Fotó: Éder Vera
Vissza
  • 2021.04.23
  • MeseCentrum

Miért olyan fontos a jó gyerekszínház?

Fodor Tamás válaszai

Sorozatunk ötödik részében Fodor Tamás válaszait olvashatjátok.

Melyik volt a legemlékezetesebb színházi/bábszínházi előadás, amelyet gyerekként látott, és miért épp az?

Az ötvenes évek elejétől szinte minden előadást láttam az akkor újjáépült Magyar Néphadsereg Színházában. (Ma Vígszínház. Rokonunk volt az egyik közönségszervező.). A II. Rákóczi Ferenc fogsága utáni előadás Zrínyijét, hatását gyerekként, húgom osztálytársainak rajongása közepette, otthoni kirohanásokkal élveztem újra. Akkortájt csupa hazafias felnőttmesét adtak, ahol a haladó magyar (és szovjet) hősök mindig győzedelmeskedtek az idegen vagy idegenszívű megszállókkal szemben.  Grandiózus díszletekben, egész színpadot kitöltő katonai sátor, ágyúkkal ránk meredő hadihajó, akkori színészóriásokkal és ingyen statisztáló katonákkal! Aztán Magyar Bálint igazgatósága idején, ’55-től „befújta a szél” Európát (Háború és béke, Ilyen nagy szerelem).

A tanulóifjúságnak a kultúrházakban prezentált előadásokat, mint a Kőszívű ember fiait mérhetetlenül untam, az Úttörőszínház Egri csillagok Jumurdzsákját osztálytársaim uszöges csúzlival jutalmazták,

az Állami Bábszínházban látott előadásokon fegyelmezettebbek voltunk, hiszen a színpad két oldalán igazi közlekedési lámpa működött: a pirosnál csöndben kellett maradni, a sárgánál figyelni kellett, a zöldnél lehetett nevetni és tapsolni.

Az akkori helyén ma vegetáló Újszínház később nekem színészként hasonló „izgalmakat” okozott. Akkor, a hatvanas évek közepén már hivatásos kollégáimmal, Sztankayval, Fülöp Zsigával, Horváth Gyulával koptattuk délutánonként (lásd: hakni) a szánalmas deszkákat. Volt azért amatőr színész múltam is. És mert a Népligetben, akkori rendezőmmel, Ispánki Jánossal együtt néztük a Vitéz László-darabokat, az Elátkozott malom és A csodaláda című Kemény Henrik-mutatványokat, bőszen játszottuk a Csiliben ezeket is, magam a Halált és a Szellemet báboztam. Ez azért kissé más színvonal volt, mint korábban a Tüzér utcai Úttörőházban a Gida (ez voltam én) és a Nyúl mondatai: „Selejtet gyártsz? Nem bánod? Nem vagyok a barátod!”

Egyszóval legalább annyi okom volt erre a pályára kívánkozni, mint messze elkerülni.

Fodor Tamas portre-01
Fotó: Stekovics Gáspár/ commons.wikimedia.or

Mi vonzotta erre a pályára?

Nem annyira a színháznézői élmények, mint inkább a színházcsinálás lehetősége. Eszembe sem jutott színházi szakmunkásnak állni. Már „kistanítóbácsi” voltam, amikor a Vendel utcai tanítóképzős lányok körében és a budai képző harmadikosaként eljátszottam A néma leventét, majd három év múlva már sztárszínészek (Mészáros Ági, Ráday Imre) társaságában Sosiát, Amphitruo időmértékes sorokkal nyelvelő szolgáját.

Aztán sorra jöttek a legjobb szerepek az Egyetemi Színpadon, míg végül a Stúdió „K”, vagyis a saját színházam színészei rá nem vettek arra, hogy komoly repertoárunkat kiegészítve, néhány alkalmi, gyerekeknek szóló performanszot is tartsunk. A függőleges és vízszintes vagy változatos szöget bezáró fakeretekkel, élő, mobil kollázst alakítottunk. A gyerekekkel együtt, az ő spontán teremtő vágyuknak kitett tereket képeztünk, ezek között bujkáltak ajtóként, folyósóként, labirintusként használták a folyamatosan alakuló építményüket. Ezen a sikeren felbuzdulva csináltunk egy nagy kollektív happeninget az óbudai Amfiteátrumban. Ebben a megismételhetetlen játékban a főszereplő már a Németh Ilona által alkotott báb volt. Kötelek és hálók vették át az előbbi fakeretek szerepét, jócskán kibővítve a téralkotó és térkitöltő közös mozgások lehetőségét. Az inspiráció pedig Juhász Ferenc verse, A halhatatlanságra vágyó királyfi volt. A színészek szöveget is mondtak, de a moderátor-animátor szerepét is ellátták a több mint száz gyerek és fiatal szüleik aktivizálásában.

