Számos izgalmas projektben veszel részt: Janikovszky Éva 95. születésnapjára egy csodás portrét készítettél, ahol az írónő Réber László-figurás blúzban mosolyog.
A Janikovszky Éva-portré valójában kicsit korábban készült, újragondoltam az Égigérő fű című könyvét, végigrajzoltam, tördeltem, és négy példányban kinyomtattuk. A portré abban szerepelt először, a Móra Könyvkiadó a tavaly ünnepelt 70. születésnapjára kapta ajándékképpen.
Az utóbbi időszakban Önportrék című sorozatod keltett feltűnést a közösségi hálón. Ezek a különböző technikával készült önarcképek klasszikus és kortárs, külföldi és magyar művészek stílusában készültek. Többek között Edward Hopper és Dürer, Chagall és Mondrian, Rippl-Rónai és Munkácsy „vásznán” is megjelensz. Egy-egy emblematikus festmény jelenetében helyezed el magad, és mindig ott a fricska: a Magyar Nemzeti Galéria kecses hölgye nem kalitkát, hanem sült csirkét szervíroz éppen. A „düreresített” portréd dupla önarckép: a háttérben egy képernyőn a német reneszánsz művész „eredeti” önarcképe látható, míg te – XXI. századi Dürer-asszony – a billentyűzet előtt ülsz, ugyanabban a pózban, akárcsak az ötszáz évvel ezelőtti alkotáson a művész. Merész, meglepő képzettársítások.
Bár különböző stílusú képek, valójában majdnem teljesen digitálisan készültek, egy Wacom-táblán rajzolom-festem őket, Photoshop-programmal. Nem vagyok otthon az összes technikában, nincs is itthon például fametszethez vagy rézkarchoz szükséges felszerelésem, sőt, például olajfestékkel nem is tudok jól bánni. Digitálisan viszont bármelyiket lehet imitálni – persze nem mindig könnyű.
Hogyan épülnek fel ezek a kis történetek? Spontán, munka közben, vagy előre, fejben tervezed meg őket?
Ha beugrik egy ötlet, izgatott leszek, és alig várom, hogy megvalósíthassam. Miközben tanulmányozom az éppen aktuális művészt, a témáit, a technikáját, a kompozícióit, a jellegzetes színeit, keresem a kapcsolódási pontokat saját magammal.
Képeket gyűjtök, illetve referenciafotót készítek magamról, olyan környezetben, tárgyakkal, amelyek éppen a rendelkezésemre állnak. Néha már ezekből adódik a „poén”. Máskor valami aktuálisan foglalkoztat, és kutatok, hogy kinek a stílusában fogalmazzam meg. Például március 15. körül valami alkalomhoz illőt akartam, így esett a választás Barabás Miklósra, a korszak nagyszerű portréfestőjére, mostanában meg a hideg tavasz eszembe juttatta a japán feldolgozást.
Mi alapján választasz alkotót? Elsősorban a személyes kedvenceidet veszed sorra?
A kedvenceim előbb vagy utóbb sorra kerülnek, de vannak egészen új felfedezések is: kollégák, barátok ajánlanak figyelmembe egy-egy alkotót. Például nagyon furcsa érzés volt felfedezni, hogy „hasonmása” vagyok egy amerikai művésznőnek (Kiki Smith). Jó lenne megtudni, hogy a hasonló vonásainkon túl van-e lelki rokonság is közöttünk, de sajnos nem sikerült felvenni vele a kapcsolatot.
A képek, a stílusok meglepetésszerűen váltakoznak, nekem és a közönségnek is érdekesebb így, mint ha sorra venném a művészettörténeti korszakokat (amiknek iskolai tanulmányok alkalmával így sosem lehet a végükre érni). Némelyik alkotóra könnyű ráhangolódni, de van, aki igazi kihívás, és nem feltétlenül az a nehéz, ami elsőre annak látszik.
A kortárs magyar gyerekirodalom illusztrátorait is előszeretettel hívod tetemre. Herbszt László, Dániel András, Szalma Edit stílusában köszöntöd őket a születésnapjukon. Milyen reakciókkal találkoztál?
Mindannyiuk munkáit szeretem, tisztelem őket, ezért kerülnek sorra. Mindig izgulok, mielőtt közzéteszem az ő stílusukban készült képeket. Reménykedem, hogy nem veszik szemtelenségnek a próbálkozásaimat. Eddig jól reagáltak – vagy legalábbis nekem nem mondták, hogy rossz néven vennék… Bárcsak tudhatnám, a múlt nagyjai mit gondolnának a játékomról…
A kortársak és a régi klasszikusok tanulmányozása során rájöttem, hogy minden korszaknak van egy vagy több jellegzetes irányzata, és ha nem a legismertebb képek parafrázisait készítem el, nem biztos, hogy név szerint azonosítható az adott művész. Alapos ismeretek kellenek az egyedi stílusjegyek rekonstrukciójához, ez nem mindig könnyű.
