Nina Nordal Rønne neve hazánkban még valószínűleg nem cseng ismerősen
Norvégiában viszont annál inkább, hiszen mielőtt az alkotó szabadúszóvá vált, a legnépszerűbb norvég lapok, az Aftenposten és a Dagbladet illusztrátora volt.
Rajzolni és írni ugyanazzal a ceruzával lehet
Rønne az egyetemi évei alatt eszmetörténetet tanult, ám mint a vele készült interjúból kiderül, egész életében vonzódott a művészetekhez: már gyerekként kis könyveket hajtogatott, melyeket azután ő rajzolt és írt meg. Rønne úgy véli, a szövegírás és a rajzolás folyamata erősen kötődik egymáshoz, hiszen, ahogy ő fogalmaz: „mindkettőre ugyanaz a ceruza használható”. Amikor ráébredt, mennyire fontos ez a számára, új utakon indult el, és animáció szakon folytatta a tanulmányait. Norvégiában 2017 decemberében a hónap illusztrátorának választották.
Ennek tükrében nem meglepő, hogy műveit a szerző saját maga illusztrálja, és nem is akárhogyan. Munkáiban a különféle képzőművészeti ágakat ötvözi.
Ilyen előző – s egyben első – gyerekkönyve a 2014-ben napvilágot látott Tiloversmari is, ahol a papírmasé figurák készítése közben kimaradt papírdarabok válnak Rønne meséjének hősévé. (A Tiloversmarit magyarul körülbelül „maradék-Marinak” fordíthatnánk, angolul a Leftover-Ella címet kapta, de svéd, belga és perzsa fordításban is megjelent, így reméljük, hamarosan magyarul is olvasható lesz.) Ennél a kötetnél papírral, a Szürkénél (Grå, Magikon, 2017) pedig különböző ecsetekkel és festékkel dolgozott. Rønne honlapján egyéb munkáiba is betekintést nyerhetünk: a Katt på karneval (Macska a farsangon) címet viselő, iPad-ra szánt interaktív képeskönyv a gyerekközönséget, míg az angol nyelvű, e-bookon olvasható The Diary of a Lost Apple (Egy elveszett alma naplója) versei a felnőtteket szólítják meg.
Norvég mese magyarul
A Szürke fordítását Piróth Attilának köszönhetjük, aki angol és francia nyelvű szövegeket ültet át magyarra, így olyan gyerekkönyveket jegyez többek között, mint Davide Cali A medve és a kardja, Joar Tiberg Szia, Félelem!, Lauren Child Clarice Bean, ne nézz oda! vagy Géraldine Elschner Kis Nun, a kék víziló című művei.
Piróth a magyar változatban – az eredeti norvég szöveg egyszerű nyelvezetének megőrzése mellett – választékos kifejezéseket használ („bárcsak olyan volnék”, vagy „tudomást sem vettek rólam”), a szöveg mégsem kelt művi hatást. Jól érzékelteti a tiszta, ártatlan gyermeki hangot.
A másodlagos elsődlegessége
Míg a Tiloversmariban az egyenesen szemétnek vélt papírhulladék és más hétköznapi tárgyak (például az olló és a ragasztó) elevenedtek meg a lapokon, addig a Szürkében a mindennapokból szintén jól ismert, ám általában csak másodlagosként megjelenő színeket keltette életre a szerző.
A kötet zárt világában nem is szerepel a színeken kívül más – csupán a kövek, melyeket főhősünk, Szürke gyűjt. A cselekmény végtelenül egyszerű: Szürke magányosan gyűjti szebbnél szebb kavicsait, és nagyon szeretne csatlakozni, mi több, hasonlítani a vidáman játszadozó színekhez, ám Piros, Sárga és Kék kinevetik, sőt, Sárga még a legkevesebb kövét is elveszi tőle. Szürke szomorú, ám jön néhány más szín, Barna, Zöld, Lila és Narancs, akik a segítségére sietnek. A keresés során Szürke barátokra lel, s végül Sárga is szánja-bánja a tettét.
Összebarátkozhatunk?
