Ayhan Gökhan: Hogyan kerültél kapcsolatba a gyerekirodalommal?
Harmath Artemisz: Az egyik impulzusom az volt, hogy hosszú éveken keresztül Weöres Sándor életművével, az ő verseivel foglalkoztam behatóan. A Weöres-líra része az a költői irányvonal, amelyet gyerekverseknek és gyerekirodalomnak tituláltak. Világos volt számomra, hogy ami varázslat a gyereknek, az a felnőtthöz is szól. Egész életemben nagyon sokat kaptam ettől a költészettől, minden életkorban más rétege szólított meg. Amikor fókuszba került a gyerekirodalom ügye, elsősorban a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának gyerekirodalmi szakán, és ezt megelőzően a Fiatal Írók Szövetségének egy szimpóziumain, ahol ezekkel a kérdésekkel foglalkoztak (Kézifékes fordulást is tud, A szó más oldalára fordul), kiderült, hogy melyek azok a közös pontok, amelyek érdeklik a gyerekirodalom körüli szakmákat. És ez a közös pont a minőségi irodalmi szöveg és értelmezésmódjai, ami mindig is lekötött és inspirált. A Károlin meg is alakult egy képzés Hermann Zoltán vezetésével, hogy valamilyen módon ezeket a különböző szakmákat, amelyek a gyerekeknek szóló irodalomból indulnak ki, össze lehessen fogni. Hogy ne kelljen párhuzamosan, a nulláról megalapítani akár képzéseket, akár jó gyakorlatokat, hanem ezek összeadódhassanak és eljuthasson minden információ az egyik szintről a másikra, egyik intézményből a másikba.
Amikor megjelentek ennek a szimpóziumnak a tanulmányai külön, majd pedig a Mesebeszéd című tanulmánykötet, rám nagyon inspirálóan hatott, hogy azok a dolgok, amelyekkel különböző irányokból foglalkoztam, valamilyen módon összekapcsolódnak az én életemmel is. Ide tartozik az is, hogy nemrégiben sajnos egyszülős család lettünk. Ez a munka a mesékkel, közösségekkel a lehető legjobb terápia nekem, a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyit segít az olvasás, mesehallgatás a gyakorlatban.
„Mivel a gyerekeimmel együtt olvastam gyerekkönyveket, újraolvastam az én gyerekkorom szövegeit, ezeket összekapcsoltam azokkal a szempontokkal, amelyekre – mint irodalomelmélettel foglalkozó embernek – egyébként is rálátásom volt, és amelyekkel megközelítettem az irodalmi szövegeket.”
A befogadásnak a különböző módjai, az új olvasási stratégiák foglalkoztattak. Ilyen szempontból ez szerencsés találkozás, mert az kezdett el izgatni, hogyan fogadjuk be másképpen a valamikori olvasmányainkat, hogyan olvasunk újra. Közben kerekasztal-beszélgetésekre hívtak mint irodalmárt és mint tanárt gyerekirodalmi vagy épp olvasásra neveléssel kapcsolatos témákban.
Egy teljesen más impulzus is a gyerekirodalom irányába vezetett: mélységesen felháborított az a silányság, amivel nap mint nap találkozom a könyvesboltok polcain, és azok a választások, amelyeket a szülőktől hallok. Nagyon sok kérdést is kaptam, hogy mit kellene olvasni a gyerekkel. Ezek a kérdések és benyomások találkoztak, készítettem egy gyerek és ifjúsági irodalmi blogot, Mami olvas címmel, ahol megpróbáltam a szülőket orientálni mindazokkal a szempontokkal, amelyekkel az egyetemen foglalkozunk, és ez értő fülekre talált. Kiderült, szükség van arra, hogy beszélgessünk ezekről a kérdésekről, de ne csak egyedül, hanem többen is egészítsük ki egymás szempontjait.
A. G.: Silányság alatt mit értesz?
Amikor az illusztráció, vagy a szöveg esztétikai minősége gyenge, amikor valami odavetett pótlékot kapunk a kiforrott munka helyett, és ami olyan világot hazudik nekünk, ami egyedül önmaga létezésével számol, s nem közvetít megérlelt, kiforrott üzenetet. Túl giccses, gügyögő vagy didaktikus, esetleg nyelvileg hibás, és nem művészi hatáselemként pongyola vagy igénytelen.
