Idén jelent meg Erdős Zsuzsanna Engem válassz! című ifjúsági regénye, melyben kamasz hőseinknek a felnőtté válás rögös útjain kell végigmenniük, de most nemcsak a gimnázium, a szülői ház a történet helyszíne, hanem egy kutyamenhely is. Erdős Zsuzsannával beszélgettünk.
Egy bankban dolgozik tanácsadóként. Lehet-e ihletet kapni ebből az irányból?
Mivel az írás nekem hobbi, leginkább az inspirál, hogy általa kikapcsolódom a mindennapokból. Amikor írok, az éppen készülő könyvben élek, így amíg az agyam egy másik része dolgozik, addig a napi banki dolgokkal megtelt agysejtjeim pihennek.
Akkor kezdte az első ifjúsági regényét írni, amikor az egyik lánya tizennégy éves volt. Mennyit változott a tinédzserek nyelve az első könyve megírása óta?
Igyekszem követni a trendeket, de mióta a lányaim kinőttek ebből a korból, bizony nehezen megy. Éppen ezért rengeteg ifjúsági regényt olvasok, figyelem a nyelvezetüket is – persze a történeteimet eleve könnyed stílusban írom, így nem tartom feltétlenül szükségesnek, hogy hemzsegjenek a kor zsargonjától. Inkább arra törekszem, hogy olvasmányosak, izgalmasak legyenek, hogy az olvasó akarja tudni, mi történik a következő oldalakon.
Ahogy nőtt a gyermeke, nem követték a regényei az életkorát, nem írt a fiatal felnőtt korosztályról…
A könyveim ifjúsági regények, de korhatár nélkül bárki olvashatja őket. Tiszta, világos fogalmazásra törekszem, így a nyelvezetük könnyen érthető minden korosztály számára. A visszajelzésekből tudom, hogy nem csak kamaszolvasóim vannak.
Nagyon távol áll tőlem a fantasy, nem igazán kedvelem, holott tisztában vagyok vele, mennyire népszerű műfaj, tele van vele a könyvpiac. Csak hát nem az én területem. Mostanában inkább egy ifjúsági krimin gondolkozom. Úgy vettem észre, a fiatalok kedvelik a nyomozós történeteket.
A szerzőkön az utóbbi években egyre nagyobb a nyomás, hogy sikerkönyveket írjanak. Igaz-e ez a kamaszregényekre is?
Az biztos, hogy a kiadó akkor kér tőlem újabb regényt, ha a korábbiaknak megfelelő a fogadtatásuk, s ez a példányszámon is látszik.
Az Engem válassz! főhősének élete vidékiként olyan, mintha a saját gyerekkorát írta volna meg…
Én ugyan nem „ennyire” vidéken nőttem fel, de valóban sok ötletet merítettem a gyerekkori élményeimből. Annak idején mi is – Milánhoz hasonlóan – szabadjára engedve nőttünk fel, az utcánkban három fiú lakott, velük játszottam napestig, mindig nyakig sárosan, maszatosan mentem haza. Amit Milán nagyanyja tett vele, hogy előbb egy lavórban lecsutakolta, és utána mehetett csak a kádba, azt édesanyám is így csinálta annak idején.
Kimondhatjuk, hogy azért használja sikeresen ezt a pimasz, kamaszos nyelvet, mert a kamaszos irónia valamennyire megmaradt önben is?
Szeretem a humort, szívesen nevettetek a mindennapi életben is, és bízom benne, hogy ez előbukkan a regényeimben is. Humorral nagyon sok mindent könnyebb elintézni, konfliktusokat elsimítani – arra persze vigyázni kell, hogy a humor ne legyen sértő.
Mennyire kellett figyelnie, hogy ne adjon kéretlen tanácsokat a kamaszoknak, akik nem szeretik, ha a felnőttek „okoskodnak”?…
Én sem bírom a kéretlen tanácsokat, így ilyenekkel direktben senki sem fog találkozni a regényeimben. Az üzenet, amit közvetíteni szeretnék, magában a történetben van elrejtve.
Az Engem válassz! üzenete például nemcsak az, hogy mennyire fontos az állatok védelme, hanem az ehhez való érzelmi kapcsolódás is.
Amit a könyvben is leírtam: hiába van jó helyük ezeknek a kutyáknak – nem éheznek, nem fáznak –, fontos lenne, hogy szerető gazdira találjanak. Egy jól karbantartott menhelyen is kiolvashatjuk az állatok szeméből a sóvárgást (engem válassz!…) főként azokéból, amelyek már korábban megtapasztalták, milyen családban élni.
Két lánya van, akiket látott kamaszodni, a fiúk viszont vadabbak, dühösebbek… Könnyű volt ráállni a fiúkarakterekre?
