A MOME tipográfia szakán végzett. Hogyan talált rá a gyerekkönyv-illusztrációra?
Már gyerekkoromban is elég nyilvánvaló jelei voltak annak, hogy itt fogok kikötni, csak valahogy mindig közbejött valami. A tipográfusképzés után évekig tervezőként dolgoztam kisebb stúdiókban és nagyobb cégeknél. Foglalkoztam – többek között – könyv- és borítótervezéssel is, ami egy ideig hasonlóan motivált, mint most az illusztrálás.
Közben megszülettek a gyerekeim, itthon sok mesekönyvet olvastunk, újra elkezdtem rajzolni, és egy idő után éreztem, hogy új kihívásokra van szükségem: hiányzik a szabad alkotás lehetősége, és igencsak inspirálnak a mesék. Ez odáig vezetett, hogy 2010-ben elkészült az első önálló könyvtervem, saját szöveggel és illusztrációkkal, a Tücsök a Holdon című mese, melyet beneveztem a Key Colours nemzetközi képeskönyv-pályázatra, ahol dobogós helyezést ért el.
Ez nagyon fontos szakmai visszajelzés volt számomra, és hatalmas löketet adott. Abban az évben keresett meg Varró Dániel is, akinek az első hivatalos illusztrátori felkérést köszönhetem, az Akinek a lába hatos című könyvéhez, és azóta ezen az úton haladok.
Miképpen néz ki az alkotási folyamat? Addig olvasgatja a szöveget, amíg beugrik valami, vagy egy-egy motívum elég, hogy abból dolgozzon? Mennyire tud, mennyire kell elvonatkoztatnia a szövegtől?
Már első olvasáskor biztos, hogy sok minden beugrik: látom magam előtt a szereplőket, a helyszíneket, egyéb megvalósítandó ötleteket pedig lejegyzetelek. Aztán sokszor elolvasom még, mire nekiülök a vázlatolásnak. Ezek tényleg csak irkafirkák, nem is szívesen mutogatom őket, mert a végleges verziótól messze vannak. Ilyenkor alakulnak ki a karakterek, az oldaltervek, a kompozíciók. A vázlatok után a kivitelezés kikísérletezése következik. Szeretek minden könyvnél új dolgokat kipróbálni: más színeket, más textúrákat, más ecseteket (jelenleg egy digitális táblán rajzolok), és az is célom, hogy a karakterek ne ismétlődjenek – kivéve persze, ha sorozatról van szó. Ha a tördelést is magam készítem, akkor a szövegképet és az illusztrációkat párhuzamosan alakíthatom egymáshoz. Hogy mennyire vonatkoztatok el a szövegtől, az nagyban függ a könyv jellegétől, például népmesék esetében sokkal inkább szimbólumokban gondolkodom, mint egy kortárs, hétköznapi eseményeket elbeszélő szövegnél. Tudom, hogy vannak illusztrátorok, akik bármilyen típusú szövegtől képesek elvonatkoztatni, néha irigylem is őket, mert így nagyon markáns stílust lehet kialakítani. Nálam ez nem így van, valószínűleg sokkal jobban befolyásol a szöveg. Ugyanakkor kifejezetten izgalmasnak tartom, hogy bármikor kiléphetek a megszokott mederből.
A munkái alkalmanként lebegősek, álomszerűek. Könnyen talált rá a saját stílusára, színeire?
Úgy érzem, ez folyamatosan alakul, és mindig az adott feladat hozza magával, merre tovább, de azt hiszem, hogy a stílus és a színek könnyen, szinte maguktól jönnek. Ezzel együtt sokat küzdök, hogy elégedett legyek egy-egy munkával.
Illusztrátorként mikor mondja azt, hogy „kész vagyok”?
Óriási közhely, hogy sosem lehet befejezni, csak abbahagyni – de néha tényleg így megy. Nekem sokat segít, ha munka közben kis bélyegképekként az összes addig elkészült oldalt kipakolom a monitorra, és vissza-visszatérek arra az illusztrációra, amelyiken még találok igazítanivalót. Amikor már minden illusztrált oldalt így együtt látok, és az adott pillanatban egyikhez sem tudok többet hozzátenni, akkor befejezettnek tekintem a munkát.
Ön szerint hol kezdődik a jó illusztráció?
Ezt nehéz megfogalmazni, mert egy illusztráció igen sokféleképpen lehet jó. Nekem az fontos, hogy lássak benne egyediséget, játékosságot, valamilyen izgalmas technikai sajátosságot (a legegyszerűbb vonalas rajzoknak is lehet ilyenjük) – lássam egy picit benne az alkotót magát, húzzon közelebb a szöveghez, a maga eszközeivel mesélje el, ami történik.
Melyik munkái voltak a legemlékezetesebbek, és miért?
Mindegyiket hajlamos vagyok „túldramatizálni”, de talán a két első, amelyeket már említettem – az első saját mese, mert ezzel léptem be az illusztrátori létbe, és az első hivatalos felkérés, amely pedig nagy kedvencemtől, Varró Dánieltől érkezett, és abszolút váratlanul ért.
A hazai illusztrációkról mit gondol? Milyen erényeket és hátrányokat említene?
A hazai illusztrációs szakma nagy változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Bár már gyerekkoromban is több kiváló művész illusztrált gyerekkönyveket, ők jóval kevesebben voltak, ennek megfelelően a paletta is szűkebb volt. Manapság napról napra tűnnek fel új tehetségek, s mivel a nemzetközi mezőny is sokkal elérhetőbb közelségbe került, az itthoni színvonal töretlenül magas. A hátránya is ez: túl sok az eszkimó… az itthoni piac nem olyan nagy, s a legtöbb hazai gyerekkönyv még mindig azoknak a szülőknek az igényeit igyekszik kielégíteni, akik nem feltétlenül nyitottak a legújabb illusztrációs trendekre.
Magyarországon nem igazán népszerű például a képeskönyv (picture-book) műfaja, ami egy illusztrátor szemében csodás feladat. Ugyanakkor ezek a kevés szöveggel és nagyméretű, kifutó képekkel készülő, 32–40 oldalas impozáns könyvek Spanyolországban, Franciaországban vagy Olaszországban kimondottan keresettek.
Mindent összevetve: az mindenképpen pozitív irányba lendíti az alkotókedvet, hogy hazai illusztrátorként is sokkal több a lehetőség, és nagyobb a mozgástér, mint korábban.
Mesélne a következő időszak munkáiról, feladatairól?
Jelenleg az utolsó simításokat végzem egy régóta készülő, új kihívásokkal teli papírszínházmesén, mely a Csimota Kiadó gondozásában fog megjelenni. Egy híres festmény születéséről szól, és azt hiszem, bekerül majd az emlékezetes munkáim közé: nagyon fontos lett nekem, egészen beszippantott. Közben megint tervezem, hogy jelentkezem egy nemzetközi pályázatra, ami továbbra is kiapadhatatlan inspirációs forrás számomra. A gyerekkönyves feladatokon túl egy új szoftverhez tervezek ikonokat, menürendszereket. A vírus okozta visszaesés azonban a mi szakmánkban is érzékelhető, így a további munkák egyelőre bizonytalanok.
Ayhan Gökhan