Vissza
  • 2023.12.13
  • Pataki Mónika Lilla

A fény mindenütt ott van

Marisha Rasi-Koskinen: A Nap sötét oldala

Pataki Mónika Lilla kritikája.

Féregjáratok, fénysebesség, fotonok, utazás az időben – kamaszként alighanem mindannyiunkat foglalkoztattak ilyesféle gondolatok, kit mélyebben, kit csupán felszínesen. A Nap sötét oldala ezeket a kérdéseket feszegeti, de fiktív szerzőnk már az elején jelzi: válaszokat nem kapunk, hiszen „az igazság sohasem egyféle”.

Természetesen nem kell kétségbeesnünk, a kötet nem a kvantumfizika rejtelmeibe kívánja bevezetni az olvasót, noha az érdeklődést iránta biztosan felkelti.

Főhősünk, Emília is gyakran a legjobb barátjától, Mitektől kér segítséget:

„– Ezt magyarázd meg!
– Ne egy folyóként gondolj az időre, ami áramlik. Úgy képzeld el, hogy végtelenül rövid pillanatokból áll, a másodperc milliárdrészének a ki tudja, hány milliárdod részéből. Létezik az idő legkisebb lehetséges egysége, ami már nem osztható tovább. Ez az idő kvantuma.”

Marisha Rasi-Koskinen: A Nap sötét oldala Pataki Mónika Lilla-04
www.facebook.com/jennamarisha.rasikoskinen

A finn Marisha Rasi-Koskinen többszörös irodalmi díjas író és pszichológus regényének erőssége éppen az, hogy a tudományos-fantasztikus elemeket pontos lélektani és szociális ábrázolással vegyíti, így valóban lebilincselő olvasmányt kínál minden tizennégy éven felüli fiatalnak – és a felnőtteknek is.

A halálról például így ír:

„[…] az ember a gyereke halála után már sosem lesz a régi. Úgy megszakad a szíve, hogy akárhogy is igyekszik befoltozni a sebet, a repedések és a ragasztó nyoma örökre megmarad.”

A disztópikus történet a nem túl távoli jövőben játszódik, pontosabban ott kezdődik, 2024-ben. A könyv eredeti nyelven 2019-ben jelent meg, idén pedig – Bába Laura csodás fordításának köszönhetően – már magyarul is olvasható.

 „Tökéletes forma, akár maga az élet”

Noha Emília egy „düledező kis faházban” lakik a Győzelembányaként ismert város Középső Gyűrűjében, környezetében ő az egyetlen: a települést sok-sok évvel ezelőtt átépítették, a fákat kivágták, hogy helyükre körben többemeletes panelházakat húzzanak fel. Emília nagyapja maradt az utolsó, aki tiltakozott az erdőirtás ellen, s nem volt hajlandó eladni otthonát a városnak. Az ormótlan épületek árnya azonban eltakarja a napot, így a faház egykor gyönyörű kertje is rothadásnak indult. A cím részben erre, ám ennél még jóval többre is utal.

A természet szeretete és annak emberi kéz általi pusztulása mérhetetlen szomorúsággal jelenik meg a műben.

Amiben egykor gyönyörködhettünk, annak Emília idejében már nyoma sincs. Ez a kontraszt a szabadság és az elnyomás ellentétét is jelképezi, ahogy a medréből eltérített folyó is példa erre:

„Valaha egy zuhatag folyt ott, szabadon áradt benne a víz, amely olyan tiszta volt, hogy inni lehetett belőle […] Most másfelé vezetett a víz útja. Megbéklyózva folyt a víztározóból a betonmederbe, hogy aztán a szikla mélyére bukjon, az emeletes házak gyűrűje alá ásott alagútba. A szikla túloldalán ismét felbukkant, de addigra már nem volt ugyanaz. […] Hiányzott az élet a folyóból.”

Fontos megjegyezni, hogy a környezetvédelem témája indirekt módon jelenik meg a kötetben. Mindvégig érezhető a fontossága, de a szerző sosem dörgöli az orrunk alá a megoldási javaslatokat, álláspontja Emília és Mitek hozzáállásából olvasható ki, noha Emília eleve a Kiválasztottak törvényén kívül áll, mint bolondnak bélyegzett különc. Mitekkel el akarnak menekülni, könyveket olvasnak, maguk mögött akarják hagyni a szolgaságot, hogy szabadon élhessenek a városon kívül.

Miért érnénk be a reménnyel, ha miénk lehet a győzelem?

