A meseterápia gazdag kincsesházának képviselői között van, aki a hagyományos narratívákat használja fel az egyéni fejlesztésre, mint például Boldizsár Ildikó, más modern változatokat alkot, mint Szecsődi Tamás Leó. Az előbbi előnye az évszázadok alatt letisztult formák mellett a tudatalatti világának szervesen működő jelképes ábrázolása, míg az utóbbi látszólag könnyebben formálható a jelenkori környezethez vagy épp az egyéni igényekhez.
Ha valaki próbálta már, tudja, hogy a mese azért nehéz műfaj, mert amennyire kapaszkodót biztosítanak az alapsémák – melyeket Propp tudományosan is rendszerezett –, ugyanannyira korlátozzák is a kreativitást, a lendületet, ráadásul új jelképeket alkotni különösen nagy kihívás. Segítő célzatú mesegyűjtemény összeállításához komoly utánajárás és széles körű tájékozottság szükséges. Terápiás meséket kitalálni viszont olyan mesterségbeli tudást, fantáziát és titkos sugallatokat igényel, amelyeket ritkán tapasztalunk egyszerre.
A Táguló világom – Mesés iránytű a világhoz gyerekeknek alcíme alapján vakmerő vállalkozás. A világ akkora lett a szinte azonnal hozzáférhető adatjellegű ismeretekkel, hogy egy 43 mesét tartalmazó 272 oldalas könyv csak elnagyolt térképvázlatot ajánlhat fel. Az egyszerre érvényesnek tekintett világnézetek pluralitása nem segít az iránymutatásban, ahogy a történeteket követő, inkább pedagógiai segédanyagként olvasandó rövid szövegek sem mindig. Egyértelműen elkülönülnek a szövegektől, kisebb méretben és dőlt betűvel, ráadásként még színes virágokkal keretezve, de nem egyértelmű, hogy kinek szólnak. A szöveg formailag ugyan a gyerekeket szólítja meg, de az sem világos, hány éveseket. Többször vállalkozik kézenfekvő fogalmak magyarázatára – „Ezt nevezzük önzésnek” (132) –, máshol azonban a felnőtté válás nehéz folyamatára hivatkozik a szerző.
A magyarázó segédszövegek világnézetileg sem foglalnak nyíltan állást. Olykor – különösen a harmadik részben – egyértelműen a hagyományos zsidó-keresztény értékrend hallatszik ki, de nagyon óvatos megfogalmazásban. Néhol kérdéssel kerülik az állásfoglalást, vagy véleményként tálalják a harmadik, transzcendenciáról szóló részben: „Szerinted is létezik egy másik, tökéletesebb világ a miénknél, ami a lelkek otthona?” (220); „Úgy érzem, létezik valaki, aki ezt a hatalmas teret betölti… jelenlétével” (196). Ezek a típusú kérdések osztályfőnöki kézikönyvbe illenek, ha a tanárnak nem lenne egyértelmű, hogy milyen személyiségfejlesztő üzenetet szeretne hangsúlyozni a gyerekek számára. Az összefoglalók jelentősen leszűkítik a nyomokban vagy egész szerkezetükben népmesei elemeket idéző történetek értelmezési tartományát.
Több helyen egészen határozottan leírja, mit is jelent a szöveg. Talán Az út a labirintusban című írás a legjobb példa arra, hogy szabadabbra engedhette volna a szerzője a befogadó képzeletét. A cselekmény ellentmondásosan indul. A városban felnőtt asztaloslegény csak ifjú mesterként szembesül a kartellezéssel, majd egy új településen útvesztőből kell kijutnia, hogy vállalkozást indíthasson.
A szerző is beismeri, hogy túl sokat foglalt egybe – „Ez a mese két jól elkülönülő részből áll” –, majd hozzáfog a magyarázathoz: „Mind a kettő mást mond a világról” (171).
Ezután két, egymásnak ellentmondó – bár kétségkívül érvényes – világképet társít a cselekményhez, határozottan a gyerekhez szólva: „felgyújtják a műhelyedet”, vagy „megtalálod a boldogulásodat” (171). A történet második felében a „jótett helyébe jót várj” mesei fordulatát túlozza el – „ezután is segített a bajba jutott állatokon, akik mind segítettek neki a kereszteződéseknél a döntéseiben” –, illetve a hősnek az elérendő céltól teljesen idegen teljesítménnyel kell bizonyítani rátermettségét. A cselekmény első felének nyers realitása élesen szemben áll a második rész erős, de nem túl eredeti szimbolikájával.
