulópontja talán épp ez a mese lehet), főképp az első kérdést igyekszem alább körüljárni.
A népmesék is sokszor kínálnak segítséget a hétköznapokban felmerülő nehéz helyzetekben. A máig sok helyütt tabunak számító témák könnyedén bontakoznak ki a szimbólumok világában, vagy testesülnek meg egy-egy mesei alakban – például az elmúlással kapcsolatos mesékben a halál gyakran manifesztálódik megtéveszthető, alkudozásra hajlamos kaszás képében. Ám az olyan történetet, amely egy egykor élt személynek kíván emléket állítani, jóval több minden kötheti a realitás talajához, így Tamar Meir könyve is másfelől közelíti meg a problémát. A téma érzékenységét növeli, hogy az a bizonyos személy, akiről e könyv szól, egy olyan közelmúltbeli tragikus esemény áldozata, amely még napjainkban is feldolgozatlan traumaként kísérti sokak életét.
A realitáshoz kapcsolódik a könyv utolsó lapjain fellelhető rövid szómagyarázat, ahol az olyan kifejezések, mint a hanuka és a hanukia részletes (sokkal inkább felnőttnek szóló) leírását olvashatjuk, a szövegben megjelenő „zsidó” szó viszont már nem kapott helyet.
Tekintve, hogy a második világháborúval a tankönyvek csak az általános iskola utolsó éveiben foglalkoznak, a fiatalabb korosztály ismeretanyagából talán hiányzik az a szó mögött húzódó jelentéstartalom, ami megadja ennek a mondatnak a súlyát: „Ők zsidók voltak […]”
(Arról nem beszélve, hogy a történelemórákon – idő hiányában – elsősorban a politikai-gazdasági háttérre helyezik a hangsúlyt, a holokausztról többnyire csak adatok formájában esik szó. Jóllehet ez önmagában is elég megdöbbentő, az irodalmi alkotások azért mélyebb betekintést engednek a számok mögé, így az ifjúsági irodalomban véleményem szerint helye van, helye kell, hogy legyen ennek a szegmensnek.)
A kijelentés így önmagában egy kisiskolás fejében nem indítja el azokat az asszociációkat, amelyek által érthetővé válna a helyzet, ami miatt bujkálni kell, és hogy a rejtegetés mennyire veszélyes cselekedet. Emiatt Francesco Tirelli hősiessége sem igazán rajzolódik ki, holott az ajánló szerint épp ez lett volna a cél, a fagylaltos bátor tetteinek emléket állítani.
Itt a szöveg két mondatra szorítkozva igyekszik felvázolni a helyzetet: „Ők zsidók voltak, és Magyarországon, ugyanúgy, mint a szomszédos Németországban, nem akarták őket többé, annak ellenére, hogy ők nem harcoltak senki ellen sem, és nem ártottak senkinek.” Ám ez a didaktikus magyarázat egy történelmi ismereteket nélkülöző befogadó esetében kevés, sőt kimondottan frusztráló lehet, hisz arra, hogy miért üldöznek valakit, aki nem tett semmit, nem kapunk választ. Ugyanez a pár sor viszont már sok, amennyiben ismerjük a második világháború erre vonatkozó történéseit. A másik mondatnál a meg nem értés által okozott szorongás fokozódik. Barátai figyelmeztették Tirellit, hogy miért veszélyes a terve, ám az ok továbbra is csak nagyon homályosan dereng: „Ez nagyon veszélyes, nem éri meg, ők nem közülünk valók, és egyáltalán nem tartoznak ide.”