A. G.: Felnőttként joggal bírálható felül a gyerekek könyvekről alkotott véleménye?
H. A.: Természetesen! Jó minél többféle könyvet a gyerek kezébe adni, de azért léteznek pedagógiai szempontok is, ezeket nem szabad teljesen figyelmen kívül hagyni. Az ízlés azzal is befolyásolható, ha kicsit magasabbra tesszük a mércét. Egyszerű példa a bonbon esete. Legelőször ezért nyúlnak a gyerekek, és nem fogják azt mondani, ha megkínálják őket, hogy „köszönöm, nem kérek”. Egyébként helyette mást is elfogadnának, valami olyasmit, ami hasonlóan finom, de tápláló is. Nem a didaktikus célokra gondolok, hanem a szépségre. Ami megfelelő színvonalon szórakoztat és gyönyörködtet. Az a jó, ha minél több minden a gyerek elé kerülhet, miközben fontos, hogy azok a szülők, akik egyre tudatosabbak, és tudatosabban szeretnének válogatni is, tisztában lehessenek azzal, hogy mi alapján választanak könyveket. Az a cél, hogy legyen lehetőségük megtalálni a különböző minőségek között a jót.
Both Gabi: Talán éppen ennek elérésére jött létre az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum?
H. A.: Pontosan. Az IGYIC információs központ és ernyőszervezet, amelynek egyik kiemelt feladata, hogy felerősítse a már meglévő jó gyakorlatokat, ezeket összekapcsolja, kibővítse, esetleg infrastruktúrát adjon hozzájuk. Másik fontos célja, hogy segítséget nyújtson a pedagógusoknak, a könyvtárostanároknak és a szülőknek abban, hogy milyen szempontok szerint válogassanak a hihetetlenül széles gyerek és ifjúsági irodalmi kínálatból. A honlapunkon kész oktatási segédanyagokhoz is hozzáférhetnek majd.
B. G.: Hogyan alakult meg az IGYIC? Ki áll a háttérben? Mi a feladata?
A. G.: Mivel szemben alakult meg?
H. A.: Hál’ istennek, nem valamivel szemben alakult meg, hanem nagyon sok szempontot ötvözve, rengeteg emberrel interjúzva, éveken keresztül gondolkodva, magát a szervezetet is úgy alakítottuk ki, hogy az minél inkább a közt szolgálja. Tehát a szakmájukon keresztül elvileg egyébként is találkozó embereket. Úgy jött létre, hogy kerestem a helyet, infrastruktúrát, támogatást ahhoz, hogy a hiánypótló gyerekirodalmi programjaimat megvalósíthassam, amelyek kapcsán, más szervezetekkel, más társszakmákkal együtt tudnék dolgozni. Egy kis csapatra is vágytam, amiben kiteljesedhetnék, akikkel együtt a szakmámnak élhetnék. Ezek a vágyaim találkoztak a PIM főigazgatójának terveivel. Olvastam Demeter Szilárddal egy interjút, hogy a magyar irodalmat érintő komplex tervei között szerepel az is, hogy az ifjúsági- és gyerekirodalmat szeretnék kiemelten támogatni, úgy gondoltam, hogy ehhez tudok szempontokat adni. Kértem egy szakmai konzultációt, amely során bemutattam a sokunk szempontjaiból átgyúrt elképzeléseimet. Nem sokkal később fölkért arra, hogy dolgozzak ki egy szakmai programot a majdan a PIM-en belül megalakuló PIÜ (Petőfi Irodalmi Ügynökség) számára, mivel ő ennek a rendszerváltozás óta érdekvédelmi és infrastrukturális szempontból elhanyagolt területnek a támogatását, egy központi szervezet fenntartását tűzte ki célul. Közös érdekünk volt, hogy ez sok szereplővel, konszenzusosan jöhessen létre, mégpedig hatékony szervezeti formában. A program tetszett neki, ezért megbízott a szervezet felállításával és igazgatásával. Az igazgatóságunk azóta három másik igazgatósággal működik együtt a PIÜ-n belül:
