Tavaly jelent meg a Noran Libro Kiadó gondozásában a Valaha madarak voltunk című kétnyelvű válogatásod kicsiknek. Hány éves kortól ajánlod?
A Valaha madarak voltunk kötet kitűnő háromévestől tízéves korig minden gyerek számára; hangsúlyozom, hogy minden gyereknek, mert nem csupán cigány anyanyelvűeknek írtam, hanem minden kicsinek, azért is, hogy idejében sikerüljön megismerni egymás másságát.
Azt írod a könyv előszavában, hogy egyetemistaként is készítettél egy hasonló kiadványt a Fővárosi Pedagógiai Társaságnak, de az csak kilencvenkilenc példányban jelent meg. Hogyan jött az ötlet, hogy újra ilyesmivel foglalkozz?
Előbb beszéljünk arról, hogyan is történt ez 1975-ben. Solt Ottilia, aki ellenzéki gondolkodó és a szociális ügyek iránt rendkívül érzékeny ember volt, jól ismerte a hazai problémákat, köztük a romákét is. Személyesen találkozott Lojkó Lakatos József frissdiplomás pedagógus tapasztalataival – Lojkó később filmrendező lett –, aki a Mocsaras dűlőben osztályt vezetett, és azt látta, hogy a cigánygyerekek pohara piros pöttyel van megjelölve. Olyan mélységesen felháborodott, hogy nyilvánosan törte össze ezeket a poharakat, és óriási botrány lett.
Ottilia úgy gondolta, valahogy mégiscsak meg kellene értetni az iskola fontosságát egyrészt a romákkal, másrészt a velük egy osztályba járó gyerekeket meggyőzni arról, hogy itt nem vademberek, hanem iskolatársak, ugyanolyan kicsi gyerekek vannak, mint ők.
Így bízott meg 1975-ben azzal, hogy készítsek egy kétnyelvű füzetet cigány anyanyelvű gyerekek számára. Részint azért, hogy ők könnyebben megtanuljanak magyarul, részben azért, hogy ha sikerülne – és miért ne sikerülne – arra érzékeny és nyitott pedagógust találni, ő taníthatná ezt az egész osztálynak is. Így kezdődött, de hát abban az időben a szigorú cenzúra, a nemzetiségi elnyomás miatt ez csak belső kiadványként jelenhetett meg. Igen, nemzetiségi elnyomásról beszélek, hiszen az 1961-es párthatározat a mi számunkra azt jelentette, hogy betiltottak bennünket, cigányokat mint népet, amikor azt mondták, hogy a cigányság nem nemzetiség, hanem életmód, és majd ha mindenki dolgozik, akkor ez is megszűnik.
Mi sugallta, hogy az ötletet megint elővedd?
Az, hogy a nemzetiségi elnyomás nem szűnt meg, legfeljebb újabb formáit tapasztaljuk meg. Ha nem nézünk mást, csak a cigány anyanyelv iszonyatos pusztulását, amely nem egy spontán folyamat, ha tisztában vagyunk azzal, hogy míg a többi hazai kisebbségnek intézményei, kiadványai, igazi támogatottsága van, addig a legnagyobb lélekszámú hazai kisebbség, a romák már elérték ugyan a nemzetiséggé nyilvánítás státuszát, de intézményekkel a mai napig nem rendelkeznek. Pályázatokon indultam, hogy magyar ortográfiával, vagyis a magyar ábécé rendje szerint próbáljam meg leírni a gyermekverseket, dalocskákat, mondókákat, találós kérdéseket, talán még egy-két mesét is, amelyeket a kötetbe szerkesztek. Részint azokat, amelyeken én magam felnőttem, és amelyeket a munkám során találtam, olvastam, tanultam, jegyeztem le, illetve fordítottam. A kiadvány kétnyelvű.
Hol azzal találkozunk, hogy a legszebb Weöres Sándor-gyermekversek jelennek meg, és rögtön mellettük Choli Daróczi József kitűnő fordításában a cigány nyelvű szöveg, követve azt a csodálatos zenét, amelyet a vers lüktetése ad.
Hol azzal találkozunk, hogy magyar nyelvre kellett lefordítani a cigány nyelven megszületett alkotásokat. Ez a mostani kötet azért fontos, mert pusztul a nyelv.
Az a nyelv, amelyik valami csoda folytán ezer év után is él még, pedig nincsen nyoma annak, hogy lett volna Cigányország. Ilyen régóta őrzik a közösségeink ezt a kincset. Intézmények híján egyre kevesebben vagyunk, akik beszélnek romanes. Ha megnézzük például a Gandhi Gimnázium hatását, látjuk, hogy 1971-ben a beás romák nyolc százaléka beszélt beásul, de az a nyolc százalék ma is állandó. Pedig a népesség azóta nőtt. 1971-ben a románi anyanyelvű népesség 21 százalék volt, és ma jó, ha van nyolc százalék belőle. Nagyon elkeserítő, és emögött az intézményhiány áll, meg a nemzetiségi elnyomás. Hogy mégis megőrizték a romák a kulturális és történelmi hagyományaikat, annak köszönhető, hogy az idősebbek átadták a fiataloknak.
