Töredelmesen bevallom: Nina Kenwood könyve volt az első new adult műfajú regény, amit olvastam
A young adult nem volt teljesen ismeretlen, bár abban a műfajban is inkább a magyarországi – és bizony, rendszerváltás előtti – terepet ismerem, csak akkor még úgy hívtuk ezeket, hogy lányregény, és ha nagyon erőltetni akarom a párhuzamot, a young adult volt a Pöttyös Könyvek sorozat, míg a new adult a Csíkos Könyvek.
Lányregény, lányregény – csóválja a fejét a high brow-olvasó: érthető, kissé degradáló a kifejezés, szinte ponyvaszámba megy az efféle iromány, legyint, és halad tovább a könyvesboltban/könyvtárban a szépirodalmi részleg felé.
Ebbe a popkultúra-magaskultúra konfliktusba (újfent…) nem gabalyodnék most bele, maradnék az ifjúsági regények kategóriájánál, és azon belül vizsgálnám a művet
Bevallom azt is, igen, megfordult a fejemben olvasás közben, hogy „te jó ég, mások éheznek, betegek… ennek a lánynak (Natalie-nak, a könyv főszereplőjének) mindene megvan, és úgy beszél, mintha valami végzetes tragédia lenne a bőre állapota”, de aztán elszégyelltem magam, főleg, hogy a narrátor/főhős erre reflektál is: „privilegizált lúzer vagyok”.
A testképzavar sokak életét keseríti meg, főleg kamaszkorban, és sajnos gyakran jár ez iskolai kirekesztéssel, bullyinggal. Az áldozatok éveken át nem tudnak úgy kinyitni egy magazint, hogy ne esnének búskomorságba, újra és újra hallani vélik a folyosói suttogásokat („fú, de ronda”, „hú, de béna”), utcai bekiabálásokat („pápaszemes kígyó”, „hogy néz már ki?”). Sajnos túl sokan tapasztalják ezeket, és emellett nem szabad elmenni.
A Fejben jobban hangzott elbeszélője és egyben főszereplője, Natalie magányos, introvertált könyvmoly
A pattanások miatti komplexusai valósággal pszichotikussá teszik: alig mer kimozdulni otthonról, végletesen zárkózottá válik. A történet kezdetére a bőrprobléma már a múlté, néhány heg maradt csak – szó szerint és átvitt értelemben is. A korábbi gúnyolódások, összesúgások már csak rossz emlékek, de kísértik a lányt. Elmondása szerint az „mentette meg”, hogy még a középiskolás évek alatt egy írótáborban szerzett két barátot, Lucyt és Zachet, akik az elbeszélés idejében már egy párt alkotnak – tény, hogy kicsit kínos a helyzet, gyertyát tartani senki sem szeret, főleg, hogy nem volt egyértelmű, Zach melyik lányba szerelmesedik bele a kettő közül, de Natalie nagylelkűen túllendül ezen, és furcsa kis hármasuk tulajdonképpen egész jól működik: a pár nem rekeszti ki, továbbra is szerveznek közös programokat, a bizalmukba avatják, és ezt elvárják tőle is (kicsit ijesztő, de mindenről be kell számolnia nekik, sokszor faggatják, én ezt nem éreztem érett viselkedésnek, de hát tizennyolc évesekről van szó). Afféle pótszüleivé válnak a főhősnek, akinek a szülei karácsonykor jelentik be, hogy válnak. Natalie élete (újra) szétesik, és hogy tovább bonyolódjon, belép a képbe Zach bátyja, Alex, aki – hihetetlen! – úgy tűnik, vonzódik Natalie-hoz.
A közösségi médiás és popkulturális utalásoktól, valamint Natalie refrénszerűen fel-feltörő önostorozó monológjaitól eltekintve a regény szüzséje akár egy klasszikus tündérmese is lehetne.
Az elátkozott királylányba beleszeret a szegény pásztorfiú, így a lány megszabadul az átoktól, boldogan élnek, minden jó, ha jó a vége. Natalie ugyanis „cuki kisgyerekből” „szégyellnivaló katasztrófa” lesz (ezek nem az én szavaim, hanem a főhősé), és Alex vonzalma és vallomása által „szabadul meg az átoktól”, azaz tanulja meg elfogadni és nem bűn rondának és elviselhetetlennek látni önmagát.