B. G.: Milyen szervezetekkel működik szorosan együtt az IGYIC?
H. A.: Már a kialakításnál segítettek bennünket a Fiatal Írók Szövetségének akkori elnökségi tagjai, a Magyartanárok Egyesülete, a HUBBY – Magyar Gyerekkönyvfórum, együtt gondolkodunk a Könyvtárostanárok Országos Egyesületével, a Könyvtári Intézettel, a Károli Gáspár Református Egyetem Gyerekirodalmi szakirányával, ahol tanítok is. Velük is közösen szervezünk programsorozatot, és további együttműködések is várnak ránk. Meghívott a Debreceni Egyetem, a Miskolci Egyetem. Megkerestek az ELTE tanítóképzőjéről, a KRE TFK-ról és egyéb szervezetektől. Próbáljuk tartani a lépést az igényekkel, igyekszünk egy jól működő struktúrába összehangolni azokat.
B. G.: Miből áll majd a konkrét munkája az IGYIC-nek?
Programszervezésből, online adatbázis és archívum kialakításából, egy remek blogból, melynek neve MeseCentrum, ahol végre naponta frissülnek a szakmai tartalmak, ezek olyanok lesznek, amilyeneket a szülők is bátran olvashatnak, hiszen hozzájuk is szól majd. Elindult a YouTube-csatornánk a Meseterasz című videókritika-sorozattal, ebben friss és régi kiadványokat hasonlítunk össze pár percben kritikus kollégámmal. Emellett kifejezetten tanároknak szóló anyagok is lesznek, Meseterasz podcast-csatorna, PDF-ek, segédanyagok, szemléletformáló megközelítések.
A. G.: A Meseterasz hogyan épül fel? Milyen szempontok alapján válogatjátok ki a könyveket?
H. A.: A szülők és a pedagógusképzés megszólítása párhuzamos cél, de ez is abból az igényből született, hogy a szülők nem tudják, hol kaphatnának választ arra: melyik a jó gyerekkönyv, milyen a jó gyerekvers, melyik szerzőt kellene olvasniuk a gyerekeknek, és hány éves korukban. Az óvópedagógusok, tanítók sem feltétlenül tudnak ebben naprakészen segíteni. A Meseterasz gyors, de nem kész válaszokat ad erre, hiszen Nagygéci Kovács József kollégámmal beszélgetünk, vagy épp vitatkozunk, mindketten szülők, tanárok és kritikusok vagyunk, ezt a három szempontot érvényesítjük a beszélgetésben. Sőt, a videóban gyerekek is megszólalnak, az ő véleményük is előtérbe kerül.
A. G.: A videókon a gyerekek szempontjai és a tieitek mennyire találkoznak? Voltak-e ütközések?
H. A.: Igen, akadt több olyan könyv, ami a gyerekeknek jobban tetszett, mint nekünk. Próbáltunk a szempontjaikra rákérdezni, de kevesen tudták artikulálni azokat. Nem csoda, nehéz feladat, és ez az oktatási módszereink hiányosságaira is rámutat: a szövegértés, a saját vélemény megfogalmazása, a logikus érvelés mind-mind fejlesztésre szoruló területek. Mi, kritikusok jó, ha vállaljuk azokat a kiindulási pontokat, amelyek fontosak számunkra, és amelyek alapján érvelünk. Még akkor is, ha ezek különböznek és nem értünk egyet. Ezt a hozzáállást próbáljuk átadni. A gyerekek viszont érzékenyebbek egy-egy a könyvekben rejlő fontos emberi értékre.
Az illusztráció befogadásának a kultúrája még annyira sem fejlett magyar nyelvterületen, mint a szövegé. A magyar oktatásban az írott szöveg biztos, hogy előnyt élvez, ezért kevés szavunk van arra, hogy miért tetszik, vagy nem tetszik egy illusztráció, ezért is kell sürgősen ezzel a kérdéssel foglalkoznunk. Ebben próbálunk segíteni, és kifejezetten jót tesz a videóknak, ha bennük erről vita folyik, ha nem pont ugyanazt gondoljuk.