Az egykor Reményforrásként számon tartott települést Emília idejében már hívják, bár egyelőre révbe érésről szó sincs. A Vezető nem érte be a reménnyel (mint később kiderül, neve Fényes Győző), noha . A Vezető rohamtempóban halad célja felé, amely számára tényleges győzelmet, a világ számára azonban veszteséget hoz. A természetellenes tökéletességre, az „eszményi közösségre” törekszik, birodalmát már most a körbe rendezett házak jellemzik („tökéletes forma, akár maga az élet”), és saját személyét is „hibátlanság”, tisztaságmánia jellemzi (az utolsó oldalakig arra számítottam, hogy kiderül, a Vezető voltaképp egy robot – gumiszerű arca, megnyerő külseje és mindentudása nem zárta ki ezt a lehetőséget, ám a szerző szerencsére nem ilyen unalmas megoldás mellett döntött).

„[…] ha az ember utólag megpróbálta leírni az arcát, csak egy sor üres, lélektelen szobor jutott az eszébe.”

A Vezető a történelemhamisítástól sem riad vissza: a városállamnak nem csupán saját zászlója, de saját tankönyvei is vannak, az általunk ismerthez képest egészen más tananyaggal.

 „Ha megváltoztatják a történelemkönyveket, változnak a történetek is, és ha változnak a történetek, változnak az emlékek is.”

Győzelembánya lakosai tulajdonképpen rabok, bár ez számukra nem világos. A Vezető Kiválasztottaknak nevezi őket, és megnyerő beszédeiben a legalantasabb szándékait is úgy tálalja, hogy a nép megéljenezze. Az önálló gondolatoktól megfosztott „robotok” pedig mindezt valóban el is hiszik.

Marisha Rasi-Koskinen: A Nap sötét oldala Pataki Mónika Lilla-01
Unsplash.com

„Nem azért építjük, hogy idebent tartsuk a Kiválasztottakat, ahhoz nincs szükségünk falakra” – mondja a Vezető a beszédében. „Azért építjük a falat, hogy távol tartsuk a kívülállókat, hogy megvédjük magunkat a sötétségtől és a gonosztól.”

Fényes Győző ugyanis a fény megszállottja: „ha felemelik a tenyerüket, akkor azt az ősrobbanásból származó fotonok érik. […] A fény mindenütt ott van, sőt több ennél: a fény minden. Örök” – mondja, miközben ironikus módon ő maga ki nem állhatja a természetes világosságot.

Bánya politikai viszonyai mai és hajdani nagyhatalmakat juttatnak eszünkbe. Sok minden utal a történelemből már ismert diktatúrákra, a személyi kultuszra és a megkülönböztetésre. A regény végén a rasszizmus nyílt formát ölt: „Tudtad, hogy minden egyes lélegzetvételeddel több millió évvel ezelőtti dinoszauruszok atomjait szippantod magadba? Az ősi maradványok nem izgatnak, de az alsóbb néprétegek által kilélegzett széndioxidot nem akarom magamba szívni.” A technikai fejlettség ellenére a lakosok számára csupán egy belső hálózaton keresztül érhető el az internet, tehát korlátozott (és manipulált) információkhoz juthatnak, miközben a kötelező ünnepek csúcspontja a feljelentések összeszámlálása. A győztes besúgó trófeát és tapsot kap (amiből csak az utóbbi az övé, a trófeát ugyanis vissza kell szolgáltatni a következő ceremóniára), s ezeken az eseményeken édesapák árulják be saját gyermekeiket a közösség (vélt) érdekében. A Vezető, akiről senki sem tudja, hogyan lett azzá, isteni bánásmódot vár el az alattvalóitól, náci karlendítést idéző mozdulatait tükörként viszonozza a tömeg, s a város köré építendő fal ötletét is ujjongva fogadja.

„A gesztus ismerős volt a történelemkönyvekből, de a bányai iskolában más történelmet tanítottak, azok pedig, akik annak idején máshol jártak iskolába, már elfelejtették, mit tanultak történelemből.”

A cselekményről nehéz spoilermentesen nyilatkozni, így a fülszövegre hagyatkozom, amely elöljáróban annyit tudni enged, hogy főhősünk a saját múltjában kalandozik, tehát senkit sem fog meglepni, ha mindezt egy féregjárat segítségével teszi. Emília titkok nyomára bukkan, amelyek nem csupán az ő életét, de a világ sorsát is érintik.