Érdekes módon annak ellenére, hogy lányos anya vagyok, könnyebben írok fiúkról, fogalmam sincs, miért. Az Engem válassz! főhőse például azért lett fiú, mert a szerkesztőmnek különösen tetszett a Légből kapott szerelem című könyvemben (erről ITT írtunk) Dóri két fiútestvére, s ő javasolta, hogy a következő könyv főszereplője egy srác legyen.
A könyv promóciójához készült kisfilmből kiderül, hogy a kötet első évi jogdíját egy menhelynek ajánlja fel. Az nem merült fel önben, hogy egyszer olyan történetet írjon, amelynek kutya a főhőse?
Írtam már olyan novellát, amit egy kutya mesél el.
Szóba hozza a történetben a Project X – A buli elszabadul című bulifilmet. Amikor megnézte, mit gondolt a bulikultúráról és a mai tinikről a film összes túlzásával együtt?
A film alapján úgy láttam, egyáltalán nincs bulikultúra… az első gondolatom az volt, hogy te jó ég, ezt én megúsztam! A mi házunk egyben maradt, kisebb károk sem keletkeztek benne. Bár a film valóban tartalmaz túlzásokat, nem tartom lehetetlennek, hogy ilyen a valóságban is bekövetkezhet. Mindenki tudja, milyen veszélyeket rejthet, ha egy bulin a tudatmódosító szerek hatására elszabadulnak az indulatok.
A Légből kapott szerelem című könyvét írva sok szakirodalmat olvasott, beszélt pilótákkal is, megnézett filmeket… Most kutyamenhelyekre járt, hogy megismerje a kulisszákat?
A menhelyeket korábbról ismertem. Egyrészt két kutyánkat is onnan vettük magunkhoz, másrészt a családdal a mai napig, ha időnk engedi, ellátogatunk hozzájuk. A kisebbik lányom a kötelező közösségi szolgálatot javarészt menhelyen teljesítette, nagyon sokat mesélt, így ha sosem láttam volna, akkor is lenne elképzelésem az ottani munkáról. Persze rengeteg cikket is olvastam a témával kapcsolatban, ezt a lépést nem szoktam kihagyni.
Amikor fiú a főszereplő, akkor a kiadó inkább a fiúolvasókra számít, vagy inkább a lányok olvasnak érzelmes kamasztörténeteket? A fiúolvasóknak jobban imponál a csúnya beszéd, a lányoknak kevésbé?
Szerintem a kiadónak az a fontos, hogy minél többen olvassák, nemtől függetlenül, és inkább azt mérlegelik, a téma mekkora érdeklődésre tarthat számot. Nekem sem jutott még soha eszembe, hogy vajon fiúk vagy lányok fogják szívesebben olvasni, amit írok, de az olvasói visszajelzésekből szerencsére látom, hogy nem csak lányok veszik kézbe ezeket a regényeket – vannak már fiúrajongóim is.
És nem hiszem, hogy a fiúk privilégiuma lenne a csúnya beszéd. Sajnos épp a közelmúltban találkoztam negatív példával. Egy olyan ifjúsági könyv került a kezembe, amely csak úgy hemzsegett a trágár beszédtől, és nem csak a fiú szereplők szájából. Csak azért nem tettem le az első tíz oldal után, mert nem szokásom könyvet félbehagyni. Nem értek egyet azzal, hogy így kell, még akkor sem, ha ez a trendi.
Gyönyörű, gazdag anyanyelvünk van, meg kellene tanulni használni, de az ilyen könyvek azt sugallják, hogy helyes, ha mindenkiből patakokban folyik a káromkodás.
A történet happy enddel ér véget. Ön is inkább a minden jó, ha jó a vége típusú történeteket kedveli?
Nem kedvelem sem a rosszul végződő történeteket, sem azokat, amelyeknek az elolvasásához egy százas csomag papírzsepit kell kikészíteni. Nem szeretem, ha egy történet depressziós hangulatba kerget. Épp elég a baj a világban, így én azokat a könyveket kedvelem, amelyek kellemes hangulatba ringatnak, nem zaklatnak fel, mert olvasás közben kikapcsolódásra vágyom. Nem „langymeleg” történeteket olvasok, igenis legyen bennük izgalom, feszültség, de a végére lehetőleg happy enddel oldódjon meg minden, hogy kellemes hangulatban tehessem le a könyvet. És igen, a saját könyveimet is ebben a szellemben írom. Legyen pörgős, érdekes, izgalmas, és az utolsó oldal után az olvasó érezze úgy: „De kár, hogy vége.”
Poós Zoltán
Fotók: Bach Máté