A. G.: Külföldi gyerekirodalmi központok léteznek, ahonnan mintát tudott venni az IGYIC, vagy van valami egyedülállósága?
H. A.: Van egy példa előttünk, a bécsi Institut für Jugendliteratur, az ő szervezeti felépítésükkel foglalkoztam behatóbban, egy kollégánk, Lapis-Lovas Anett élvezte is a vendégszeretetüket hosszabb időre. Az ő adatbázisuk szolgált mintául annak, amit mi szeretnénk, de nyilván megvannak a sajátos hazai körülmények, és ezért sokat kellett módosítanunk a szervezeti felépítésen, s saját folyamatmenedzsmentet kellett kidolgozni.
B. G.: Hogy lehet elképzelni a szervezetet?
Az IGYIC szervezeti felépítését úgy találtuk ki, hogy az a legmagasabb szintű képzéstől az életkorban legalacsonyabb szintű képzésig mindenhova eljusson az információ, és visszafelé is áramoljon, tehát ne csak az egyetemtől a középiskolai tanárokig, hanem fordítva is. Ez több programunkban megvalósul, de van egyetemi műhelyháttere és külön pedagógiai műhelye is az IGYIC-nek. A következő modulok érnek össze és kapcsolódnak egymáshoz: van egyetemi és pedagógiai modul, pedagógiai és ismeretterjesztő, ismereterjesztő és szórakoztató, illetve könyvpiaci, mindezek pedig egymáshoz kapcsolódnak online is.
B. G.: Gyerekeknek és pedagógusoknak is szól a Jön az író nevű utazóprogram. Erről mit lehet tudni?
H. A.: A befogadó intézményünkként szolgáló Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlanak ezek a beavatóórák, amíg nincs saját épületünk. Céljuk, hogy karizmatikus szerzők és moderátorok alkossanak hatékony párosokat, és ők együtt vonják be a szerzők szövegeinek bűvkörébe a gyerekeket. Mindig van egy kis improvizáció a dologban, hiszen az előadóink előre csak a diákok életkorát és a létszámukat tudják, meg azt, hogy melyik iskolából érkeznek. De ez hallatlanul fontos, akár egész életre szóló találkozásokra ad lehetőséget. Nyolc ilyen rendezvény már megvalósult, és hál’ istennek a nagy találkozás is megtörtént. Először Kollár Árpád Czomba Magdolnával, majd Dániel András Geszthelyi Herminával alkotott nagyszerű párosokat és közösséget a gyerekekkel. A programon keresztül az egész Kárpát-medence iskoláiba eljutnak majd a szerzők, és velük együtt a könyveik is. Lehet majd őket „rendelni”.
B. G.: Hogyan történik mindez?
H. A.: Egy adott, mindig frissülő listából lehet felkérni a szereplőket. Mindig az adott település iskolájával fogjuk közösen kialakítani a programot, amelynek keretében az iskola könyvtára az adott könyvből is kap ajándékba tizenöt példányt a PIÜ jóvoltából. Így egy osztálynyi gyerek tud foglalkozni a kiszemelt kortárs művel, mivel úgy tapasztaljuk, ez az egyik legnagyobb hiány, hogy nem jutnak el a kortárs szövegek nemhogy a gyerekekig, hanem a tanítójukig vagy a szülőkig sem.
Ha az illető pedagógus szeretne jobban bevonódni a munkába, nagyon örülünk, lehetősége lesz rá. Az ottani érdeklődő tanárokkal is kiértékeljük a „beavatóórát”.