Hogyan történt, hiszen sokáig nem volt írásbeliség?
A tömegkommunikáció akkoriban a mesélés maga volt, amire leginkább este nyílott alkalom. A mesélésnek megvolt a maga szerepe. Keletkeztek is mesék, és azok a régi történetek élnek a mai napig.
Gyerekkorodban még voltak ilyen esték?
Hogyne! Komoly összejárás volt. Gyerekkoromban minden este összegyűltünk. Gyakran éppen nálunk a szomszédok, és akár kukoricamorzsolás közben, akárcsak esti beszélgetés formájában ment a mesélés. Pál bácsi olyanokat mesélt a patás boszorkányokról, hogy féltünk kimenni. De mások is meséltek, asszonyok is, azok, akiknek jó beszélőkéjük volt. Lulu nénémék tulajdonképpen kilógtak az otthoni közösségből. Módosabbnak számítottak, mert már felnőtt gyerekeik voltak, akik kerestek, és így el tudtak költözni a cigánytelepről a faluba. Az ember ennyi év távlatából csak zárójelben jegyzi meg, hogy a falunak is az egyik utolsó utcájába. Ugyanakkor Lulu néni nemcsak idős, de nagy tudású is volt, és olyan csergetős (izgalmas) meséket tudott, de olyanokat! Példának okáért ő mesélt az ellopott kardról, amely meg volt átkozva, és bedobták a tóba, és azt mondták, hetedíziglen átkozott a családja annak, aki a kardot magánál tartja.
Nem jegyezted le?
Meg sem tudtam jegyezni, úgy féltem.
Úgy tudom, a Hogyan lett az ember? című eredetmondát is Lulu néni mesélte.
Igen, még ’83-ban készült rólam portréfilm. Ahhoz vittem el a stábot haza, Bedőbe, megmutatni a helyet, ahol felnőttem, az egykori cigánysort, és aki még utolérhető otthon, például Lulu nénit is. Akkor mondta azt a mesét, amit a tökleves mellé kínált, lelki csemegének.
Nemcsak a tökleves maradt örökre emlékezetes, de a teremtős mese is, amelyhez hasonló eredetmondával számos nép kultúrájában találkozhatunk. Görög Veronika népmesekutató hosszú tanulmányt szentelt ennek a témának. Kár, hogy nem ismerte a mi teremtéstörténetünket! Hazajöttem, és összeraktam magamban: minden benne van, minden: az a fajta tartás, amely annyira jellemző a közösségeinkre, az a fajta istenhit, hogy minket a Jóisten jókedvében teremtett.
A két eredetmeséből, amely a könyvben szerepel, a kecskemétiek animációs filmet készítettek.
Horváth Mária rendezésében készült a két animációs film a Cigánymesék című sorozatban. A kecskeméti rajzfilmstúdió most már hozzáférhetővé tette az interneten is, szabadon letölthetők.
Mennyiben tér el a tartalma ennek a könyvnek attól az 1975-ös kiadványtól?
Bővebb, de szinte minden benne van, amit akkor is fontosnak tartottam. Az egy sovány, kicsike füzet volt, ez meg egy 50 oldalas kiadvány, és külön érdekessége, hogy a balladai formájú eredetmondák mellett vannak benne mesterségdalok és találós kérdések is.
A Valaha madarak voltunkban – mint ahogy említetted is – fonetikusan írtad a cigány szöveget. Nem féltél attól, hogy esetleg azt gondolják, mi így írunk, holott van a cigány nyelvtannak is kidolgozott szabályrendszere, írásrendszere?
Dehogynem! Sokat vívódtam ezen, és kritizálták is miatta a könyvet – jogosan. De arra gondoltam, hogy a cigány anyanyelvű gyerekek is főleg az iskolában találkoznak ilyen szövegekkel. Tudjuk, hogy a romák túlnyomó többsége ma is milyen szegénységben él: a könyv olyan luxus számukra, amit nem engedhetnek meg maguknak, legfeljebb a könyvtárban vagy az iskolában találkoznak vele. Márpedig sem a könyvtárban, sem az iskolákban nincsenek tömegesen cigány értelmiségiek, pedagógusok, könyvtárosok.
Ha azt akarjuk, hogy a pedagógusok segíthessenek a gyerekeknek abban, hogy használják az anyanyelvüket, azt a számukra is hozzáférhetővé kellett tennem. Ezért írtam magyar ortográfiával.
Izgalmas volt megtapasztalni például a prügyi Móricz Zsigmond Általános Iskolában, hogy a gyerekek a tanáraik vezetése mellett milyen lelkesedéssel énekelték két nyelven ezeket a dalocskákat. Persze van nekünk saját ábécénk, és nagyon jó lenne, ha azzal az írásmóddal is megjelenne ez a kötet. Ha minden igaz, talán erre most lehetőség is lesz egy újabb pályázat segítségével.
Kalla Éva