A könyv Francesco Tirelli előtt tiszteleg, de sajnos nem válik igazán mesévé
A történet fő konfliktusa a hanukia hiányában testesül meg, a fagylaltozó raktárában bujkáló zsidó családok nélkülözni kényszerülnek a hanuka ünnepéhez elengedhetetlen gyertyatartót, s ezt a problémát a főhős kisfiú találékonyan megoldja. Magával a konfliktussal bármely gyermekolvasó – a zsidó vallási szokások ismerete nélkül is – könnyedén azonosulhat, hiszen jól értelmezhető párhuzamot vonhat a feldíszített fa nélküli karácsonnyal, viszont ennek miértje, a tulajdonképpeni lényeg, nem válik tisztává előttük. Szenvedésük egy fél gondolatra korlátozódik („[Péter] ránézett a sütőformára, és a csokoládé kellemes illatát érezte. Szinte a nyelvén érezte az ízét. Olyan régen nem evett már csokoládét […]”, ezt leszámítva „az üzletben az emberek biztonságban voltak”, míg kint havazott, és tombolt a háború.
A mese elbírt volna ennél több bonyodalmat, ráadásul az alaposan kutatott életrajz alapján a valóságban sokkal több veszélyt rejtett Tirelli élete: egy alkalommal például egy zsidó gyermekkel és annak édesapjával együtt igazoltatták a katonák, s ő a védelmük érdekében azt hazudta, olasz honfitársaival sétál az utcán.
Nyilván egy mesétől – még ha az valós alapokon nyugszik is – nem várható el tökéletes életrajzi pontosság, ám ez a jelenet amellett, hogy izgalmat csempészhetett volna a cselekménybe, a fent említett megértést is segített volna elmélyíteni, vagy legalábbis a helyzet súlyosságát, Tirelli hősiességét kiemelni.
A történet viszont nem merészkedik ilyen mélységekbe, épphogy csak megpiszkálja kicsit a felszínt, ami a fiatalabb olvasók kíváncsiságát nem feltétlenül elégíti ki, a kiskamaszoknak pedig talán elég lett volna egy kevésbé didaktikus, árnyalt utalás a zsidóüldözésre.
(Hogy mennyire erőtlenül jelenik meg a történetben a második világháború és a veszélyhelyzet, arra jó példa, hogy – az ajánlott korcsoport határát alulról súroló – hétéves gyermekem később csupán arra emlékezett, a tél miatt kellett elrejtőzniük az embereknek a fagylaltozó raktárhelyiségében. Hallgatóságom másik fele viszont – a maga öt évével – igen nagy lelkesedést mutatott a fagylalttal kapcsolatos részletek iránt.)
A címben megjelenő fagylaltozóról kisebb korosztálynak szóló mesére asszociáltam, s ezt az előfelvetést tovább erősítette a könyv megjelenése
A szöveg, bár a megszokott nagyságú betűkkel szedett, elenyésző az oldal méretéhez képest. Formája első ránézésre a verses meséket juttatja eszünkbe, de szó sincs erről. Az egész oldalt kitöltő illusztráció (ami a könyv minden oldalán túlsúlyban van a szöveghez képest) nem bíz sok mindent a fantáziára, a részletgazdag rajzok körülölelik és pontosan követik a szöveget, ami szintén a kisebbeknek szóló könyvekre jellemző: segíti a hallottak megértését, a böngészés pedig fenntartja az esetleg elkalandozó figyelmet is.
Az izraeli születésű illusztrátor, Yael Albert kellemes, visszafogott pasztell árnyalatokat használ, ami jól illik a történet (és a fagylalt) finomságához, s a színvilág nem ijesztően, mégis kellő nyomatékkal vált a vidámabb, világosabb színekről a háború megjelenésekor sötétebbekre.
A kötet első felében a „fagyiszínek” dominálnak, majd a világos, megnyugtató hangulatot kékes árnyalatok váltják fel, s a boldog befejezésig ezek fognak dominálni. A bujdosás idején ez a kék árnyalat válik még mélyebbé. Francesco Tirelli akciója az egyetlen, ami fekete alapon fehér betűkkel jelenik meg, s az ő alakja körül látható még egy alkalommal a fekete háttér, ami cseppet sem erőszakosan, de kiemeli a jelentőségét. Az ábrázolt alakok, a környezet egyébként mind kedves, barátságos.
A mese során nagyrészt a gyermeki nézőpont érvényesül
Előbb Tirellié, majd Péteré. Ennek megfelelően a nyelvezet is egyszerű, sok ismétléssel, könnyen érthető mondatokkal.