A szöveg is egyszerű, rövid mondatokkal írja le az eseményeket, nincsenek leíró és magyarázó részek, sem kötelezően levonandó tanulság. Mondanivaló viszont annál több:
Rønne mesél nekünk a kirekesztésről, a gúnyolódásról, az önbizalom hiányáról, de az önzetlenségről, a lelkiismeretről és a megbocsátásról is.
A kötetet négyéves kortól ajánlják: a korosztályi jellemzők nem csupán a külsőségekben és a szöveg formai sajátosságaiban jelennek meg, hanem magában a tartalomban is. A könyv lapjainak döntő hányadát képek teszik ki, a színek szétmaszatolódnak a fehér alapon, s itt-ott különféle formákat öltenek háttér gyanánt, melyből a szereplők csak testükkel, arcukkal emelkednek ki. A dupla oldalak bal felső részén pár mondat mesél az olvasónak, mely Szürke nézőpontját mutatja be, őszinte gyermeki látásmóddal.
A szövegben a sok ismétlés, felsorolás költőivé, mondókaszerűvé teszi a mesét, és nem csupán a könnyebb megértést szolgálja, de Szürke magányát, szomorúságát és az elveszett kincs utáni kutatás fontosságát is nyomatékossá teszik.
A zsebbe rejtett kavicsok miatti hideg, végül pedig Barna meleg keze negatív–pozitív pólusú keretet ad a mesének
Maga a cselekmény is a kisóvodás kort idézi: nem csupán a kövekkel való játék, de a felmerülő gondok, és azok megoldásaiis jellemzők ebben az életszakaszban. Örök barátságok születhetnek és bomolhatnak fel egyetlen pillanat leforgása alatt, hogy aztán egy egyszerű bocsánatkéréssel újra visszaálljon a boldog békeidő. A négyéves gyermek világképe még egocentrikus, társas szocializációja kialakulóban van, de egyre nő az igénye a kortársakkal való kapcsolatra. A jelenben él, közelmúltbeli sérelmei nem befolyásolják a közeljövőben létrejövő barátság lehetőségét. Nem haragtartó, mintha a tüskék nem hatolnának át a védőburkán, s így nem is mérgezik, bosszúra ösztökélve.
Az irigység színe
Szürke más, mint a többi szín, csendes, visszahúzódó alkat, ezzel együtt ő is különleges.
Szeretne tartozni valahová, elfogadásra vágyik, ezért hasonlítani kíván a többiekhez. A közösség persze nem homogén, minden egyede más jellem, mindenkinek megvannak az adott személyiségjegyei.
Ezeket Rønne részben a már ismert sztereotípiákkal, színekhez köthető érzelmekkel azonosítja, de egyáltalán nincs erre kiélezve: amit láttatni akar, az valójában az egyediség. Így például Piros bátor, Kék szép, Sárga vicces, néhány szín, Zöld, Narancs és Lila segítőkész, míg a meleg árnyalatú Barna a kedvességéről tesz tanúbizonyságot. Szürkét pedig éppen a szürkesége miatt közösítik ki, játékát unalmasnak bélyegezve. (Érdekes, hogy a sárgát az irigységhez társítjuk, s ezt önkéntelenül kapcsolatba hozhatjuk Sárgával; de azt se feledjük, hogy a zöld a féltékenység színe, Rønne meséjében viszont Zöld segítő szándékú. Rønne nem osztályoz, az ellenséges és a segítő csapatba is változatos színeket helyez, ezzel is érzékeltetve, hogy nem csoportokra, hanem az egyén problémájára fókuszál.
Mesélő képek
A szöveg önmagában is megállja a helyét, hiszen az olyan végtelenül naiv kijelentések mögött, mint a „Bárcsak olyan volnék, mint Piros!”, érezhetjük mindazt, amit fent említettem: a félszegséget, a kapcsolatokra való igényt és a személyiségek közti különbségeket. Emellett pusztán az illusztráció is jól mutatna silent bookként: a hangsúlyos színek, a különböző festési technikák kísérő sorok nélkül is világosan elmesélik a nézőnek a történetet. Ugyanakkor a képek többlettartalommal is bírnak: az eltulajdonított kő keresése során a háttérben megbúvó sárga „pacsmagok” a negatív fényben feltűnő Sárgáról is sok mindent elárulnak. Például azt, hogy tettét nem feltétlenül ártó szándék vezérelte, talán csak viccnek, játéknak szánta a kő elvételét.
