A mese és a zord valóság költői ötvözete
Majoros Nóra Az orrszarvú és a madarak című könyvét Paulovkin Boglárka illusztrálta, amelyért megkapta Az Év Illusztrátora-díjat a HUBBYtól.
Tömzse és Cicele
Két történetben meséli el Majoros Nóra Tömzse, a társat kereső hím orrszarvú történetét, és bár a másodikban nem ő a főszereplő, a megoldást mégis az a történet adja.
Az első mese kezdetén Tömzse nagy magányán búslakodik egy afrikai rezervátumban, és nem túloz, tényleg egyedül maradt a fajtájából. Szomorúan nézi a csapatban élő állatokat, csupán két nyűvágó madár, Bufó és Bufágusz a társasága. Amikor a felhőtlen égről egy vízcsepp esik Tömzse szarvára, a két madár felvilágosítja, hogy ez szerencsecsepp, és ha ráesik valakire, az kívánhat valamit. A magányos orrszarvú eltöpreng ezen, majd elindul, hogy megkeresse társait, a nyűvágók pedig elkísérik. Hamarosan kiderül, hogy a nemzeti parkban tényleg ő az utolsó orrszarvú, ezért Tömzse áttöri a kerítést, és a parkon kívül keresi ‒ a két madár segítségével ‒ fajtársait, vagy legalábbis egy társat, barátot magának. Vándorlása során találkozik egy afrikai kislánnyal, aki egy egyszarvút ábrázoló lufit ajándékoz neki. Tömzse pedig így – már orrszarvúk híján – egyszarvút keres barátnak.
„Ebben a történetben nem kapunk még választ arra, hogy megleli-e társát az orrszarvú, egyelőre két baráttal gazdagodik, ami azért valamicske kárpótlás lehet egy állatfaj utolsó létező egyedének.
A második mesében Cicele, a gólya kalandjait követhetjük nyomon, aki egy felhőben szivárványos golyót talál, amiről hamar kiderül, hogy tojás. Cicele is útra kel, hogy kiderítse, milyen állat tojása lehet a golyó. Madártól madárig jár, és kérdezősködik, ám sem a kis harkály, sem a szarka, sem a gyöngybagoly, sem a kakukk nem tud neki segíteni. Viszont a madarak Cicele mellé szegődnek, hogy kiderítsék a tojás eredetét. Elviszik az oázisban lakó idős remetének, aki felvilágosítja őket, hogy bizony angyaltojást találtak. Az pedig, hogy mi kel ki belőle, attól függ, ki van épp jelen a tojás repedésénél. Mielőtt ez megtörténne, felbukkan az első mesében megismert két nyűvágó, és Tömzse is. A madarak pedig hagyják, hogy az orrszarvú legyen a tojásból kikelő lény mellett, s így végre társra leljen. És Tömzse előtt az angyaltojásból egy egyszarvú kel ki.
Szemét és szerencsecsepp
Majoros Nóra két története az afrikai meséket idézi meg, és közben mély tisztelettel szól az állatokról. Ez egy olyan világ, amelyben megjelenik a valóságos, mai Afrika és a mostani kor, de jelen vannak a képzelet szülte teremtmények és babonák is. Ebben a világban együtt úszik Afrika partjainál a narvál a delfinekkel, találkozhat az orrszarvú az egyszarvúval, létezik angyaltojás és szerencsecsepp, de nagyon is konkrét az orvvadászok jelenléte.
A mesében bukkan fel a valóság vagy a valóságban a mese? Mindegy is. Ebben a közegben teljesen természetesen mozognak a szereplők, az állatok, akik éppúgy kénytelenek alkalmazkodni ehhez a világhoz, ahogy a valóságban is az ember egyre terjeszkedő jelenlétéhez.
„Szemetet hordott a szél, és korommal telt meg a reggeli pára. Tömzse mégis úgy találta, ez a világ legszebb tengerpartja.”
Nincs valódi megoldás
Szomorúság és a mérhetetlen tehetetlenség érzése járja át az embert, amikor állatfajok vagy éppen egyedek rettenetes sorsáról van szó. Nem véletlen, hogy már az irodalomba is beszivárgott az erről való gondolkodás. Majoros Nóra a mesét választotta, hogy szóljon, még ha nincs is a történetben semmiféle felszólítás: „Változtasd meg életed!” típusú felhívás, nincs semmilyen didaktikus válasz.
Megoldás sincs, vagyis inkább áthelyeződik egy másik dimenzióba, ahol a képzelet, a mágia erejével jöhet létre csak a feloldás. Egészen egyszerűen hazugság lenne, és hiteltelenné válna az egész történet, ha Tömzse hirtelen találkozna egy csapat orrszarvúval.