Hogyan kúsztak be rajzfilm- vagy képregényhősnők a kanonizált alkotók közé?
A változatosság jegyében. Nem árt tudatosítani, mi az, ami a közelmúltban vagy napjainkban formálja a mindennapok vizualitását, a közízlést: többek között képregények, filmek, videójátékok. Azt gondolom, rám is fér egy kis „művelődés”, rég voltam gyerek, nem vagyok szülő, úgyhogy jó alkalom kicsit utánanézni, min nőttek fel a nálam fiatalabbak, és mit néznek szívesen mostanában a gyerekek.
Mi motivál elsősorban: a játék? A műfaj, a stílusparódia?
Nagyon szeretek játszani, kísérletezni! Az egész sorozat egy játékból nőtt ki. Körülbelül három éve a Hetirajz-csoport egyik témája volt az önarckép, ismert festő stílusában, akkor készült a Picasso- és a Réber László-parafrázis, majd jó másfél évvel később újra előkerült a téma, és akkora lendületet kapott, hogy azóta is tart. Amikor időm engedi, és van ötletem, folytatom: úgy érzem, sok lehetőség van még benne.
Sokáig problémaként tekintettem arra, hogy nincs egyértelmű, állandó stílusom, folyton csapongok, illetve különböző témákat egymástól eltérő módon igyekszem megoldani. Ez természetesen minőségbeli ingadozással is jár, persze, hogy nem minden sikerül tökéletesen. Ezzel nagyban nehezítem a dolgomat, már ami a munkamegbízásokat illeti. Jobban szeretik az egyértelműen azonosítható alkotókat. Egy ideig küszködtem vele, de rájöttem, hogy képtelen vagyok leragadni egyetlen bevált stílusnál, így ezzel a sorozattal szándékosan rájátszom a sokféleségre. És persze rengeteget tanulok, fejlődöm vele, ez jól fog jönni más projektekhez is. Egy-egy megbízást azért végig tudok vinni egységes stílusban, de ez nem zárja ki, hogy vele párhuzamosan, vagy azután ne csináljak valami teljesen mást.
A motivációhoz a saját kedvtelésemen túl sokat jelent a közönség visszajelzése. Régebben is megmutattam a Facebookon, hogy éppen milyen munkán dolgozom, de nem volt különösebb visszhangja. Aztán mikor az első önképeimet közzétettem, hirtelen megugrott az érdeklődés. Gondolom, ez pszichológia: az embereket mindig jobban érdekli a személyes információ valakiről. Ugyanezt jelzik a fotók is: amelyiken én vagyok látható, mindig többeknek tetszik, mintha, mondjuk, csak tájakat mutatok. Úgy gondolom, nem való nyilvánosság elé a magánéletem. Ezekkel az önarcképekkel sem árulok el túl sokat magamról, bár mindig van valóságtartalma még a viccelődésnek is. Például a saját ruháimmal, tárgyaimmal rekonstruálom az eredeti képet, vagy olyasmi lesz a téma, ami éppen foglalkoztat: szeretem a természetet, biciklizem, van véleményem az aktualitásokról. De például senki se várjon tőlem aktképet, annál szemérmesebb vagyok.
Az érdeklődés felkeltésére jó ürügy a „magamutogatás”, de valójában az én személyemnél sokkal érdekesebbek, méltóbbak a figyelemre a sorra kerülő valóban kiváló művészek, akiknek a képeibe bújok.
Van-e közük a karanténhelyzethez ezeknek a stílusgyakorlatoknak? Tekinthetők-e egyfajta önelemzésnek, terápiának?
Engem is megvisel a vírus miatt megváltozott élethelyzet, jó volna szabadabban élni. A bezártságot amúgy elég jól viselem. A munkám is magányos műfaj, a rajzoláshoz muszáj nyugton ülnöm, igazán hálás vagyok, hogy kényelmesen, itthon dolgozhatok (ez a vírus előtt is így volt). Sosem voltam társaságban nyüzsgő ember, és nem könnyen kommunikálok. Fura dolog ez, introvertált művészként mégiscsak vágyom valamelyest rá, hogy megmutassam magamat, leginkább a munkáimon keresztül. Hogy ebben mennyi a valóság, a játék vagy a szerep? Saját magamat sem ismerem eléggé, az önelemzésben is sokat segít a sorozat. A külsőmmel fiatalon nagyon elégedetlen voltam, mostanra elfogadtam, sőt, nem gond karikíroznom sem önmagamat. Idealizálni akkor szoktam, ha valamelyik stílus ezt kívánja.