A mai gyerekszínházi előadások mennyiben mások, mint a régebbiek?

Első, színházavató előadásunkban, a Flandriai csínytevésekben, 1995-ben még bábok nélkül, de bábos, rituálékkal tarkított mozgástechnikával, költői szövegkezeléssel, díszletek helyett metamorfózisra, asszociációra alkalmas térformáló, megélt állagú tárgyakkal (hordó, kosár, kötelek, vödör, hinta, vesszőseprű), a gyermeki játékszokásokra építve hoztunk létre meseelőadást.

Szem előtt tartottuk, hogy semmiképpen ne hasonlítson a szokott „élőemberes” gyerekszínházra, ami tarkaságában, eltúlzott hatásosokra és nem valódi sűrítésre törekszik, a tradíciók alkotó használata helyett a bevált konvenciókkal dolgozik.

A test anatómiai lehetőségeit merészen tágító (mondjuk, a kisebb gyerekek természetes mozgáskultúrájára emlékeztető) játékos mozgásokra épülő színészi jelenlétet feltételez a bevált, sematikus hangokat használó, ugra-bugra helyett. Ez az újabb törekvés, a színésztől másfajta létezést követel. Nem azt kívánja, hogy „reális” figuraként szerepeljen a bábok mellett (bár lehet ennek is ritkán létjogosultsága, például a Diótörő vagy a Burattino esetében), hanem, ahogy a kisgyerek kezeli a játékautóját vagy a babáját, azaz mozgatóként teljes energiáját a bábra koncentrálja, jelenlétével mintegy belevetíti saját gondolatait, indulatait, érzéseit a bábba.

Meglehetősen idegen volt a kilencvenes években az, hogy a mozgató nem rejtette el magát, hanem kulisszák és paraván nélkül mint varázsló mesterember „gondozta” a bábok életét. Az akkori hivatásos bábszínházi színészek nehezen mentek bele ebbe a technikába, amely viszont mára szinte egyeduralkodóvá vált. Ahogyan, átesve a ló másik oldalára, a bábok kinézete is.

Megfigyelhető ugyanis az alkotók vonakodása a báb személyiségének partikuláris (azaz a típusnak az egyéniben megmutatkozó) látványától. Ezt a fajta menekülést vélem felfedezni a mostanában igen elterjedt „anatómiai bábok” esetében. Ezek az időnként Barcsay anatómiai tanulmányaira emlékeztető testek talán fontos kiindulásul szolgálhatnak a bábmozgatás megtanulásához, de inkább megfelelni igyekeznek egy – az általam egyébként kedvelt Waldorf-pedagógia – dogmatikus szemléletének. Azaz, hogy például a bábok arctalansága sokszor lehetőséget ad a gyereknek saját érzelmeik, belső képzeletük projekciójára. Ebben a felfogásban az arc (face) személyessége helyett gyakran a séma (emoji) vagy néha az arctalan körvonal (avatar) szerepel, ahogy a kezdetben a valódi bemutatkozás esélyét is megadó Facebookon is.

Magam meseolvasóként és alkotóként is kedveltem az uralkodó személyiségvonást tartalmazó neveket: A KIRÁLY helyett, inkább a különös nevű Palacsintás királyt, Didergő királyt, Rigócsőr királyfit stb. A hősök közül pedig szívesen őrzöm a Lenszirom és Leander páros (hiszen Szilágyi Andorral együtt dolgoztunk a Benedek Elek-adaptációból kiinduló mesén, mind az élő-szereplőkkel bemutatott szolnoki, mind a Budapest Bábszínházban rendezett bábváltozaton) és a Bogyó-Csibecsőr kettős emlékét.

Fodor Tamás-02
Maya hajója

A gügyögő vagy didaktikus szövegek elkerülhetők a – sokkal ambivalensebb személyiségek és az iróniát, groteszket hordozó – valódi drámai szövegekkel. Ebből az igényből következően még az esztergált fejű és tiszta színekből, valamiképpen a kifestőkönyvek leegyszerűsítő ruháiban pompázó bábok sem a kedvenceim.