Bár jellegzetes mesei elemeket tartalmaznak, néha nyíltan utalva is rá – „mert a mesében ez így szokás” (169) –, Szecsődi Tamás írásai inkább példázatok, melyeknek a feloldását is megadja az összefoglalókban. Példázathoz képest azonban feleslegesen részletezőek. Az útvesztő járataiban „itt-ott tócsa csillogott, nemrég ugyanis eső áztatta a környező földeket. Az egyik… szakaszon csak látja ám a legény, hogy egy széles pocsolyában katica evickél. Próbál szegényke a lábaival evezni, hogy kijusson a vízből, de nem nagyon sikerül neki” (169). A (nép)mesékre történő metafikciós utalások néhol halvány iróniát sejtetnek, amely azonban nem bontakozik ki, hogy esetleg a hagyományoktól való tudatos eltávolodásként engedje az újraértelmezés lehetőségeit. A szirmot lehelő sárkány című példázat összefoglalója utal ugyan rá, hogy „[a] régi mesék egyszerűbbek voltak. Azokban a sárkányok javíthatatlanul gonoszak”, manapság viszont előfordulnak „szelíd, jólelkű sárkányok”, ám a divatossá vált, eredetileg szubverzív megszelídíthető ősellenség már egészen mást képvisel, mint az ősi jelkép.
A jelenbeli értékválságban nem feltétlenül segítség egy kisgyereknek, ha neki kell eldöntenie, melyik a követendő út – ahogy a labirintusban is kell segítség.
A könyv példázatai az egyéni útkeresés történeteihez a különféle viselkedésmódok szélső értékei közötti választást ajánlják fel relativizálva, többször kiemelve, hogy „egyik típus sem jobb vagy rosszabb a másiknál” (30). A befogadóhoz szóló nyitott kérdés gyakran egyfajta döntésre is felszólít, afféle szellemi tornával a kreativitás fejlesztése céljából: „az általad kitalált sárkány melyikbe tartozna?” (149).
Az első rész meséinek tanulsága után önismereti kérdéseket találunk: „Te melyikhez tartozol?” (30). Bár épp az itteni egyszerű, de ötletes szójátékos című történet nem egészen pontos az Üvegablak és ablaküveg elhelyezkedését illetően. A fölkelő nap ugyanis nem a katedrális alsó színes üvegablakát világítaná meg először, hanem a fölötte lévő, tisztán átlátszót. Kár ezért az apró pontatlanságért, mert a kötet elején olvasható írások képviselik a legmagasabb irodalmi értéket, akár mitikus-mondai alapú novelláknak is beillenek, mint az inkább felnőtteknek szóló Emlék Ithakából, mely már a címében is megteremti a klasszikus irodalmi kapcsolatot.
Szecsődi Tamás Leó példázatgyűjteménye nem gyerekeknek szól elsősorban, hanem azoknak a felnőtteknek, akik segítséget nyújtanak a személyiség formálódásának összetett folyamatában. A három fejezetre osztott történetek vegyes esztétikai értéket képviselnek, de terápiás célzattal, a szabad parafrazeálást, a szóbeli előadást megengedve segíthetnek elindítani egy-egy önismereti beszélgetést tizenévesekkel, csak a nyilvánvaló parabolajelleget nem érdemes nekik kiemelni. Alapos szerkesztői együttműködéssel egységesíteni lehetett volna a szövegek váltakozó színvonalát, esetleg kihagyni az ugyanazt a témát kicsit más szemszögből megközelítő példázatokat, illetve még egy külső szemmel olvasó meseterapeuta tanácsát kérni a történeteket követő összefoglalókhoz. Stílusuk ugyanis keveri a népmesei fordulatokat – többnyire az eltávolítás eszközei nélkül, a mondai cselekményszövést és a hétköznapi szóbeliség fordulatait. A megszólalások például gyakran kezdődnek a „figyelj csak” formulával.
Ha nem mint mesekönyvet vesszük kézbe, akkor a Táguló világom hasznos gyűjtemény lehet tanári, szülői kézikönyvként. Könyvtárgyként igényes kivitelű, Gyetkó Krisztina egyszerű, színes képei tág teret hagynak a képzeletnek. Emberábrázolásában kerüli az arcok egyénítését, így a belehelyezkedést is megkönnyítik. A szövegek tartalmához illeszkedve sok növényi rész elrendezése, megformálása a népművészeti ábrázolásokhoz hasonlít. A halvány vajszínű, vastag papírra nyomtatott kiadvány illusztrációi esztétikailag néhol felül is múlják a szövegeket.
Kovács Gergely
Szecsődi Tamás Leó: Táguló világom – Mesés iránytű a világhoz gyerekeknek
Illusztrátor: Gyetkó Krisztina
Manó Könyvek, 2023
272 oldal
4999 Ft