Az öregedés azért nem könnyű téma, elfogadni a fizikai változásokat, az erő fogyását, a korlátaimat. És hogy a régi álmokból már nem minden tud megvalósulni. Nem tudom, mennyi időm van még. Egyszer vége lesz, és mi marad majd utánam? Csinálok bármit, ami akár csak rövid távon értékes, netán maradandó? Valójában nincs rá megnyugtató válaszom. Az is érdekes kérdés, hogy mennyire ismerjük, értékeljük azokat, akiknek a munkásságát megidézem. Van néhány nagyon ismert, mémesült kép, de azon túl? Egy kicsit közelebb kerülök hozzájuk a kutatás és a festés közben, de valójában megismerhető ilyen módon valaki? Ha annyival hozzájárulhatok a megbecsültségükhöz, hogy a komolytalan vicceim hatására néhányan utánanéznek egy-egy művésznek, már megérte.
Az Író Cimborák, az Illusztrátor Pajtások és a Hetirajz alkotói közösségek Otthonmesék című kezdeményezésében többször is részt vettél, legutóbb áprilisban készítettél Gál Andrea szövegéhez illusztrációt. Mennyire vagy aktivista alkat?
Az említett csoportoknak szinte alakulásuk óta tagja vagyok. Fontos a szakmai közösség az illusztrátorokkal. Az Író Cimborák segítségével jobban belelátok a hazai gyerekirodalomba, és nagyra értékelem, hogy személyesen ismerhetem a legtöbbjüket: sokat köszönhetek nekik, én is szívesen segítek a projektekben illusztrációval, esetenként szervezéssel. Utóbbiban szerintem nem vagyok jó, sokszor a saját ügyeimben is nehezemre esik a kommunikáció. Amolyan megbízható háttérember vagyok, segítek, ahol úgy gondolom, hogy megtehetem, de főszervezőnek nem vagyok alkalmas.
Jó ügyekben mindenképpen szívesen veszek részt.
(Az Otthonmesék aukció lezárult, több mint egymillió forint gyűlt össze az egyesület javára. A kép–szöveg-párosok továbbra is láthatók, folyamatosan kikerülnek az Író Cimborák blogra is.) A Hetirajz-csoport pedig a játék öröméért van, de én kapcsoltam össze őket az írókkal, és azóta alakulnak egyes emberekkel vagy a csoportok között is projektek.
Úgy tudom, hogy folyamatosan dolgozol az Önportrék-sorozat újabb darabjain, egy mozgóképes összeállítás is készült belőlük (ITT érhető el). Van-e valami konkrét terved ezekkel a munkákkal? Egy kiállítás a jövőben?
Folytatom, amíg van idő és ötlet. Sokan biztatnak, hogy legyen kiállítás, de ennek a vírushelyzeten túl is akadnak korlátai. Helyet még csak lehet találni, ám egy kiállítást jól megszervezni rengeteg idő, energia, és bizony pénz is. Ami önerőből nem megy: az a tapasztalat, hogy kiállítást rendezni költséges és meg nem térülő hobbi, eddig legalábbis alig akadt vevő a képeimre.
Sajnos nem erősségem az önmenedzselés; biztosan lehet jól is csinálni, de az egy olyan szakma, amihez nem értek. Jobban örülnék, ha nekem csak a rajzolással kellene foglalkoznom, és egy művészeti menedzser tartaná kézben a dolgaimat és a különböző felületeken való jelenlétemet.
A kiállításnál jobban izgat egy másik dolog. Pedagógus ismerőseim már most is mutogatják a tanítványaiknak a sorozatomat egyfajta oktatási segédanyagként. Szomorú, de a vizuális művészetek oktatása egyre kevésbé része a tananyagnak, pedig olyan világban élünk, ahol elengedhetetlen volna a tudatos látás. Látványdömping zúdul ránk mindenhonnan, és nem tudjuk automatikusan jól értelmezni (sokszor észrevenni sem).
A művészet, akár régi, akár kortárs, nem valami mindennapoktól elkülönülő, unalmas és értelmetlen dolog. Nagy öröm, amikor művészetben járatlan ismerőseimtől kapok pozitív visszajelzést, olyasféléket, hogy nem gondolták volna, hogy a képzőművészet ennyire változatos és érdekes is lehet, és várják a folytatást.
Úgy gondolom, a sorozatomból kiindulva egy laza, vicces kiadványt lehetne készíteni, szórakoztató ismeretterjesztésként a széles közönségnek. Jól kitalált kerettörténettel, akár írói stílusgyakorlatokkal, az eredeti alkotókat, korszakokat rendhagyó módon bemutató műelemzésekkel. Ez viszont egymagamnak nagy falat. Bízom benne, hogy szakemberekkel, művészettörténészekkel, írókkal összefogva előbb-utóbb megvalósul, akár nyomtatott, akár online formában. Azt sem bánnám, ha a hazai közönségen kívül megtalálnánk a nemzetközi megjelenés módját is.
Veress Gyöngyi
A képek forrása: Bódi Kati Facebook-oldala