 

Közös munkáinkban nem véletlenül indulunk ki Németh Ilona bábtervezővel-egyedi kivitelezővel legtöbbször egy ismert festő képi világából. Brueghel: Gyerekjátékok festménye ihlette az akkor még nem bábokkal létrehozott első mesénket, a németalföldi Till Ulenspiegel életéről szóló DeCoster adaptáció figuráit, rítusait, montázs-cselekményét. Ugyanígy: Picasso képeinek, figuráinak, sőt a saját lányát felidéző Maya hajója című mesedarabot a festő képeinek (és valódi lánya, Maya háttértörténete) alapján komponálta a részünkre Parti Nagy Lajos. Hasonlóképpen elevenedtek meg Chagall képeinek alakjai, illetve képeinek témái, helyszínei a Szamár a torony tetején című Stúdió „K” előadásban (Zalán Tibor verses darabja). A látványvilág a festők egyedi, árnyalt ábrázolásmódját tükrözte, hiszen a kiindulópontot nem az irodalom, hanem a képzőművészeti alkotás jelentette.

Mitől lehet maradandó egy gyerekszínház iélmény? 

Tömören és az eddigiekből következően: erős, festői vizualitás; mai, eleddig a szőnyeg alá söpört problémák, konfliktusok tematizálása; fordulatos eseménysor; meghökkentő mozgáskombinációk; törekvés a gravitáció relativizálására; költői szöveg, lírai humor, álmokra utaló asszociációk; egyedi figurális és tárgyi világ...

Az elmúlt évek kínálatából melyik az az öt előadás, amit ajánlana a gyerekeknek és/vagy felnőtteknek, és miért?

A vihar Shakespeare tündérszolgáinak, szellemeinek, mágiájának, a halálközeli bölcselet emberi és animációs kibontása miatt, a báb-, a maszk-, és mutatványos színház, az operai eszközök kollázsával;

Fodor Tamás-03
Németh Ilona: Odüsszeusz bolyongásai
Fotó: munkacim.com

Németh Ilona: Odüsszeusz bolyongásai – az antik kor nagy kalandjának többtechnikájú meseváltozatával, az árny- és a bunraku-színház keverésével, a plánváltások kihasználásával: azaz a fő- és mellékalakok háromszoros-négyszeres nagyításával (pálcikabáb, tenyérnyi, majd öles, végül embernagyságú méretdifferenciájával), vagyis a közelik és a totálok montázsával tette maivá a mozgókép-kultúrán felnövő nemzedék számára az ókori történetet. Az istenek világát nagymaszkokkal jelenítette meg, a tengeri kalandot papírhajók és hajómodellek tették élménnyé a triptichonos keretben játszódó előadásban;

Duda Paiva Blind a X.BÁBU Fesztiválon, aki fizikai és vizuális jelenlétével tragikomédiákat prezentál, képlékeny testével, illetve azt kiegészítő szivacsbábjaival;

Anima – az ex-SZFE Bábosztály előadása – saját animájuk felfedezésérőről, a báb éltre keltésérnek dilemmáiról, az ember és teremtménye konfliktusairól, a gyerekkori erotika titkairól, a gyerekekre jellemző dialógusokkal;

Gimesi Dóra: Tíz emelet boldogság (a Budapest Bábszínház és a szombathelyi Mesebolt Bábszínház közös előadása) Hannus Zoltán szereplésével

Melyik volt a legkedvesebb saját munkája az elmúlt időszakban, miért és kinek ajánlaná?

A 100+1 holdaspagony, amely Zalán Tibor saját darabja (nem tagadva a Micimackó-történetek és figurák rokonságát) mai környezetben, humoros élőzenével, csacska rímekkel és a diákszleng kifejezéseit is adoptálva, gügyögésmenetesen, bár erős kontúrokat használva keltenek életre a színészek.

Melyik meseszereplő bőrébe bújva kezdene új életet, ha lehetne?

Fodor Tamás-04
Zalán Tibor Szamár a torony tetején

A Chagall festményei ihlette Szamár a torony tetején című Zalán Tibor által költött bábelőadásból: Zebulond szamár, az a „Sancho Panza”, aki szeszélyes útján végigkíséri a néha lehetetlen célokat is maga elé tűző barátját, sokszor józanságra inti, de csak élete végén viszi hírét az elhagyott háztetőn hegedülő és répát rágcsáló nagyapjának, azért, hogy emlékül hagyja hírét a világnak.

 A sorozat korábbi részeit ITT olvashatók

 

 

további Interjúk

„Olyan gyermek- és ifjúsági képregényeket szeretnék kiadni, amelyeknek komoly az irodalmi értéke”

Poós Zoltán interjúja Lakatos Istvánnal.

Tovább
Hogyan lesz valaki gyerekkönyvszerkesztő?

Körkérdésünkben elsőként Kovács Eszter, a Pagony főszerkesztője mesél munkájáról.

Tovább
Könyvmisszionárius a közösség szolgálatában

Parti Judit beszélgetett Czakó Rékával, a Neveljünk olvasókat!-csoport alapítójával.

Tovább