B. G.: Az eddigi programoknak milyen visszhangjuk volt?
H. A.: Óriási öröm, hogy egyes programjaink telt házasak voltak, igény van rájuk. Új embereket ismerhettünk meg, akik azért jöttek el például egy borús péntek délután, mert fejlődni szeretnének a saját szakmájukban, és kíváncsiak voltak, hogy mit tudunk ehhez hozzáadni. A kiselőadások után volt műhelymunka is külön-külön az előadók moderálásával. Van egy belső műhelyünk is, ahol a nálunk előadó, moderáló pedagógusok, irodalmárok közösen gondolkodnak a legújabb jelenségekről, például az olvasáskutatásokról, a legújabb eredményekről, és ahol kialakítjuk a célokat és az ütemezést, hogy mivel szeretnénk mélyebben foglalkozni, és milyen lehetőségeket, illetve problémákat látunk. Mindig kiértékeljük a lezajlott foglalkozásainkat, és a tapasztalatainkat beépítjük a következő megszervezésébe.
B. G.: Van lehetőség az akkreditált programokra is?
H. A.: Már dolgozunk rajta. Szeretnénk olyan programokat kínálni, amelyekért pont is jár a pedagógusoknak. Igyekszünk többféle terhet levenni a vállukról, úgy gondoljuk, hogy minden támogatást megérdemelnek. A blogunkban is kapnak majd külön programajánló-csomagokat, amelyeket nem csupán bemutatunk, hanem segítünk is megszervezni a látogatásukat a gyerekcsoportjaik számára.
B. G.: Az egész IGYIC mögött nagyon erősen ott áll a Petőfi Irodalmi Ügynökség (PIÜ). Mostanában mindenki árgus szemekkel figyeli az állami támogatások sorsát, kiosztását, ezért néhány kritikus hang is hallható volt az IGYIC-cel kapcsolatban.
H. A.: Az, hogy állami támogatásban részesülünk, remek dolog, mert hosszú távú tervekhez szükség van a kiszámíthatóságra is, és egy olyan infrastrukturális keretre, amelyet ez a szakma eddig önállóan nem tudott magának megteremteni. Ez történelmi lehetőség, és most nagyon sokan gondoljuk úgy, hogy ezzel élni kell. Sőt, ez a kör még nyitott. Senki nem mondott eddig nemet a felkérésemre, hogy jöjjön, és dolgozzon velünk. Olyan történt, hogy kevesebb energiát szán ide, mint máshová, mert valószínűleg kivár.
„Viszont senki nem utasította el az együttműködést. Az öröm hangjai jellemzőek, mert végre valami olyasmi született, ami az igényeket tekintve alulról szerveződött, és ahol ilyen módon tényleg átgondolt tartalommal és lehet találkozni. Az is ritka szerencse, hogy a fenntartó nem óhajt szakmai kérdésekbe beleszólni, vagyis szabad kezet kaptunk.”
B. G.: Az ernyőszervezet azt jelenti, hogy össze is kell fogni a szakmának az erősségeit?
H. A.: Az a lépték, amiben gondolkodunk, nem jöhet létre másként, csak akkor, ha tekintettel vagyunk egymás igényeire és erősségeire. Ez nyilván áldozatokkal is jár, én sem valósíthatom meg mindig a személyes elképzelésem, hiszen figyelnem kell azokra a hangokra, akik még jelen vannak a történetünkben. Itt több szakmának a konszenzusos véleményét kellett és kell kihangosítani, és ez alapján megvalósítani a programokat.
A. G.: A határon túli, magyar nyelvű gyerekirodalmi szerzők nagyon kevés figyelmet kapnak Magyarországon. Feladatának tekinti az IGYIC, hogy változzon ez a helyzet?
H. A.: Ezt nem fogalmaztuk meg külön, de természetes módon mégis bekövetkezett. Legutóbb a Koinónia és a Gutenberg erdélyi kiadóktól olvastam nagyszerű műveket, mint például Zágoni Balázs A gömb című regényét, vagy a Vajon nagyit Szabó Róbert Csabától, vagy Kovács András Ferenc zenés családi kötetét, az Árdeli szép táncot. Az infrastrukturális segítségnyújtásban külön kell gondolnunk a határon túli kollégákra, de mint irodalmi közegre a többivel egységben, a magyar nyelvű irodalom részeként tekintünk a határon túl élő vagy onnan elszármazott szerzőkre.
B. G.: Az intézményes pedagógusképzésben is szükség volna arra, hogy legyenek szempontjaik a befogadásban a leendő pedagógusoknak. Ezzel kapcsolatban is tud majd segítséget adni az IGYIC?