A tizenhat éves lány árván, nagyszülei gondozásában él. Édesanyját születése idején elvesztette, apját sosem ismerte. Nagymamája összeroppant a lánya elvesztésekor, így unokája életében nemigen vett részt, halála tulajdonképpen nem viselte meg Emíliát. Nagyapja volt a családja, valamint egyetlen barátja, Mitek, vagyis Mikael (hiszen később kiderül, a Mitek csupán egy titkos név, ami viszont szintén fontos darabja a kirakósnak). Távoli kapcsolatban áll keresztanyjával, Mimával, akihez szoros érzelmek fűzik ugyan, de a nő kiszámíthatatlansága miatt ambivalens kötődés alakul ki közöttük (később fény derül Mima személyére is, ám felfedezésére az olvasót biztatnám). Személyes történetén belül fordulópont a nap, amikor felnyitják édesanyja nyári lakját, s az titokzatos üzenetet tartogat számára: Emília egy fényképre hajazó rajzot talál, amely őt ábrázolja, nagyjából akkoriban, amikor megtalálja a képet. Ezután valósággal berobbannak az események: Emília a tündér keresztanyára emlékeztető Mima hívására válaszolva útnak indul, s véletlenül egy téridőt átívelő útra lép. Eleinte úgy érzi, ez egy lehetőség, amellyel változtathat a múlton, eltökéli tehát, hogy megmenti édesanyját és az otthonát. Hamarosan kiderül, hogy :

„Rosszabb pillanataimban ma is azt gondolom, hogy az egész az én hibám.”

Az időutazással kapcsolatos paradoxonokat úgy oldja fel a szerző, hogy a múltban bóklászó én hiába próbálja megváltoztatni a történelem menetét, a számára ismert változásokat éppen ő maga idézi elő.

Marisha Rasi-Koskinen: A Nap sötét oldala Pataki Mónika Lilla-02
Unsplash.com

Az idő folytonosságát, a történtek megváltoztathatatlanságát mutatja az első oldal is, amely csupán a regény végén válik értelmezhetővé. Ez egyben a körkörösséget, a végtelent is szimbolizálja, ahogy Emília fogalmaz: „A történetemnek nincs kezdete, és voltaképpen vége sincs.”

A történet fokozatosan, lépésről lépésre bontakozik ki, egyes szám első személyű feljegyzés formájában. Nagyon izgalmassá teszi a szöveget, ahogy a cselekmény előrehaladtával egészen más értelmet nyernek a korábban mellékesen elhangzott mozzanatok; mintha egy óriási kirakós darabjai állnának lassan össze. kapcsolatban például különös legendák keringenek, amelyek a kötet elején még semmitmondó pletykáknak tűnnek, a kötet végén azonban kiderül: azért kaphattak szárnyra, mert igazak.

A regény három nagy részre oszlik, melyeket hosszabb-rövidebb egységek tagolnak, noha ezek inkább hatásszünetként szolgálnak – az izgalom ugyanis fogva tartja az olvasót, a könyvet lehetetlen letenni. A történet során mindössze egy káromkodás hangzik el, noha ez sem teljesen indokolt, és a szöveg egészéhez képest furcsán hat, hiszen enélkül is érezhető lett volna a nagyapa fájdalma, aki egész életében makacsul ragaszkodott a házához (és az elveihez), de amikor mégis úgy dönt, eladja otthonát Győzelembányának, kiderül, hogy az már rég a városé. A szexualitás is minimálisan jelenik meg a kötetben, egyetlen egyszerű mondatban esik szó a szexről, a legtöbb interakció gyöngédebb, romantikusabb fényt kap, a kapcsolatokat inkább a lelki oldal felől közelíti meg a szerző. A befejezéshez kapunk egy rövid, a feljegyzéstől független, egyes szám harmadik személyű epilógust, amely bár sok kérdésünkre válaszol, jó néhányat nyitva hagy, így a kötet olvasása után még sokáig töprenghetünk az időn, a miérteken és a hogyanokon. De ne feledjük: „Nem jó túl sokat tudni.”

Pataki Mónika Lilla 

Marisha Rasi-Koskinen: A Nap sötét oldala

Fordító: Bába Laura

Cerkabella Könyvek, 2023.

402 oldal

 

további Kritikák

Tündérország kontra Budapest

Rojik Tamás Holdezüst és Éjsötét címmel megjelent regényéről Szokács Eszter írt kritikát

Tovább
Megtaláljuk a Fiút Názáretben?

Kovács Gergely kritikája Nógrádi Gábor Akit keresnek: Jesua című kötetéről

Tovább
Útközben

Lovas Anett Csilla kritikája Magyar Katalin Jeripusz című, újra kiadott regényéről.

Tovább