Nem bagatellizálandó ez, tanúsíthatom, hogy nemcsak az életminőségünket, hanem a teljesítményünket is jelentősen lerontja, ha utáljuk magunkat
Szerencsére Alex karaktere is elég árnyalt ahhoz, hogy ne fulladjon sablonos limonádéba a történet: őt Zach, a színjeles öccse frusztrálja, Alex ugyanis nem tanult tovább, és mire Natalie-val való románca kibontakozik, a munkahelyét is elveszti. Ő is csupa frusztráció és komplexus, még a külseje miatt is, akárcsak Natalie, holott – az öccsével az élen – mind azt hitték, hogy menő partiarc, aki úgy váltogatja a barátnőit, mint más a zsebkendőjét.
Nem az, akinek hitték. Klisé? Klisé. A sok félreértés utáni egymásra találás is klisé, nyilván. De akkor az összes mesebeli elátkozott királylány is klisé.
Nem is írnám le a regényt ennyivel, mert nagy empátiával, érzékenyen ír a fiatal felnőttek problémáiról, nem tabusít, már-már horrorisztikus plaszticitással ábrázolja a testképzavarok okozta vívódást, ahogy magukat a testi tüneteket is, az elbeszélő fanyar humora pedig a melodrámától is megmenti a szöveget, ami így már nem is állhatna távolabb a rózsaszín lányregények világától. Itt szólnék pár szót Kalapos Éva Veronika fordításáról: pontosan, elevenen adja vissza a fiatal felnőttek vívódásait, gondolkodásmódját, a szerelmi jeleneteknél ügyesen oldja meg, hogy a bensőségesség, az érzelmek ábrázolása ne csapjon át érzelgősségbe, giccsbe. És ezen a ponton kezdtem el gondolkodni: olvastam valaha olyan, akár kilencvenes évekbeli filléres füzetecskét (rátok nézek, Denise-ek, Édesvölgyi sulik), amelyben tényleg rózsaszín és cukormázas és tökéletes lett volna minden? Magam is meghökkentem, de nem. Még a legügyetlenebbül összetákolt, rossz stílusú lektűrben is vívódtak a szereplők, és nem, nem azért, mert elfogyott a boltokból az X ruhamárka legújabb kapszulakollekciója, hanem komoly családi, iskolai, munkahelyi gondokkal küzdöttek, kirekesztették őket a közösségből; a szép pompomlány meg mindig gonosz, már ez is klisének számít. Szerintem legfeljebb annyi bűnük lehet az ilyen könyveknek, hogy bűn rosszul vannak megírva, de egy komplexusos kamasznak igenis segíthetnek egy kicsit abban, hogy elhiggye, nem kell gyűlölnie magát.
Szép pompomlány ebben a regényben nincs, de népszerű lány igen, és – ezek után talán nem meglepő – spoiler: róla is kiderül, hogy valójában kedves teremtés.
Ennyi naiv optimizmustól még a magamfajta megrögzött cinikusok sem kapnak mérgezést. (Lehetne az egy metaleptikus klisé, hogy a szívem mélyén én is naiv optimizmusra vágyom, de ennyire nem akarok messzire menni.)
Felületes és megmosolyogtató részletek azonban akadnak a szövegben, amelyek mellett nem tudok elmenni
Vanessának, a történet menő csajának orrpiercingje és madaras tetkója van, ami egyenlő a menőséggel (ha ez ilyen egyszerű lenne, már rég csináltattam volna, de az én időmben az ilyesmiért repültünk a középiskolából), és bulvár- és parfümreklámszagú az is, amikor Natalie Alexről áradozik:
„Annyira, de annyira jó az illata. Nagyon különleges és férfias, mindig ilyen illatot képzelek a magazinokban látott celebek köré is, akik bőrdzsekiben ülnek egy motoron.”
Jaj! Ez a mondat egyenesen kiált az iróniáért, amit nem kap meg szegény olvasó, meg szegény szövegkörnyezet sem, és nem ez az egyetlen példa a könyvben, amikor Natalie fantáziálásai a közösségi médiába feltöltött, rommá lájkolt fotókra futnak ki. Kár, mert a közösségi média káros hatásainak ma már több weboldalnyi irodalma van, ha esetleg bárkiben felmerülne, hogy szakócahasználó Y-generációsként nem tudnám, és erre reflektál is a szöveg (Natalie kényszeresen törölgeti a profiljait, és szenved mások fotói láttán, azokhoz méri magát). Szerencsére azonban nincs sok ezekhez hasonló „kizökkenés”, csak morogtam egyet, mert – klisé, klisé, klisé! – egy kritikusnak az a dolga, ugyebár.
Nagy Márta Júlia
Nina Kenwood: Fejben jobban hangzott
Fordította: Kalapos Éva Veronika
Móra Könyvkiadó, 2021
320 oldal
2999 Ft