A könyvben a megoldás véletlenszerűen érkezik, a második történetnek látszólag nincs is köze az elsőhöz, majd a legvégén a két szál mégis összefut, hogy azután óriási barátságban és nagylelkűségben csúcsosodjon ki a történet. Mert ennyi maradt az orrszarvúnak magányos életére. Valós problémája egy mesevilágban orvosolható csak, egy mitikus lény barátsága marad neki. És ahogy a mítoszok lénye, az unikornis megjelenik a mesében, úgy lesz talán az orrszarvú is egyszer csupán a mesék szereplője. A történet szerint ugyanis (a tehenek azt mesélik) egykor régen az egyszarvúak is léteztek, csak az emberek elől a vízbe menekültek.
„Nincs hangosabb állat, mint az ember – súgott össze a két nyűvágó…”
A remetén, az afrikai bölcs öregen kívül az emberek csupán mellékszereplők ezekben a történetekben. Az állatok félnek tőlük, de kénytelenek alkalmazkodni a jelenlétükhöz. Vadőrök, orvvadászok, vagy éppen halászok, akik bár ugyanazt látják, amit az orrszarvú, a saját szemüknek sem hisznek. A remete bölcs öregként jelenik meg, mint egy törzsi varázsló, aki a valóságot és a mitológiát egyként értelmezi. A tojás mibenlétének a megoldását ő adja, áthelyezi a történetet a misztikum világába azzal, hogy beemeli az angyaltojást a mesébe. A kislány a lufijával már egy új kor gyermeke, de még neki is van kapcsolódása a természethez; és bár először megijed az orrszarvútól, amikor látja, hogy az nem bántja, simán nekiadja a kedvenc lufiját.
Egy afrikai kislány, aki egy egyszarvút ábrázoló lufival sétál a szavannán, igazán költői szimbóluma egész világunknak, és bár szeretettel ajándékozza lufiját az orrszarvúnak, annak, hogy ráköti a szarvára, manapság, amikor állatok milliói gabalyodnak műanyagszemét közé, igazán erős az áthallása.
Díjnyertes illusztráció
Paulovkin Boglárka a HUBBY rangos díját érdemelte ki az illusztrációval, ami nem meglepő. Pontosan eltalálta a szöveg hangulatát, atmoszférájának kettősségét, amihez nem is nagyon illik más, mint a mimikára képtelen állatok realista, de hagyományos, festői ábrázolása. Ettől a valóságos és mégis költői szöveg tökéletes társra talál. Egyedül az egyszarvú mosolyog a könyvben, így különülve el a többi (most még) létező állattól. Mert hát egy egyszarvú, a maga mitikus mivoltában simán mosolyoghat. Az élethű ábrázolás fontos ismérve az illusztrációknak, hiszen konkrét állatfajok jelennek meg a mesében: gólya, harkály, gyöngybagoly, kakukk, nyűvágó madár és a többiek, ezeket mindig a környezetükben, a természetben ábrázolja az illusztrátor.
A könyvben – az afrikai szavannákat idézve – a sárgás, barnás és lilás színek dominálnak, az orrszarvú magánya és szomorúsága pedig valahogy mindig tökéletesen átszüremlik a rajzokon. (Igaz, az orrszarvúaknak az életben is kicsit szomorú a fizimiskájuk, és dacára robosztus alkatuknak, a testtartásuk, lehajtott fejük is melankóliát sugall.)
Paulovkin Boglárka hagyományos festett képei ugyanolyan természetesen tartoznak hozzá ehhez az allűrök és hamisságok nélküli történethez, ahogy a szövegek a képekhez.
Majoros Nóra kötete kicsit több is, mint mese: szép, mágikus realista történet, amelyben a realitás keveredik a képzelet világával: a valóságos problémák mitikus megoldásokat, a reális kérdések mesebeli válaszokat kapnak. Felnőtteknek éppúgy való, mint gyerekeknek.
Bár a szerző és a kiadó nem hivatkozik rá, de azért leírom, hátha valaki nem tudja: Sudan, az utolsó vadon élő szélesszájú hím orrszarvú 2018-ban pusztult el egy kenyai nemzeti parkban. De olyan rég volt már, és annyi minden történt azóta, hogy a hírt hamar elfújta a forró afrikai szél…
Szokács Eszter
Majoros Nóra: Az orrszarvú és a madarak
Pagony Kiadó, 2019.
Illusztráció: Paulovkin Boglárka
80 oldal
3590 Ft