Az egyszerű nyelvezet elvesz a történet éléből, a tőmondatok tömören és gyengé(de)n festik le a változásokat, amelyek a háború borzalmainak köszönhetők.
„Budapest is megváltozott. Az emberek szomorúak lettek. Háború volt, és mindenki nagyon félt. Nem volt kedvük fagylaltot venni.” Sajnos elfedve ezzel azt is, hogy a bujdosók az életüket féltik, s hogy Tirelli a sajátját kockáztatja mások megmentéséért. („Olasz vagyok. Nincs félnivalóm. Engem szeretnek itt” – mondja).
Ez a „finomkodás” persze érthető, ha abból az aspektusból tekintünk a szövegre, hogy egy valós, megtörtént, borzalmas eseményt kíván elmesélni egy nyolc–tizenkét év közötti gyereknek, akinek feltehetően nincsenek előismeretei a második világháborúval kapcsolatban. Ugyanakkor ez a korosztály jóval több izgalomra, kalandra vágyik, függetlenül attól, hogy az olvasott történet fiktív, vagy valós alapokon nyugszik-e.
A kerettörténet követi Francesco Tirelli útját, aki Olaszországból költözik Budapestre, hogy álmát valóra váltva itt fagylaltozót nyisson
Megismerkedik Péterrel, a zsidó származású kisfiúval, aki hozzá hasonlóan roppant mód szereti a fagylaltot, s akit – több más családdal egyetemben – védelmébe vesz a második világháború alatt. A fagylalt köré rajzolt két életút párhuzama bájos, ellentéte viszont meglehetősen szomorú, hiszen míg Tirelli esetében egy álom válik valóra a fagylaltozó megnyitásával, ugyanez a fagylaltozó Péter esetében a szabadság elvesztését jelenti. Ez a körforgás ugyanakkor finoman szimbolizálja a származástól független egyenlőséget: az olasz cukrász és a zsidó gyermek vágya, célja hasonló, nincs különbség közöttük. (Francesco édesanyja így korholja fiát, amiért rajongva szereti a fagylaltot: „A végén még fagylaltozó nő a hasadban.” Péteré pedig azzal, hogy „[a] végén még beköltözöl egy fagylaltozóba.” S ezekre a két kisfiú reakciója is ugyanaz.)
A fagylaltimádó kisfiútól indulva egészen odáig követjük az eseményeket, mikor az egykor a fagylaltozóban bujkáló Péter már dédunokáival indul fagylaltot enni – s ezen a szálon fonódik egybe a mese és a valóság. Az utószóból többek között az is kiderül, hogy Tamar Meir a kötetben szereplő Péter menye. A Francesco Tirelli fagylaltozója egyébként a hatgyermekes írónő első gyerekkönyve, melynek sikerét bizonyítja, hogy hazájában, Izraelben, már a megjelenése évében (2017) két elismerésben részesült: megkapta a Yad Vashem- és a Devorah Omer-díjakat (Devorah Omert jelentős héber gyerekirodalmi szerzőként tartják számon). Könyvét azóta – a magyaron kívül – olasz, cseh és orosz nyelvre is lefordították, s már készül az angol szöveg. (A magyar fordítást egyébként többen végezték, ám ez a stílus egységességén nem érződik.)
A fagylalt még egy izgalmas kettős utalást is tartogat – bár inkább a felnőtt olvasónak. Francesco és Péter egyformán válaszol a fagyiárus kérdésére, mely egyrészt Tirelli szemléletét, az egyenlőséget mutatja (minden fagylalt finom, annak ellenére, hogy különböző ízűek), másrészt érezni benne a keserű utalást arra vonatkozóan is, hogy a háború idején válogatás nélkül hurcolták el a zsidókat a munkatáborokba, nem számított, hogy férfi vagy nő, idős vagy fiatal, felnőtt vagy gyermek az áldozat.
„– Diósat vagy citromosat? Epreset vagy fahéjasat? Csokoládésat vagy lekvárosat?
– A sorrend nem számít.”
Pataki Mónika Lilla
Tamar Meir: Francesco Tirelli fagylaltozója