Felmerül a kérdés, hogy egymás ugratása során mi az a határ, ameddig elmehetünk. Szürke introvertált személyiségének ez a móka inkább bántó volt, míg, mondjuk, Pirosról könnyen feltételezhetjük, hogy élvezné a játékot, és vidám fogócskába kezdene Sárgával.
Technika és tematika
A kötet egésze részt vesz az illusztráció, illetve a szöveg játékában: az illusztrációs technika egyben a tematika része is, hiszen a mesében a könyv lapjaira festett színek a főszereplők.
A képek a gyerekkéz munkáját imitálják, ami hitelesíti az egyes szám első személyű elbeszélést. A címoldalon ecsetvonások suhannak keresztül, mintha a szerző próbálgatásai lennének, s ezzel olyan természetessé teszik magát a könyvtárgyat, mintha azt mondaná: nincs ebben semmi különleges, a mese a mindennapjainkról szól, ahogy a művészet is az életünk része. A belső borítót pedig mintha nem ecsettel, hanem a festékek anyagával, a festészeti technikákkal éppen csak ismerkedő gyermek alkotta volna. Elöl viszonylag nagy térközökkel helyezkednek el a foltok, melyek közt a szürke dominál, s csak elvétve jelenik meg egy-egy másik árnyalat, míg hátul minden szín együtt pompázik, sokkal tömörebben, közelebb kerülve egymáshoz.
Maga a cím kettősséget tükröz: a szürke szó jelentése ellentétben áll azzal, amit valójában látunk, azaz a színes S Z Ü R K E karakterekkel. Sokatmondó a háttereken megjelenő színkavalkád is: előre sejteti a végkifejletet, miszerint minden szín egyaránt fontos, egyformán helye van a világban.
Csíkos, pöttyös és furcsa szürke
Nem utolsósorban megfigyelhetjük, milyen tökéletes összhangban áll az események láncolatát elindító kő motívuma a kötet által sugallt mondanivalóval.
Az első ránézésre unalmasnak, egyhangúnak és szürkének látszó kövek valójában cseppet sem azok: közelebbről szemlélve őket megismerhetjük, milyen mintázatot rótt rájuk a teremtő erő, találunk csíkos, pöttyös és egészen furcsa kavicsokat is, két egyformát azonban biztosan nem.
A sorok mögött nem csupán a legendás északi természetszeretet húzódik meg, hanem az a sokszor hangsúlyozott, mégsem eléggé szem előtt tartott tény, hogy minden teremtett lény a világon különleges, egyszeri és megismételhetetlen, és hogy ennek elfogadása teremti meg életünkben a harmóniát.
A kő emellett egyszerű jelképe annak is, ami a gyermek számára fontos, márpedig a kíváncsi gyermek számára minden az: így képes felfedezni az apró csodákat, meglátni a kincset a kőben, amit a felnőtt legtöbbször (sajnos már) nem ért. Hogy mennyit jelentett Szürkének a gyűjteménye, arról tanúskodik a zsebe, amelyben a fázós kezét is melegíthetné, ő mégis a szerzeményeit teszi oda. Kedves, gyermekien őszinte párhuzam, ahogyan később Barna kezét is a zsebe melegségéhez hasonlítja, amivel nemcsak a színhez kapcsolt személyiségjegyet, hanem Szürke hozzá fűződő érzéseit is kifejezi.
Rønne kifinomult érzékenységgel nyúl azokhoz a témákhoz, melyek a hétköznapjaink legkevésbé feltűnő, szinte láthatatlan dolgait járják körül. Perspektívája erre a láthatatlanra világít rá, s teszi ezt úgy, hogy sorai közt feldereng az emberiség és a természet iránt tanúsított tisztelete, szeretete is.
Pataki Mónika Lilla
Nina Nordal Rønne: Szürke
Fordító: Piróth Attila
Csimota Könyvkiadó, 2021
32 oldal
2990 Ft