H. A.: Ez is egy évek óta zajló folyamat, hogy arról gondolkodunk és beszélgetünk kollégákkal, hogy az óvó-képzésben mit lehetne megvalósítani. Főiskolán is tanítottam, mondhatom, nagy hiányosságok vannak a szakmánkban. Alapvetően itt is összefogásra van szükség. Egy adott tanszéken összefogás nélkül nincs műhelymunka, műhelymunka nélkül nincs innováció, innováció nélkül nem lesznek csillogó szemű gyerekek a tantermekben sem. Jellemzően szigetként működő tanáregyéniségek vannak, kevés a műhely.
Egy későbbi ütemben, az őszi félévben kifejezetten óvópedagógusoknak, kisgyermek gondozóknak szóló workshopjaink is lesznek. Olyan témákat, módszereket hozunk, amelyek újabb kutatásokon alapulnak, és hatékonyan segíthetnek a bölcsődékben, óvodákban.
B. G.: Kamaszkorban veszítjük el a legtöbb olvasót. Mit lehetne tenni, hogy megálljon ez a tendencia?
H. A.: Erről éppen a belső műhelyünkben beszélgettünk. Egyetértés volt abban, hogy mindegyik életkorban nagyon nagy szükség volna arra, hogy az irodalmi szövegek élményszerű befogadását segítsük, egyáltalán, a könyvek szeretetére neveljük, az együtt olvasás öröméhez segítsük hozzá a családokat. A 2019-es magyarországi reprezentatív olvasáskutatásból származó adatok alapján az látszik, hogy korábbra tevődött a digitális eszközök használata, három-négy éves korra. Már nem csak azt tapasztaljuk, hogy hatodikos korban a kütyük miatt elveszítjük a fiúkat olvasóként. A számokból az is kiderül, hogy a gyerekek nagy hányada nem is válik olvasóvá. Nőtt azoknak a száma (nyolc százalék fölé), akiknek az óvoda-iskola átmenet idején egyetlen könyvet sem olvasnak fel otthon. Így a tizennégy–tizenhét éves korosztályban a nemolvasók hányada már kilenc százalék.
Számolni kell tehát azzal, hogy az alsó korosztályoktól kezdve folyamatosan szorul ki az irodalomfogyasztás az emberek életéből.
A. G.: Ez a társadalom helyzetétől is függ?
H. A.: A rohanásnak, a családok leterheltségének biztosan köze van ehhez. Nem a tévé vagy a telefon médiumával van baj, hanem azzal, hogy ezek kiszorítják az olyan érzelemgazdagító és egyben közösségépítő családi tevékenységeket, mint amilyen a közös olvasás, a mesehallgatás. Így sokkal nagyobb felelősség hárul a pedagógiai intézményekre. Az olvasmányélmény egyre inkább a kötelező olvasmányokra korlátozódik, vagy mindarra, amihez az iskolában hozzájutni.
B. G.: Családoknak is tervez programokat az IGYIC?
H. A.: Igen, izgalmas és vidám programokat tervezünk a családoknak, ahol kicsik és nagyok paralel szórakozhatnak és találkozhatnak, foglalkozhatnak jó szövegekkel.
B. G.: Milyen egyéb programokat szervez még az IGYIC?
H. A.: Előadás és kerekasztal-sorozatot szerveztünk, itt az egyetemi és pedagógiai életet kapcsoljuk össze. Megnézzük, hogy gyerekkorunk olvasmányai mennyire érvényesek ma, és melyik korosztály életében, és ha nem, akkor annak járunk utána, milyen más médiumon keresztül látható jelenleg, hogyan transzformálódott át az adott téma vagy stílus. Itt tanár hozzászólók a vendégeink, és kinyitjuk a beszélgetést a hallgatóság felé.
AVadlazac című workshopunk is sorozatban zajlik, és mindig egy felhívó jellegű témával állunk elő, ami érdekelheti, foglalkoztathatja a közvéleményt. Ez nagyon népszerű lett, most online folytatjuk. Illetve befejeződött a már említett Jön az író programsorozatunk tesztelése.
A. G.– B. G.: Egy- vagy akár öt év múlva mit szeretnél, hol tartson ez az egész folyamat?
H. A.: Nagy lehetőségünk, hogy elsőre is hosszú távban gondolkodhatunk, három-öt évben. Ezen belül egy évet egész pontosan látunk, hiszen a programsorozatainkat egy évre terveztük, januártól decemberig. Remélem, hogy ez alatt az egy év alatt erősödik a belső műhelyünk, és csatlakoznak hozzánk további szakemberek, akik nemcsak az ötleteikkel, hanem a rendszeres munkájukkal is hozzá tudnak járulni az IGYIC ernyőszervezeti tevékenységéhez. Abban bízom, hogy azoknak az emberekhez, akikért létrejöttünk, akiknek a szempontjait beépítettük a munkánkba, kiinduló pont lesz az IGYIC munkája. Azt szeretném, hogy minél több cím és szerzőnév forogjon a programjainkon, és hassunk a közvéleményre. Szeretném, ha a kortárs gyerekirodalmi workshopunkat minél több pedagógus tudná hasznosítani. Már most is több vidéki és határon túli meghívásunk van.
B. G.: A kiadókkal való kapcsolatot hogyan képzeli ez az IGYIC?
H. A.: Szorosan együttműködünk a kiadókkal. Nagyon jó tapasztalataink vannak. Mivel az IGYIC nonprofit szervezet és van minőségtámogató szerepe, éppenséggel súrlódhatnánk a piaci alapon létrejött szervezetekkel. Ám a kiadók nagyon szívesen adnak könyveket a műhelyünknek, hiszen belátják, hogy hosszútávon nyernek a kritikával. Mi pedig kíváncsiak vagyunk a legújabb kiadványaikra, és vásárolunk is, nem utolsó sorban iskolai könyvtáraknak.
A. G.: Egyéni kiadványokban is gondolkodtok?
H. A.: Ez hosszabb távú cél. Ha a műhely kiforrta magát, akkor arra számítunk, hogy természetes módon fogja megtalálni a helyét egy időszaki kiadvány az egész koncepcióban.
A. G.: Amióta ennyire hivatásszerűen foglalkozol az IGYIC-cel, megváltoztak az olvasási szokásaid?
H. A.: Gyorsabban olvasok több gyerekirodalmat vagy ifjúsági regényt, mert már nem csak a magam szórakoztatására és a gyerekeimére teszem. De hiába lett a gyerekkönyv-olvasás a szorosabb értelemben vett munkám, nehéz megtalálni az olvasásidőt egy nulláról induló intézmény megszervezése és igazgatása közben. Éjszakai olvasásra nincs lehetőségem kisgyerekek mellett. Úgy csalok, hogy otthon az esti mesét gyakran én választom, és így az esti mese olvasása nekem készülés is, korosztályi tesztelés is. Néha jegyzetelek közben. Azért fejből is kell mondanom saját mesét, ebből nem engednek a gyerekeim.
Nagy lendületet ad, hogy olyan emberekkel találkoztam a tervezés időszakában, akik megszállottjai a szakmájuknak, tehát sok áldozatot tudtak hozni a kezdetekkor. Hisznek abban a közhelyben, hogy közösen gazdagabbak lehetünk, vagy abban, hogy a gyerekek a jó mintán keresztül nevelődnek. Abban is hisznek, hogy képesek vagyunk valami jót létrehozni, ami nem bejáratott. Bízunk egymásban. Az „igyicesek” rugalmasak, egyszerre készek a konfrontációra és a konszenzusra, és a gyakorlati együttműködésre is. Nyilván mindenkinek lehetnek érzékeny pontjai, mert különböző szakmák találkoznak a gyerekkönyvek körül, és mindenki a maga területét tartja a legfontosabbnak, vagy a saját szempontjait előrébb valónak. Nekünk az a kényes, ugyanakkor örömteli feladatunk, hogy ezeket a szempontokat megpróbáljuk összehangolni, és azoknak a helyét megtalálni a nagy egészben, akik szeretnének a munkában részt venni.
Both Gabi és Ayhan Gökhan